Értem, hogy mecset volt, bár azelőtt egy vizigót keresztény templom állt a helyén a hatodik századtól, aminek a helyére épült a mecset, és egy darabig ugyan volt itt megosztott kultuszhely, de aztán csak kitették innen a keresztényeket. Már az is gesztus, hogy a 13. században az egyház nem lerombolta a mecsetet (akkoriban nem voltak olyan, a műemléki megőrzésről szóló, szofisztikált elképzelések, mint manapság), hanem pusztán átalakította a saját igényei szerint.
Lépjünk túl Spanyolországon, térjünk rá vissza később. Mostanában nagy divat mind a kereszténységen belül a felekezetköziség, mind a vallásköziség, mondván, mennyi háború okai voltak a vallások, ideje kibékülni, meg úgyis mind ugyanazt akarja, csak máshogy. Szeretet, egység, békejel.
Csakhogy mindez nem igaz. Voltak persze ronda, nagy, látványos vallásháborúk, néha igazából politikaiak vallási köntösben, de például a keresztes hadjáratok, mint már írtam egyszer, inkább önvédelmi háborúk voltak. Az európai lakosság azonban mindig is többet szenvedett a kisebb, helyi háborúskodásoktól, mint a pár évszázadonként felbukkanó, látványos vallási háborúktól.
A vallások azonban nem – hogy közkeletű, de hazug példával éljek – olyanok, mint azok az emberek, akik ugyanarra a hegyre akarnak felmászni, csak épp másik ösvényen. Ez maximum a kereszténységen, vagy az iszlámon, vagy a buddhizmuson belül igaz. A vallások igazából más-más hegyre akarnak felmászni. Ettől még vannak bennük közös dolgok, mily meglepő.
De a kultuszhelyek megosztása, a velük való, tartós közösködés nem biztos, hogy tartósan a békét és mindenki saját hitének, kultúrájának megélését szolgálná. Elsőként ugyanis felmerülne az igény, hogy egyfajta minimálkialakítás maradjon csak, annyi, amennyiben épp mind a két fél egyetért. Nos, ez a kilúgozás, ugyanis így közhelyes „szeressük egymást, gyerekek”-jellegű szlogenek fognak elhangzani, a több sértené a más vallásúakat; illetve gyorsan kiderülne, hogy mindenki identitásához alapvetően tartoznak hozzá azok a sajátosságok, amelyeket a másik alapvetően ellenez. Magyarán: a közös nevező lehet, hogy épp másodlagos közhelyekre redukálódik. A közös kultuszhely így szép lassan egy jellegtelen, csupasz egyenépületté válna, a kultúraköziség és a sajátosságok tolerálásának jegyében. Tragikomikus.