Egy amerikai-magyar hídember: Christopher Ball a Mandinernek

Hogyan került egy magyar gyökerekkel nem rendelkező amerikai a két ország kapcsolati hálójának kellős közepébe?

Különös a történetem: déli családból származom, Atlantában születtem, majd Alabamában nőttem fel. Ott még annyi magyar sincs, mint az északkelet-amerikai részeken vagy épp Új-Angliában, ahol most élek.

Akkor ön nem egy eredeti jenki.

Nem, egy eredeti déli vagyok, bár nincs nagyon akcentusom. Az egyetemet is Alabamában végeztem, majd 1994-ben Magyarországra érkeztem, itt éltem folyamatosan 1998-ig. Székely származású feleségemmel végül Új-Angliában telepedtünk le: szeretünk ott élni, van négy évszak, van nyári meleg, télen hó is, mint itt, Közép-Európában. És a keleti partról könnyebb átjönni Európába. A környékünkön pedig 40 ezer embernek vannak magyar gyökerei, és közülök sokan aktívan építik közösségeiket. A gyerekeim részt vesznek a magyar cserkészetben például.

Máris előre szaladtunk az időben – de miként került Magyarországra a kilencvenes években?

A kilencvenes években Londonban hallgattam közgazdaságtudományt, és akkoriban fontos téma volt a tranzitológia, az átalakuló, rendszerváltó gazdaságok tanulmányozása. Engem is érdekelni kezdett a téma. Ismeretségeken keresztül kapcsolatba kerültem magyarokkal, akik elhívtak közgazdásznak a magyar kormányzat privatizációval foglalkozó részlegébe. Ez még az első jobboldali kormányzat alatt történt. De mire Budapestre jöttem, már a Horn-kormány vette át a hatalmat, így nem kaptam meg a munkát (nevet).

Mihez kezdett akkor?

A Budapesten megismert emberek között sokan erdélyi származásúak voltak, és pár hónap után meghívtak Erdélybe, hogy ugyan nézzek már meg egy másik országot, mielőtt munka híján hazamennék. Így átléptük a román határt: elborzadtam a Nagyvárad körüli lepusztult ipari körzeten, miközben szigorúan átvizsgálták a csomagjaimat.

Én akkor tudtam meg, hogy élnek magyarok Magyarországon kívül is. Végül azt éreztem, maradnom kell. Így amikor visszajöttem Budapestre, munkát kezdtem keresni, s a Magyar Atlanti Tanácsnál helyezkedtem el programigazgatóként. Bod Péter Ákossal és Jeszenszky Gézával is együtt dolgoztam. Leendő feleségemet is akkoriban ismertem meg: Erdélyből érkezve diplomás ápolónőnek tanult Budapesten.

Később mégis úgy döntöttek, Amerikába költöznek.

Az Atlanti Tanácson keresztül számos embert megismertem a magyar közéletben, politikában és más szférákban, többek között Orbán Viktort is. Aztán ösztöndíjat kaptam az Egyesült Államokban, hogy a rendszerváltás utáni Kárpát-medence változásait kutassam. Döntenem kellett, hogy hazamegyek-e az USA-ba PhD-t csinálni, vagy pedig sose csinálom azt meg. Végül hazamentem, Texasban PhD-ztem, és aztán a feleségem is kijött utánam. Pár év múlva meg kellett hoznunk a nehéz döntést, hogy az USA-ban vagy Magyarországon telepedünk le végleg: úgy döntöttünk, az Egyesült Államokban élve és dolgozva lesz jobb: így több pénzünk és lehetőségünk lesz onnan Magyarországra járni, mint fordítva.

A magyar-amerikai kapcsolatok szervezéséről nem tett le, sőt, ez lett az ön élete is. Kezdeményezések sora fűződik az ön nevéhez: a Central European Institute a connecticuti Quinnipiac Egyetemen, ugyanitt a Széchenyi Chair, a Hungarian American Business Leader program, és így tovább.

Egyszerre foglalkozok az egyetemi élettel és az üzleti világgal. A Quinnipiac Egyetem közgazdászprofesszora vagyok, nemzetközi makroökonómiával foglalkozom, és vezetem az ottani Central European Institute-ot. Emellett üzleti cégek tanácsadója vagyok, a magyar-amerikai Sauska Krisztián ipari cégének is dolgoztam. Sauska kifejezetten érdeklődött az egyetemünk magyar-amerikai kapcsolatépítései iránt, szorosan együttműködünk, személyes barátok vagyunk. Nagyon tisztelem és jók a borai is (nevet).

Mivel foglalkozik a Central European Institute?

Ahogy 2003-ban elkezdtem dolgozni a Quinnipiac Egyetemen, a vezetők hamar érdeklődni kezdtek a közép-európai ismereteim, kapcsolataim iránt, támogatták az intézet létrehozását. Folyamatosan szervezzük a magyar-amerikai kapcsolatokat az intézeten keresztül: magyar előadók, üzletemberek érkeznek ki, ösztöndíjakat adunk, amerikaiakat ismertetünk meg a magyar és közép-európai világgal. A tudományos, kulturális és üzleti életben is szervezzük a kapcsolatokat, művészektől a gazdasági befektetőkig. A Széchenyi Chair egy ehhez kapcsolódó egyetemi pozíció, ami szintén a két ország közötti kapcsolatépítéseket célozza. Az eltelt évtizedben több száz emberrel dolgoztunk együtt. Most az a célunk, hogy Magyarországon túl Lengyelország, Románia és más régióbeli országok felé is erősítsük a kapcsolatainkat.

Már a fiatalokkal elkezdik a kapcsolatépítést: miről szól a Hungarian American Business Leader program?

Magyar fiatalokat hozunk ki a program során az Egyesült Államokba, diákokat és frissen végzetteket. Jó, ha az ösztöndíjasnak már van egy kis magyarországi munkatapasztalata, és utána jön ki Amerikába. Legyen tehetséges, legyen céltudatos, legyen egy álma, hogy Magyarországon akarjon majd valamit megalapítani, felépíteni. Az a célunk, hogy mindebben külföldi tapasztalatok átadásával segítsük. Ha két-három évet Amerikában tölt itteni cégeknél, akkor elsajátítja az amerikai mentalitást, széles tapasztalatokat szerez, amiket majd otthon tud hasznosítani. Ez pont a fordítottja annak, amit én csináltam: én amerikaiként jöttem Magyarországra és itt megismertem a közép-európai világot, gondolkodásmódot. Ettől nem lettem kevésbé amerikai, de megértettem egy másik régió működését. Tíz éve fut ez a projekt, 17-en voltak vagy vannak kint most a program keretében. A Mathias Corvinus Collegiumtól érkezett a legtöbb ösztöndíjasunk, jó velük az együttműködésünk.

Christopher Ball a tiszteletbeli magyar konzuli kinevezésekor

Addig foglalkozott a magyar-amerikai kapcsolatokkal, amíg Magyarország tiszteletbeli connecticuti konzulja lett. Hogyan történt ez?

Évek óta foglalkoztam már a magyar-amerikai kereskedelmi kapcsolatok építésével, üzletek, üzletemberek összehozásával, különösen Új-Angliában és környékén. Ezt csináltam a tudományos és művészeti kapcsolatok szervezésével is. A magyar Külügyminisztérium emberei egyszer megkérdezték, ugye én tiszteletbeli konzul vagyok-e. Mondtam, hogy nem, nem vagyok az, nem is vagyok magyar állampolgár. Erre azt válaszolták, nem is kell magyarnak lenni, viszont éppen olyan dolgokkal foglalkozom, amivel a tiszteletbeli konzulok szoktak (nevet). Így végül felkértek tiszteletbeli konzulnak, s így a magyarságot, a magyar embereket képviselhetem az amerikaiak felé. Valódi konzuli munkát is végzek, magyar állampolgároknak is segítek bajos ügyeikben a régióban, és persze folytatom a két nemzet kapcsolatainak építését.

Itt a budapesti szállodában, interjú közben például amerikai diákokkal is összefut.

Évek óta hozok amerikai diákokat Magyarországra, hogy 1-2 hetet itt töltsenek, megismerve az országot és kultúráját. Emiatt vagyok éppen most is Budapesten. Intenzív szakmai kurzusokat tartunk, cégeket látogatunk meg, és már az öregdiákokkal is szervezzük a kapcsolatokat. A szakmai elfoglaltságokon túl jártunk Zebegényben és Villányban, elmentünk Sauskához és Tiffánhoz is, hogy megismerjék a jó magyar borokat (nevet). Jól szórakoztunk, amerikai és magyar dalokat tanítottunk egymásnak, például az „Az a szép, az a szép...”-et (énekelni kezd magyarul).

Legközelebb csatlakozunk a túrához, elég jól berendezte az életét...

Ki gondolta volna egykor, hogy ez az alabamai kölyök Székelyföldre jut és rácsodálkozik a magyar világ szépségére. De így alakult.

Alakulhat még tovább is: az Index.hu cikke szerint ön az egyik esélyes a budapesti amerikai nagyköveti posztra.

Úgy tudom, néhányan jelöltek engem erre a tisztségre a Fehér Ház felé, republikánusok és demokraták is támogatnak. Nem hívtak be még beszélgetésre, de az előző nagykövetek között is több mint másfél év átmeneti idő telt el. Most nagy átalakulás van az amerikai Külügyben. Nem vagyok sem karrierdiplomata, sem multimilliomos mecénás. Nagyon megtisztelő lenne, ha engem választanának. Addig is folytatom a két ország közötti üzleti, tudományos és kulturális kapcsolatainak építését. Úgy vélem, az Egyesült Államoknak többet kellene foglalkoznia Közép-Európával. Azt hiszem, tudnék segíteni.