Rohanunk a forradalomba? – Civilizációnk identitászavaráról

„A XXI. század csupa ígéret és csupa fenyegetés. Olyan világban, olyan korszak kezdetén élünk, ahol és amikor semmi másban nem lehetünk biztosak, csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben” – írta Susan Greenfield 2007-ben.

Sokan emlékezünk még a „Ha kedd, akkor Belgium” című filmre. Nem is az esztétikai értékei vagy a művészi színvonala emlékezetes, inkább a könnyed üzenete és az abban rejlő nagyképű magabiztossága köszönne tán vissza, mely szerint a helyzet nyugaton valóban és megnyugtatóan változatlan és változhatatlan, akár a brüsszeli Maneken Pis kőmosolya.

jóval korábban, mint Francis Fukuyama az általa meghirdetett történelem végét. Közben ugye tapasztaltuk, hogy a történelem mégsem fejeződött be, tovább lépeget, tapos a mi históriánk a kalandokat és horrorokat megszégyenítő forgatókönyvei (összeesküvés-elméletei - conspiracy theory) szerint, vagy épp a káosz irányába.

Nem lehet azonban ezt a változást a Nyugathoz csatlakozó közép-európai országok különböző identitástudatával, ezzel a kéretlen (de nem váratlan) hozományával magyarázni. Az európai közös identitás ugyanis évtizedekkel korábban sem létezhetett, és nem csupán a – mondjuk – lapp és szicíliai emberek, társadalmak különböző világképei okán. Hiszen előítélet rendszereink fellelhetők a leszűkítek tereinkben is, sőt, akár egy bérházi folyosó szomszéd lakásainak békésnek tűnő lakói között is.

Földrészünk sem „rendelkezik konzisztens énképpel, s nincsenek olyan belső normái, amelyek segítségével az élet főbb területein elhelyezhetné és értékelhetné saját magát”. Erikson szerint ez ugyan csupán egy személyiségfejlődési diagnózis a kollektív identitástudatunkról (ha van olyan), hiánya viszont mintha mégis rárímelne Európa eróziójának összefüggéseire, a választási manipulációktól a terrorra adott válaszainkig.

Az identitás fajlagos jelenléte, illetve hiánya az én-tudatban mintha eredendő bűnünk lenne, hiszen az identitás jellegzetes zavara árnyként kísérte már a felvilágosulás jelentős személyiségeit is. Rousseau, a korabeli főúri szalonok elkényeztetett és bőkezűen támogatott kedvenc társalgója, az Emil című regény/gyermeknevelési használati utasítás szerzője a saját gyermekeit árvaházakban helyezte el, és bizonyára tudatában lehetett ő is annak a ténynek, hogy ezen intézményekben a csecsemők mortalitása legalább 90%-os volt. Más etikai szempontokat követve ugyan, de felidézhetnénk azokat a Rousseau-kortárs gondolkodókat is, akik kezdeti könyvtári tétovaságaikat levetvén a guillotine-ok fékevesztett étvágyát szolgálták ki ítélőként, felbujtóként vagy akár áldozatként. Koruk gyermekei voltak, a kor társadalmi identitás zavarainak létrehozói – és áldozatai.

Az identitás problémája a „mindig csak kérdező” Szókratész óta, illetve az egymással vetélkedő ókori gondolkodók/irányzatok harcai óta, majd a koraközépkori egyetemek alapítása nyomán, benne lappang az európai értelmiségi szerep/küldetés mozzanataiban. Az inkvizíció áldozatai, eretnekek és tudósok a saját identitásukat is hordozó tételeik áldozataivá váltak illetve kényszerültek megtagadni tanaikat.

Juthat belőle mindenkinek, ha kell, ha nem. A felvilágosodás előtt ugyanis még egy mindenekfölött kanonizált morállal szemben kellett a gondolkodó embereknek (gyakran akár ravaszkodó csúsztatások mentén) identitásukat, szellemi önképük részét nyilvánosan is megvallaniuk. A felvilágosodás és a szekularizáció nyomán viszont – az általános társadalmi morál halványodása következtében – az a különös helyzet alakult ki, hogy az identitás/önkép jellemzőit általában nem volt, nem is nagyon lehetett már mihez viszonyítani. A társadalmi morál elvesztése ugyan fel sem tűnt, de a hiánya hatott. Az identitás keresése amolyan egocentrikus pótcselekvéssé, a dekadens felületesség szabadpiacává értékelődött le, végül a diktatórikus társadalmi elvárások híján siklott ki eredeti szerepéből.

Ethoszról ugyanis csak az egyén esetében szólhatunk. Thomas Mann az ethoszt a szellem arisztokratikus megnyilvánulásának minősítette. Nagy csoportok, társadalmak esetében a morál tölti be, ha betöltheti az erkölcsi mértéket – kisebb-nagyobb eredményességgel.

A társadalom változása (fejlődése?), a javuló életszínvonal, a halványuló s olykor eltűnő társadalmi morál hiánya az ember önző magányát teremtette meg.

Az individuális társadalomban az elidegenedő ember az identitást önzése által próbálja meghatározni, és gyakran a káosz felé réved. Jellemzőjévé válik a befejezetlen gondolat, a féltudás. A magát értelmiséginek (ön)minősítő réteg esetében a vita és párbeszédképesség helyére az ösztönös reakciók lépnek, a szürkeállomány helyét az agy reptilis része helyettesíti.

Utólag ezeket a kisiklott, gyakran vulgáris párbeszéd-helyzeteket (illetlen, etikátlan vita- és harcmódszereket) magyarázandó ideológiák teremtődnek, amelyekben szélsőséges libertariánus sallangokkal fogalmazódik meg egy az eredetileg tán kínos állapothoz alakított magyarázat, amit alkalmazói szívesen értelmeznek neoliberalizmusnak, pedig nem az.

A vélt neoliberalizmus zsákjába sok minden belefér. Az egykori hatvannyolcas párizsi vörös terrorista is, aki pár évet ugyan más politikai színekben hőbörgött az Európai Parlamentben, mégis, hallgatóságában felidézte a barikád-szónoklatainak fertőző stílusát. Az általános identitászavarra alapozva senki által nem választott bürokraták, sőt, gyanús múlttal rendelkező mágnások döntenek, dönthetnek egy földrész népeinek sorsáról. Munkálkodásaik folytán tájékozatlan (és alkalmatlan) politikusok és parlamenti képviselők felelőtlen és vitaképtelen mantrákat szajkózva kívánnak dönteni, szavazni földrészünk államainak a sorskérdéseiről. És még hosszan sorolhatnánk Európa identitászavarának friss és aszalt gyümölcseit.

Jelszavakká, közhelyekké silányultak – a lényegük érthetetlen, illetve külön-külön mindenkinek mást jelentenek. Mindenki más, a saját értelmezésében használja ezeket, a párbeszéd lehetőségét így fogalmilag is mintegy kizárja. (Latin: tolerantia; angol: tolerance; francia: tolérance, spanyol: tolerancia; jelentése 'elviselés', 'engedélyezés', 'megtűrés'.) Mai értelmezésében azonban elvárt és kötelező gesztus (mintegy szolgáltatás) mindenféle, sértő, szokatlan, szélsőséges viselkedéssel, atrocitással szemben, amit a többség köteles megtenni egy kisebbséggel, vagy egy illegális zaklató civilizációnktól idegen csoporttal szemben. Az önzés manipulációja ez a közérdeknek palástolt jelenség is, ami mögött ott rejlik alig álcázottan valakiknek a profitja, nyeresége.

Individualizálódott társadalmunkban erősödik az önzés. Szélsőségesen egoista egyedekből már működő kis csoportokat sem lehet kialakítani (esetleg csak rövid életű érdekszövetséget). Harmonikus működésre képes társadalmakat, ezek földrésznyi szövetségét/unióját megteremteni, azonban ezekkel a működésképtelen módszertanokkal, utópiákkal – eleve lehetetlen. Chardinre hivatkozván, egyedül az „egó, az én magányos jelenléte nem elég”. Társadalmi viszonylatban nem működőképes még kis csoportok esetében sem. A „mi” kell. Minden emberi érték többes számot feltételez. Az „én” a magány, a nihil, az elszigeteltség, a mi az emberi jelenségek forrása, maga a létezés, „az igazi egó az egoizmussal ellentétes irányba nő”. Más kérdés mennyire alakulhatnak ki a „mi” - tudatok Európa önző, individualizált társadalmú országaiban.

Ha kedd… akkor tüntetés!

Igen, ez van Woodstock és a hatvannyolcas Párizs óta máig.  Elmúlt évtizedeinket rengeteg jelentéktelen és fölösleges tüntetés sora kísérte. Dekadens társadalmi, sőt álhatalmi küzdelmek ezek többnyire, amiknek a vezérfonala gyakran csak annyi, hogy buli van! Buli a lényeg, és az azt követő publicity, a médianyilvánosság. A tüntetők egy része boldog-balgán hiheti, bár azt sem tudja, mit és miért fog tenni (olykor ezért szellemi tunyasága tehetetlenségében hamis és téves jelszavakkal handabandázik). De végül mégis összeáll, összejön az akció, nekik és neki is sikerült, hogy oda figyeljen rájuk, a félvilági hősökre a fél világ. Ebben a bűvkörben még a tévelygők is elhihetik, hogy most már végre megcsillantották vélt identitásuk mindenkit elvakító fényét, miközben programjuk nincs (eleve nem is volt), a „buliban” csak a megfoghatatlan vélemények özöne áramlik, s a vulgáris hőzöngések helyettesítenék a társadalomnak felkínálható gondolati szerkezeteket, társadalomjobbító terveket.

Így haladunk identitászavaros Európánkban egyenesen a káosz felé.

„Rohanunk a forradalomba”?