Apáink önzése? – Válasz Puzsér Róbertnek

2017. május 18. 08:18

Benderik
Mandiner

Összehasonlítva a mai nyugdíjasok aktív életkorszakát a mai fiatalabb nemzedékekkel, a számvetés nekünk, utóbbiaknak a kínosabb. Az, hogy mi olyan világban élünk, ahol munkánk termelékenyebb öregapáinkénál, nem a mi eredményünk. Hogy országunk ma ilyen, az már vastagon a most aktív nemzedék sara.

Puzsér Róbert nyugdíjasokról szóló minapi felvetésére szeretnék pár gondolatot szólni.

Először is el kell mondanom, örülök, hogy e kérdés előjött, mert egyike a szőnyeg alatti Kibeszéletlen Nagy Problémáknak.

Mert a nyugdíjasok ellátása tényleg óriási összeggel terheli a költségvetést, nyilván csökkentve ezzel az ország verseny- és működőképességét. Amibe pedig a nyugdíjasok (és unokáik) érdekében is érdemes lenne fektetni, mert egy felpörgetett gazdaság a nyugdíjakra/unokákra is többet tud aztán hosszú távon áldozni.

Csak hát igen kényes téma, amit felvetni is illetlenség, s ki megteszi, azt kötözködő érzéketlen tuskónak kiáltják majd ki – így talán történelmi szükségszerűség is, hogy az Úr e kínos feladatot Puzsér Róbertre osztotta.

Szóval jó téma, amit ki kell beszélni.

Így én ennek keretében ellenérveket sorolnék most fel.

Mert amit most mondok majd, talán fájni fog, mert szerintem összevetve a most aktív korúakat (magamat is beleértve) a nyugdíjasok egykor aktív létével, a látszat ellenére a számvetés az előbbiek számára (vagyis számunkra) kínosabb.

*

Mint mondtam, Isten Kritikai Ostora csak előhozta, maga a téma régi – zártkörű beszélgetésekben nem ritkán felmerül. Így érvrendszere is az, és pontosabban azt nézném most meg, amit én érvekként ismerek.

Ez érvelés alapvetően két pillérre épül.

Egyik, hogy a szocializmusban gazdaságunk valójában nem termelte ki saját fogyasztását, így a jelen nyugdíjasai sem termelték ki a mostani nyugdíjukat.

Másik, hogy termeltek, amit termeltek; maradt, ami maradt ebből; van, amennyink van; de ha a nyugdíjasok lemondanának juttatásaik egy részéről, e jótettel mindenképpen segítenék a gazdaság felpörgetését, az egyéb elesettek segítését, így e pénz közvetve unokáikra menne.

Nos, ezekkel szállnék most vitába.

(A vitába vont érveket idézőjelbe teszem majd a pontok elején, de ettől azok nem idézetek, csak így átláthatóbb. Tehát ezek egy elképzelt vitapartner érvei (ki szegény eleve bukásra van ítélve, hisz' az én írásomban nyilván enyém az utolsó szó...))

*

A szocializmusban gazdaságunk valójában nem termelte ki saját fogyasztását, így a jelen nyugdíjasai sem termelték ki mostani nyugdíjukat.

Aki élt akkor, ismeri jól a szocialista ipart, annak termelékenységét, az adminisztrátorhegyeket mozgató végtelen bürokráciát és a szétlopott Nagy Közös gyárakat. Maguk a gyárak – különösen a mezőgazdaság – amúgy termeltek sok világszínvonalú (vagy némi dizájnnal azzá tehető) dolgot,

csak az irányítás átideoligizált hülyesége, pazarlása, és a szétlopott Nagy Közös miatt az egész úgy összességében tényleg egy folyamatosan széthordott roncstelep volt.

Hogy a mai öregek ne dolgoztak volna keményen, az nem igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy át lehetett alibizni egy oktatási főosztályon egy életet kevés fizetésért, vagy eldolgozgatni egy gyárban kicsit többért, majd másodállásban fusizni keményen, ha kicsit többet akart az ember. És azért a gyári dolgozgatás is olyan volt, amit legtöbbünk ha két napig bírna –mert nagyon fel lennénk háborodva, ha kézzel kéne emelgetni azokat a vastömböket, amikhez ma már senki nem nyúl targonca és kisdaru nélkül, meg ha olyan vasolvasztó kemencék mellett csorogna életünk, s belőle földre az izzadság.

Ami cuccot meg a pénzből venni lehetett, azért végképp nem mennénk vissza az időben. Bár az tény, hogy a ma leszakadóinak a hatforintos tej és a háromhúszas kenyér, meg a munka, amivel megkereshetik, ma álomszerű lenne. Többségünk azonban nem menne vissza, és akik egyáltalán olvassák ezt most, azok nem a leszakadó mélyszegények – vagyis nem mennénk vissza.

Szóval az nem igaz, hogy ne dolgoztak volna úgy, ahogy mi, maiak tesszük. Az az érv, hogy lusták voltak, de jól éltek, eléggé bukik.

*

„Na de a termelékenység. Kit érdekel, mennyire keményen dolgoztak, ha eladhatatlan szart gyártottak a kemény munkájukkal? Aki ma szart fakaszt, dolgozzon bár keményen vele, a piac kiüti a pályáról, és jogosan, mert munkája nincs hasznára a világnak. Ez nem igazságos vele, ha csak munkaadója volt béna, de ettől még nem kap pénzt se most, se erre alapozva majd öregkorában. Az Élet már csak ilyen. Ha velünk ilyen, velük miért ne legyen az?”

Nos, igen, ez sokban igaz.

Csakhogy. És ez egy súlyos csakhogy, amiből ha összevetjük magunkat – a mai aktívakat – velük, végül sajnos nem mi jövünk ki jobban.

Ugyanis azz elsőre látszik, hogy ez fenti példából az az eset, amikor a munkaadó volt a hibás. A szocialista ipar csodája volt az, ami egy ránk kényszerített ideológia miatt nem – vagy csak elvétve – engedte, hogy a dolgozó értelmeset termeljen.

Persze mondhatjuk erre, hogy „de hát a történelem mi magunk vagyunk, így magunknak csináltuk. Illetve csinálták a ma öregjei”.

De persze tudjuk, hogy nem.

Esetükben annyira nem, hogy még csak nem is belső erők kényszere volt ez, hanem egy külső hatalom erőltette rájuk, nem ők választották, sőt.

Na de akkor tettek volna ellene! Mi, maiak tudjuk, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, s ha nem tetszik, változtatnia kell. Aki a mai kemény világban másokat hibáztat, és nem vállalja a változtatás kockázatát, elbukik.

Nos, az a rossz hírem van, hogy ebben is ránk vertek.

Mert ők megpróbálták. Mi több, akkor és úgy, amikor és ahogy e játszmát még vérre és életre játszották.

És elsőre még győzni is tudtak, így tisztán kijött, hogy kipróbáltan legyőzhetetlen méretű külső hatalom erőltette rájuk végül továbbra is azt a terméketlen gazdaságot, és nekik abban kellett dolgozniuk – s el se mehettek, így gyakorlatilag kényszermunkában.

És igaz, hogy a mai öregek közül inkább a ma 75 év fölöttiek vettek részt abban a veszedelmes próbálkozásban, és nyilván nem is mindannyiuk. De akárhányan is, amíg a Birodalom második körös ereje tankhadosztállyal be nem vonult, ők lerázták a maguk keresztjét. A ma 65-75 év közöttieknek meg esélyt se hagyott a kemény prés bárminemű változtatásra.

*

Na most, ha összevetjük ezt a mi eddigi teljesítményünkkel, elég lesújtó egyenleg jön ki mireánk nézve.

A rendszerváltás óta sírunk, hogy az aktuális szemetek milyen rosszul vezetnek minket. És mit tettünk ellene?

Hát sírtunk. Átkozódtunk. Öklünket ráztuk. És vártuk, hogy majd fent megoldják, mert hisz' ez az ő dolguk.

És ma már öklünket is facebookon rázzuk csipszet ropogtatva két Bundesliga-közvetítés között. Meg cikkeket írunk.

És volt/van időnként pár utcára menés, és aki ott van, úgy érzi, történelmet ír. De teszi mindezt abban a biztos tudatban, hogy igazából senki nem akarja bántani – ha mégis esne némi csorba ezen (ahogy esett 2006-ban), az is elszórtan, egyéni akciókból, bénázásból, és a helyszínre korlátozva. Család, munkahely nincs veszélyben, és az élet se jobban, mint egy Liverpool-Juventuson vagy egy trehányul vészkijáratozott éjszakai dizsiben.

A rendszerváltók utáni első tényleg tenni akaró pártok is az utóbbi pár évben alakultak csak, addig mindenki csak azt mondta, hogy ez a pollitikusok dolga, mi majd próbálunk minél ügyesebben élni itt lent, s építeni saját kis életünket. És legtöbbünk most is ezt mondja, közéleti tevékenységünk lájkokban merül ki.

Ami persze nem baj, de vegyük észre:

az, hogy mi olyan világban élünk, ahol munkánk termelékenyebb öregapáinkénál, nem a mi eredményünk, és még csak alakítani se fűlik hozzá fogunk, ha ez bármi vesződséggel jár.

Holott látjuk, hogy ha a nyugati szint nem is érhető el könnyen, kormányaink kiszámíthatatlan, vállalkozásidegen és zsebre játszós irányításukkal még aktívan rontják is az amúgy apránként elérhető magasabb termelékenységet. Félreértés ne essék, örülök, hogy a mai módszerek már békések. Csak abban a hitben ne ringassuk magunkat dölyfösen, hogy élünk velük annyira, mint atyáink tették hajdan a maguk világában.

Nem túl hízelgő, tudom, de ha az (öreg)apáink és mi közül valamelyikünk kádári süppedésben él(t aktív korában), azok inkább mi vagyunk. Ők a maguk idején megtették, amit lehetett.

*

S a másik érvpillér:

„Termeltek, amit termeltek, maradt, ami maradt ebből, van amennyink van, de ha a nyugdíjasok lemondanának juttatásaik egy részéről, e jótettel mindenképpen segítenék a gazdaság felpörgetését, az egyéb elesettek segítését, így e pénz közvetve unokáikra menne.”

Nos, ez úgy általánosságban még igaz is lehetne.

Így talán meg is tennék.

Régi megfigyelés, hogy az ember alapvetően hajlamos áldozatot hozni a csoportért, amiben él. Még akkor is, ha ebből közvetlen haszna nem származik, pusztán, hogy a csoportnak jó legyen; és ha emellett még látja is, hogy hogyan térül ez meg majd neki, különösen.

Bár ez inkább kisebb csoportoknál működik, aminek egyszerű oka, hogy ott jobban működik a viszonosság – hogy aki tett a csoportért, az majd kap is a javakból, de aki nem tett hozzá vagy elvett belőle, azt a csoport is bünteti.

Országméretekben ez már nehezebben megy, mert a csoport gazdagodásának ránk jutó része kicsi, a huncutkodás alig ellenőrizhető, így inkább kivesszük belőle, amit lehet. Ez volt az alapja a szocialista gazdaság szétlopásának.

Mindamellett lehet országméretben is korrekt rendszert működtetni – ahol pl. az adókat ha nem is szívesen fizeti a nép, de legalább nem érzi úgy, hogy igazságtalanul fizetne többet a többieknél; és amit az elköltéséből lát, azt úgy érzi, hasznos dolgokra megy.

De a bizalmat megszerezni nehéz, eljátszani könnyű – visszaszerezni meg még a megszerzésnél is nehezebb. S minden egyes átbaszódva érzés után még egyre nehezebb.

Ha végignézünk a még élők által megélt történelmünkön, általános élményünknek mondható: aki itt áldozatot hozott azért, hogy majd ebből fejlődik az ország és majd ő is visszakap belőle, vagy hogy most előbb ő hoz áldozatot és menjen a másik megyén át az autópálya, de aztán majd ő következik – nos, mind-mind csúnyán-csúnyán át lett baszva. Folyton-folyvást és következetesen.

A háború előtti világ már a régmúlté, de hogy a háborúban, aztán a szocializmusban, majd jelen rendszerünkben így volt, az egészen bizonyos.

Ebben az értelemben pedig a kádárinak nevezett rendszer ma is tart.

Aki a közösbe ad azért, hogy majd aztán ő is kap belőle, az át lesz baszva, mert azt a pénzt, vagy annak áldásos hatását soha viszont nem látja.

Ezek után egy okot mondjon bárki, miért kéne nyugdíjasainknak lemondania bármilyen juttatásról, ha nem kimondottan baleknak születtek?

*

És különösen most el tudjuk azt képzelni, hogy ha ők lemondanának nyugdíjuk egy részéről, abból bármi ebben az országban fejlődne? Másnap már egy ibizai kaszinóban lenne a piros páratlanon.

Hisz' kicsiben már eljátszottuk ezt – a jelen aktív nemzedék egyszer már nemrégiben „lemondott” kezdődő nyugdíjmegtakarításairól – és hol van az a pénz most?

*

Igen, egy rendesen működő országban lenne értelme egy ilyen áldozatnak, hogy az idős nemzedék lemond a rá költött pénzek egy részéről, hogy nemzete fejlődjön, s unokáinak szebb jövő épüljön.

De jelen helyzetünkben ebben az országban ezt kérni tőlük súlyos felelőtlenség lenne velük szemben, hisz' tudjuk, hogy áldozatuk semmivé foszlana.

S felelőtlenség még az aktívakkal szemben is (!), mert a nyugdíjasok jelentős része így-úgy támogatja fiait, unokáit – pénzzel vagy egyéb segítséggel, melyhez „erőnléte” szintén abból a pénzből származik, mely pénz így viszont menne a levesbe.

*

Ja és igen, hab a tortán:

hogy országunk ma ilyen, az már vastagon a most aktív nemzedék sara.

A mi töketlenségünk az oka annak, hogy ezen ország költségvetésébe még adakozni sem érdemes.

*

Sok igazság van Puzsér Róbert szavaiban, és általánosságban még igaza is van talán.  És jó az is, ha kibeszéljük.

Ám nagyító alá téve a részleteket úgy érzem, olyat kér apáinktól, ami nem jár nekünk, és nem is tudnánk garantálni, hogy értelmes dolgokra költjük.

Itt és most nem.

Pedig nem elképzelhetetlen, hogy még szívesen is adnák.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111976