A legönzőbb nemzedék

„Túl sokszor, és hozzám túl közel álló emberektől kaptam azt a visszajelzést, hogy milyen elfogadhatatlan az, amikor a legönzőbb generációnak nevezem a hatvanöt év felettiek nemzedékét. Sokáig gyűjtögettem az érzelmi muníciót a válaszhoz, mert nyomasztott, hogy milyen rengeteg embert bánthat jogtalanul ez a megnevezés, miközben azzal is tisztában vagyok, hogy Magyarországnak békére és együttműködésre van szüksége újabb és újabb frontok megnyitása helyett. Ebben az érzelmi állapotban ért a szocialisták bejelentése, hogy ha ők nyernek 2018-ban, akkor a gyógyszerekhez való hozzájutást a hatvanöt évnél idősebbek számára ingyenessé teszik. A miniszterelnök aztán természetesen rákontrázott erre, és Bözsi néniél tett látogatása alkalmával nemcsak azt demonstrálta, hogy kifejezetten az ő jóindulatának függvénye a nyugdíjemelés, de egyszerre játszotta el émelyítő gesztusokkal Bözsi néni gondos édesapját és tisztelettudó unokáját. A hányingerlő avászkodás olyan remekül sikerült, hogy még a hazai mulatós királyának, Fásy Ádámnak is megjött a kedve a seggnyaláshoz, melynek keretében elragadtatva ünnepelte az „érdek nélküli tisztelet” nagyszerű pillanatát. Csakhogy egyetlen magyar állampolgárnak se legyen kétsége: Orbán az ő adójából emel nyugdíjat és folyósít utalványt – Orbán a nyugdíjasok szavazatait vásárolja fel ahelyett, hogy abból a pénzből az egészségügyet, az oktatást vagy az infrastruktúrát fejlesztené.

Nem én uszítom egymás ellen a generációkat, hanem a politika. Az erőn felül zajló szemérmetlen ígérgetés kifejezetten az idős nemzedékek igényeit szolgálja ki – ez teszi Magyarországot versenyképtelenné és élhetetlenné. Erről a témáról ma Mayarországon képtelenség anélkül beszélni, hogy agresszív nyuggerek hordákba verődött tömege ne rohanná le a megszólalót azzal, hogy idős embereket akar a Dunába lövetni, továbbá a tulajdon anyját és apját tapossa meg. A kritikussal szemben jogos elvárás, hogy árnyaltságot, korrektséget és empátiát tanúsítson, csakhogy a kritika tárgyát képező fél ez esetben a fentieket hírből sem ismeri: uszít, gyűlölködik és hergel. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy igenis szükség van az erős kijelentésekre annak felmutatásához, hogy miért sodródik vissza Magyarország a Kádár-korszakba. Ki kell mondani, hogy az idős nemzedékek teljes mellszélességgel az autoriter rendpártiság és az önzésüket tűzön-vízen át kiszolgáló paternalista állam mellett állnak. Nem érdekli őket Észtország vagy Finnország gazdasági és társadalmi sikere – olyan megoldásokra van igényük, amelyeket értenek. Így lesz Orbán az új Kádár, így szolgálja a Nemzeti alaptanterv komplett nemzedékek megnyomorítását, így képződik az az ország, amely sikereit nem a munkájától, hanem az olimpiai érmeitől meg a futballválogatott győzelmeitől várja.

Valóban én uszítom egymás ellen a generációkat, és nem az az MSZP, amely hatvanöt éves kor felett mindenkinek ingyen gyógyszert ígér, ugyanakkor előírja, hogy a tizennégy éven aluliak és a fogyatékosok a nekik szükséges gyógyszerhez csak pénzért jussanak? Miközben brutális mértékű az adóprés az aktív korosztályokon, az úgynevezett szocialisták még több pénzt vonnának el tőlük, hogy a nyugdíjasok gyógyszerei ingyenesek lehessenek. Ha tévedtem, amikor a mai idősek nemzedékét önzőnek neveztem, akkor vajon a szocialisták kampánya is tévedés? Vagy inkább egy szociológiai kutatások és tanulmányok által megalapozott módszeres stratégia annak biztos tudatában, hogy ezt a generációt az MSZP kizárólag a gyomrán, a személyes életén és érdekén keresztül lehet képes a szavazói közé visszaédesgetni? Nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy ezek a korosztályok végtelenül önzőek, hanem Botkától Orbánig a politika minden szereplője, és a mögöttük álló valamennyi tanácsadó. Vajon miért nem jut eszébe senkinek azzal győzködni a nyugdíjasokat, hogy élhető országot teremt a gyermekeiknek, és hazahozza az unokáikat külföldről? Nos, azért, mert hiába van sok jószándékú idős ember Magyarországon, a többségük nem erre rezonál, nem ezt akarja hallani. Vagy hát persze ezt is – de csak az ingyenes gyógyszer, az ingyenes közlekedés meg a nyugdíjemelés után.

Eközben azt tapasztalom, hogy a középkorúak és a fiatalok nemzedékeinek számára természetes a szolidaritás. Senki nem akarja az árok szélére lökni a nyugdíjasokat, senkinek eszébe nem jut azzal kampányolni, hogy pénzt von el a nyugdíjkasszából, és oktatásra, egészségügyre vagy adócsökkentésre fordítja. Senki, soha nem merészelne ilyesmit mondani, mert pontosan tudja, hogy ma Magyarországon ezzel politikai öngyilkosságot követne el. Úgy gondolom, helyes és jó, hogy senki nem mond ilyet, mert nem hiszem, hogy a versenyképesség vagy a GDP mértéke mondja el a legtöbbet egy társadalomról – sokkal inkább az, ahogy a kiszolgáltatottakkal bánik: az idősekkel, a fogyatékosokkal, a nyomorgókkal és a hajléktalanokkal. Én csak annyit szeretnék, hogy beszéljünk erről a problémáról, vegyük észre a hibás működést, lássuk a rossz kulturális mintákat és az azokból következő országrontó politikát. Csak azt szeretném, hogy ne arra összpontosítsuk a figyelmünket, hogy minden nyugdíjasnak minden hónapban magasabb legyen a járadéka, hanem arra, hogy a szegény nyugdíjasok, a szegény gyerekek, a szegény rokkantak meg a hajléktalanok ne maradjanak az út szélén, ne éhezzenek, és ne fagyjanak meg, hanem ehessenek, befűthessenek, tanulhassanak, kultúrához juthassanak, emberhez méltó körülmények közt élhessenek. Ez pedig csak úgy lesz elérhető, ha erről azokat is meggyőzzük, akiket ma joggal nevezünk a legönzőbb nemzedék tagjainak.

Csakhogy amíg ez nem történik meg, nem tudok hallgatni a Kádár-rendszerben szocializált tömegek zsarnoki működésének jóvátehetetlen következményeiről: nem értik ezt a világot, mégis ránk szabadították előbb Gyurcsányt, aztán meg az orbáni kétharmadot. Ez a tömeg egyetlen másodpercre sem mondott le arról, hogy a maga képére formálja a világot – és most, huszonnyolc évvel a rendszerváltás után újra bolsevikok uralják a média nagy részét, újra bolsevikok állnak minden fontos gazdasági és állami pozícióban. A fennálló rendszer legitimitását és stabilitását a békemenetre vonuló nyugdíjasok tömege, valamint a kapitalizmusból, pluralizmusból és Európából elvágyódó Kádár-nosztalgia szolgáltatja – s erre nem mentség az ősz haj, nem mentség a végigdolgozott élet. Nem lehet ennek a korosztálynak az összes szennyesét mindörökké az idősek tisztelete alá söpörni. Úgy hiszem, akkor járnék el helytelenül, ha nem írnám le mindezt, ha hagynám magam meggyőzni vagy megfélemlíteni azáltal, hogy látom, milyen mértékben szolgálja ki a politika meg a társadalom a legönzőbb nemzedék igényeit és szeszélyeit. Biztos, hogy ez nem egy népszerű ügy – csakhogy egyszer fel kell nőnünk, mielőlőtt magunk is gyermekként öregszünk meg, s belőlünk is egy ugyanilyen önző, keserű és zsarnoki nemzedék válik.”