A Momentum esete a Nemzeti Törésvonalakkal

2017. május 11. 16:13

Benderik
Mandiner

Mire elég, ha a Momentum ügyes-langyosan kikerüli a Nemzet Nagy Kérdéseit, a Nagy Vízválasztókat?

Ismét fellángol a vita, meg kell-e mutatnia a Momentumnak, tűz-e vagy víz, elő-e a farba és elő-e vagy farba, migráns vagy menekült – vagy elég, ha ügyes-langyosan kikerüli a Nemzet Nagy Kérdéseit, a Nagy Vízválasztókat, melyek mentén a politikailag tudatos választó választóvízzel el tudja dönteni, az ő emberei-e ezek vagy az ellenségé, és konfliktuskerülőn mindenki szemében jófiú marad.

Ez utóbbi ellen különösen TGM ágál, hogy ez a langyos semmitmondás nem csak semmit mond, de sikerre is van ítélve, és még nagy gondolkodók is bedőlnek neki. (De pl. egy jó ágálást olvashatunk a langyos konfliktuskerülésükről itt is.)

Nos, előrebocsátva, hogy egy programot már majd magam is várnék, egy nagyon szürke hályogot le szeretnék most operálni a Nemzet Szeméről.

Nevezetesen, hogy azok a bizonyos Nagy Kérdések /Nemzeti Törésvonalak, amelyekben komoly pártnak ma állást kell foglalni, szóval

ezek nagy része valójában meglepően irreleváns,

és az, hogy mindenkit folyton beléjük akarunk tuszkolni, legalább annyira elveszi e nemzettől a továbblépés lehetőségét, mint az ember, aki oly' ügyesen kelepcébe csalta. (Amit zseni lévén ő maga is felismert, nem véletlen tesz meg ő is mindent e kérdések pályán tartásáért, és áll elő egyre újabb lényegtelen létkérdésekkel.)

Vagy egy részük tényleg fontos, de ha egy új erő nem az elé tolt végletes válaszokból választ rá választ, akkor azt mondjuk rá, nem vállalta fel a konfliktust. Mert a politika nagyhangú kardcsattogtatásán szocializálódva nem tudjuk már elképzelni, hogy vannak feloldható konfliktusok is, melyekhez mily' meglepő egy végletek közti középút vezet. Amit pedig elvben már Horatius óta tudunk csak a gyakorlatban valahogy mindig a végletekbe gabalyodunk.

*

Megpróbálom sorra venni azon kérdéseket, melyeket a közbeszéd a legfontosabbaknak érez, s melyeket azonnal nekiszegezünk minden új erőnek. S amint az valamelyikre válaszol, a még ott maradottak fele legyint, és otthagyja. Hogy melyik fele, az a választól függ, de abból a szempontból mindegy is, hogy az egyik fele lelép.

Ami nem is lenne baj, ha ezek tényleg sorsfordítóan égető kérdések lennének. De az a talán meglepő helyzet, hogy ezek szinte mindegyike olyan, melynek így vagy úgy kezelése mindennapi életünket szinte sosem befolyásolja, vagy igen, de mi csak végletes válaszokat tudunk elképzelni rájuk, holott

különösebb varázslatok nélkül található rájuk olyan feloldás, ami a kérdést közmegelégedésre oldja meg.

*

Nézzük hát a Nagy Kérdéseket sorjában (valamennyire a fontosság sorjában -- a kicsitől a nagy felé haladva):

Melegházasság:

Szinte már az mosolyra kellene fakasszon mindenkit, hogy elsőként írom le, mint Nemzeti Vízválasztót, mégis, a mai magyar választói gondolkodás a jobb/baloldal, konzervatív/liberális egyik alapkérdéseként tekint rá, és a Momentumot is (a zacskóstej ára mellett) a melegházassággal akarják valamiért folyton sarokba szorítani, hogy engedélyeznék-e, ha hatalomra kerülnek.

Na most:

Hányunknak van közvetlenül meleg ismerőse? Biztos jelentkezik most egypárunk, mert néhány százaléknak persze kell legyen, és még pár százalék ismerősének van ilyen ismerőse.

És hányunk mindennapi életét befolyásolná bármiben, ha ezek összeházasodnának valaki hasonlóval?

Egyáltalán észrevennénk?

És értem, hogy jó kereszténynek elvi kérdés, hogy Mária országában van-e bűn úgy általában. És elterjedt nézet, hogy ha szabadjára engednénk, sokakat megfertőznének, divattá válna, és sokan maguk is meleggé válnának.

De azért gondoljunk bele: ha a történelem szigorúbb időszakai nem tudták kiirtani a homoszexualitást, s az átmeneti állítólagos bátorítástól sem haltak ki a görögök, biztos, hogy annyira kritikus a kérdés, hogy ekkora súllyal szerepeljen a Nagy Kérdések között? Különösen, ha úgy általában leltároznánk egyet a különféle bűnök állásáról, biztos, ér ez annyit?

Szóval azt még el tudom képzelni, mily' sokakat bántana az engedélyezés maga. Az elv. A lehetőség, hogy házasodhatnak. De – leszámítva a tévében nyilván szétharsogott első alkalmat – észrevennénk, ha a hétköznapokban két homoszexuális összeházasodik?

Gender:

Ez azért is szép, mert mindenki mást ért alatta. Egyfelől a skandinávok követhetetlenül összevissza címkézett öltözőit és budijait és a meleglobbi fondorkodását, hogy a jövőben betiltsák, hogy gyermekünknek 18 éves kora előtt eláruljuk, fiú-e vagy lány, másrészt szimplán az azt vizsgáló – leginkább talán szociológiainak tűnő – altudományágat, ami a nemek szerepeit, viselkedését, lehetőségeit vizsgálja a jelenkor társadalmában s a történelemben.

Na most persze nyilván meg lennénk lőve, ha eztán két öltöző / budi helyett ötöt kéne mindenhová tennünk, és gyermekünk elől titkolnunk kéne a nemét, de azért lássuk be, hogy ez jóval nagyobb átfutással tudna átszivárogni hozzánk, mint ahogy a skandinávok rájönnek, hogy kicsit túltolták, és ésszerűre korrigálják a dolgot. Ahogy a híres amerikai dollármilliós perek se honosodtak meg nálunk, amiért nem írták rá a kávéra, hogy forró, pedig ők mi régóta űzik e szép játékot egymással.

A másik értelmezés meg aztán igazán nem forgatja fel világunkat, abból csak jó sülhet ki, ha tisztába jövünk egy-egy társadalmi jelenséggel, s annak esetleges hibáival. Mert azt azért tudjuk, hogy itt azért még nincs minden szál elvarrva ld.pl. a munka szép világát...

De akárhogy is, egy téma, amiről még azt se tudjuk pontosan, ki mit ért alatta, de akik támadják, leginkább az első értelmezés nálunki elterjedésétől tartanak, aminek gyakorlati esélye szinte nulla, szóval nem gondolhatjuk komolyan, hogy ez legyen a társadalom egyik nagy vízválasztó kérdése.

Jobbkonz / ballib:

Ez igazából nem önálló kérdéskör, hanem két skatulya, amibe a többi Nagy Kérdésre adott válaszok alapján tuszkoljuk a pártokat. S persze senkit ne tévesszen meg a név – a jobboldali, baloldali, liberális, konzervatív eszmékhez nincs közük, ők valami távoli ősök, akikre már senki nem emlékszik. Annyi közük van névadó őseikhez mint amennyire kovács egy Kovács, vagy kardhordó egy Kardhordó.

A listába azért teszem be mégis, mert

ez a végső diagnózis a pecsét, amit egy új párt az első vizsgálat után homlokára kap, és amit aztán soha nem moshat le magáról.

Annak ellenére, hogy nem jelent semmit. Illetve valami zavaros katyvaszt, amit mögé képzelünk – mindenki egy kicsit mást.

Kis ízelítő a világképükből:

A magyar jobbkonz tiszteli a (szigorúan történelmi!) egyházakat és utálja a buzikat. Nemzetben gondolkodik és állandó sértettségben él, míg a Nyugat egyszer ki nem egyenlíti a számlát, amivel azóta tartozik nekünk, hogy megvédtük őt tatártól-töröktől-kuntól-besenyőtől. Jelen vezetőnkkel szembeni rokonszenve is részben abból származik, hogy a sok balsors után végre valaki, aki oda mer csapni a csápjaival vérünket szívó, minket lenéző, pökhendi Nyugatnak. Rendpárti, gyermekét olyan iskolába adja, ahol még hisznek a régi szép értékekben, s tudja, hogy egy kellő lélektani pillanatban leadott makarenkói pofon többet ér húsz etika óránál – bár bizonyos okokból nem szereti makarenkóinak hívni. A migránsok a legjobb példa, hogy a mai fiatalokban már nincs tartás, csak a könnyű utat keresik, saját hazájukban kéne úgy odatenni magukat, mint mi '56-ban, nem itt lét hűteni. Egyébként sem érti, miért szórjuk a pénzt idegenekre, amíg nálunk is vannak szegények. Hisz abban, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa (kivéve természetesen őt, akit elnyom az a szemét főnöke meg kiforgatnak a rokonai), így aki az utcán él vagy munkanélküli vagy mélyszegény, az ivott és iszik is, ahelyett, hogy megbecsülné magát, és joggal nem viszi semmire. Nem kedveli a (még itt-ott élő) kommunistákat, bár egyedileg eltérő, hogy pontosan milyen mély merítést ért alattuk. S persze mélyen megveti a ballibeket, akik ezt az egész világot nem értik, emellett hülyék és büdösek.

A magyar ballib lenézi a politikát. Vallásilag általában Atéban hisz, ha mégis valaki másban, az inkább nem a keresztény, aki megölte a saját fiát, meg akik az inkvizíciót csinálták, vagy ha mégis, akkor valamelyik alternatív egyház keretein belül, esetleg szimplán közvetlen kapcsolatban áll Istennel, akit saját képére formál. Európával szemben még nem róttuk le tartozásunkat az egykori kalandozásokért, meg hogy összaszarjuk az autópályavécéiket és elözönöljük őket, így külföldön nem közösködik lehetőleg még saját magával se. Az egész világot keblére ölelné, ha tudná, kenyeret s megélhetést adna az összes szegénynek, de pillanatnyi lehetőségei sajnos nem engedik, mert elnyomja az a szemét főnöke meg kiforgatják a rokonai. Elméje nyitott mindenre és mindenkit szeret és megért. S persze mélyen megveti a jobbkonzokat, akik ezt az egész világot nem értik, emellett hülyék és büdösek.

Fentiek persze elméleti átlagemberek, így konkrét megtestesülésük pont így nem létezik. Viszont ha nem léteznek, és egyébként is mindenki csak a másik kategóriába valókat ismer, talán tényleg üres halmazokról beszélünk, és azok kedvéért utáljuk egymást és nem vagyunk képesek végre normális dolgokkal foglalkozni, amik tényleg életünk részei. Például a főnökkel meg a rokonainkkal -- meg közügyként a szabályokkal, melyek lehetővé teszik, hogy így kibasszanak velünk.

Igen, régóta mondja sok új párt, hogy ők se nem jobb, se nem bal

...keresztény és magyar -- konkrét egykori szlogen,

de attól, hogy legtöbbjük szimplán ráérzett, hogy jobb nem induláskor első szóra elveszteni a szavazóbázis felét, attól még bárki olyan is, aki értelmesen látja a világot, azzal kell kezdje, hogy lebontja ezt a régi, gazos pályát, korhadó kapuival és a minden labdát kilukasztó ottfelejtett rozsdás ácskapcsokkal.

Így ha a Momentum is ezt mondja, még nem biztos, hogy kamu; ellenben ha nem mondaná, én már ugranék is át rajtuk.

*

A szinte tényleges hatás nélküli problémák után most jöjjenek azok, melyeknek van hatása többségünk életére, ám vízválasztóvá csak amiatt váltak, mert kizárólag végletekben tudunk gondolkodni róluk. S mivel a végletes megoldások az egyik fél számára mindig vállalhatatlanok, így azt hisszük, hogy aki e kérdésekben nem teszi le voksát egyik vagy másik (végletes) megoldás mellett, az a tényleges konfliktust nem felvállalva kamuzik.

Migráns/menekült:

A két véglet itt

  • Szélesre tárt kapuk, meghívólevél, majd kebelre ölelés szegény menekülteknek, utóbbi különösen leányaink részéről, hogy érje őket valami jó is a sok nélkülözés után, de ezt szigorúan fejkendőben, hogy hitüket ne bántsuk meg vele. Élethosszig teljes ellátás, templomtornyokon kereszt félholdra cserélése a vendégjog okán. Minden család integrál egy menekültcsaládot a lakásába.
  • Kerítés, ha az már van, annak áram alá helyezése, mustárgáz ideiglenes engedélyezése a határsávon. A már bejutott migránsok föld alatti táborokban tartása, bezárt szénbányák újranyitása, hogy megtanulják, hogy Európában is dolgozni kell a kenyérért.

Kicsit túlhegyeztem, de nem nagyon, a kezdetekben egész Európában e két végletet tudták elképzelni. A tényleges befogadóországok azóta rég valamilyen középútban gondolkodnak és azon járnak,

nálunk viszont még most is a két véglet van csak a fejekben.

Nálunk még mindig az az egyik fő kérdés, hogy védjük-e a határainkat, és (nem véletlenül...) azt hisszük, hogy ezt csak a mi bölcs vezérünk teszi mindenki más ellenében, holott a kezdeti bénázás után az Unió elkezdte a határvédelem kiépítését, és az eddigi leghatékonyabb eszközt, a török megállapodást, nem a mi bölcs vezérünk tárgyalta le. Ez azóta az előre nem látott török események miatt inogni kezdett, de az Élet mozog, a megoldásért folyamatosan meg kell dolgozni. És szinte biztosak lehetünk benne, hogy nem mi fogunk érte megdolgozni, mert mi gondolkodni se vagyunk hajlandóak, csak az asztalt verni, hogy márpedig.

Mi itt még azt hisszük, hogy határozott fellépésünkkel mi mentettük meg az Uniót. Pedig ha végigpergetjük az eseményeket, egy érdemi eredmény nélküli hisztit látunk.

Mikor a pályaudvarainkon ültek, eleinte nem engedtük tovább őket, holott ők sem akartak maradni, meg a célország is fogadta volna őket. Eközben egy – valóban élő – szerződéses kötelezettségünkre hivatkoztunk, ám akiket ezzel védtünk az elözönléstől, azok maguk kérték, hogy hagyjuk őket elözönölni. A mi szempontunkból mindez értelmetlen önszivatás volt.

Amikor aztán átengedtük őket, kialakult egy elég gyorsan rendeződő útvonaluk, ami persze az idő rövidsége miatt még extrém erőforrásokat igényelt (pl. BKV-buszok), ám ha konstruktívan állunk hozzá, szinte biztos, hogy kapunk hozzá buszokat / egyéb erőforrásokat, ill. nyilván a vasúti út is működhetett volna. Így a lakosság ebből sem érez sokat.

Mindez persze az Unió szempontjából még nem oldja meg a beözönlés problémáját, de szigorúan nézve a mi szempontunkból nem igényel különösebb áldozatot, ha professzionálisan állunk hozzá. S persze mondhatjuk, hogy mi nem csak a saját érdekünket néztük, hanem védtük Európát, de azért az érdekes, hogy csak ebben az esetben nem volt előbbrevaló a nemzeti érdek az európainál.

A kerítés valóban leállította az áradatot, így minket tényleg tehermentesített. Ám az Unióba semmivel kevesebben nem érkeztek tőle, csak megkerülték. Igaz, a mi lelkiismeretünk onnantól ezügyben tiszta, ám a valódi megoldáshoz nemigen tett hozzá.

Mondhatjuk persze, hogy kellett egy első kerítés, amit aztán követtek a többiek. Ám legyünk reálisak: egy német kancellárra a saját választói hatnak, nem egy kis távoli ország pattogása. Az ő fejükben a fordulatot a beözönlő tömegek okozták, nem a felismerés, hogy lenn délkeleten az a kis mókus kerítést épít, biztos van valami oka, ne építsünk egyet mi is?

S mondhatjuk erre, hogy végül mégis a mi irányunk lett a követett. Ám egy szövetséget megvédeni hatékonyan nyilván szövetségi szinten lehet. Ami meg professzionális szinten tényleges egyeztetésekkel / tárgyalásokkal /megoldáskereséssel zajlik a falakon belül, nem tévéhisztivel a falakon kívül. Építettünk egy kerítést, de a Nagy Közös Kerítéshez közelebb vitt volna, ha kezdettől professzionálisan dolgozni kezdünk rajta.

Ama bizonyos sátáni kvóta is ezres nagyságrendű konkrét egyedet jelentett volna, amikor téma volt, akiket valós hétköznapjainkban magunktól észre se veszünk, hogy köztünk vannak.

Pokémonból több volt az országban.

Ha akkor azt mondjuk, oké, most legyen, de mi nem hiszünk abban, hogy ez a vízözön párszázezernél megáll majd, csak ti hiszitek, így írjuk be a szerződésbe, hogy tízezer nálunk egy abszolút plafon, és addig szó nem lehet többről, míg a közös határvédelem ki nem épült, ez az akkor még irreálisnak tűnő szám miatt jó eséllyel átmegy a szövetségen. És mi is tárgyalópartnerek maradunk, akire hallgatni érdemes, különösen, mikor látják, hogy mi tettünk jó lóra.

Amit most mondok, nyilván vitatható, de állítom, hogy maga a hiszti nagyban hátráltatta, hogy az Unió szövetségi szinten megoldja a problémát – ide értve a határvédelmet is (!) – mert akármilyen csoportban egy egyeztetett megoldás hátráltatásának / széttrollkodásának leghatékonyabb eszköze, ha néhányan hisztizni kezdenek, hogy márpedig addig ők asztalhoz sem ülnek, amíg... (Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy vezérünk nem hülye – nem véletlen tesz keresztbe egy olyan válság megoldás felé indulásának, amitől való félelem őt választói előtt életben tartja.)

Azt már szinte említeni se merem, hogy egy határvédelem melletti normál beáramlás mellett az integrációnak is vannak működtethető lehetőségei. Mert az integráció nálunk egy délibábos szitokszó, aminek oka azonban nem az, hogy amúgy tényleg nehéz és igen összetett feladat lenne.

Ugyanis igazából még sehol nem próbálták ki normálisan végiggondolva., így nem annyira nagy csoda, hogy nem működik.

Amíg nem volt ekkora a beözönlés, egyszerűbb volt nem foglalkozni vele, és liberalizmus címén eltrehánykodni. Most meg, hogy ránk szakadt a völgyzárógát, még csak az első fuldoklásnál tartunk.

De ez nem jelenti azt, hogy ha tényleg fektetnénk bele energiát, ne tudnánk úrrá lenni rajta. Mert azt azért észre kell vennünk, hogy a hirtelen ötleteléseken egyelőre még nemigen jutottunk túl, azt meg remélhetőleg tudjuk korábbi életünkből, hogy a hirtelen ötletelésnél azért sokkal messzebbre is el tudunk jutni egy problémával, ha higgadtan gondolkodni kezdünk.

Középút, gondolkodás.

(Ezt még a végéig párszor majd elmondom, mint azok az idegesítő nagybácsik.)

Nemzetben gondolkodás:

Van ennek egy tisztán spirituális oldala, ami fontos, de e téren nemigen merül fel konfliktushelyzet – különösen hétköznapjainkban. Néhány elvetemültet leszámítva nyilván senki nem mondja, hogy ő a nemzet ellensége. S hogy mennyi támogatás jut a nemzettudatot fejlesztő programokra s a határontúli magyarokra, nyilván lehet vita tárgya egy kormányzás során, de ez inkább finomhangolás.

Ahol a kérdés élesen – téttel – felmerül, az az, amikor érdekellentét lép fel egy kérdésben egy országunknak kedvező megoldás és egy olyan között, ahol mondjuk engednünk kellene más országok javára. Ilyen lehet egy kisebb-nagyobb béka lenyelése egy EU számára fontos kérdésben, de multicégek, ENSZ, NATO stb. is lehetnek ilyen – adott kérdésben ellenérdekelt – felek. S persze a szomszédos országok.

És nem azon helyzetekre gondolok, mikor egy kormány kenőpénzért nyeleti be nemzetével a békát, mert ilyet nyilván egy pártprogramban sem látunk. Hanem amikor teljesen nyíltan felvállalja a döntést, hogy lenyeljük a békát vagy sem.

Mifelénk a kérdést úgy szokás feltenni, hogy az adott párt a nemzeti érdekeket tartja-e majd fontosabbnak vagy az uniósakat / multicégekét, és ha egy ilyen helyzet előáll, kinek az érdekeit fogja majd képviselni.

Nos, ez is egy elborult végletekben gondolkodó kérdés.

Mert a Való Élet úgy működik, hogy rendszeresen merülnek fel a hasonló kérdések, és mindegyik mindegyikkel összefügg azon értelemben, hogy hacsak nem mi vagyunk az istenek az Olümposzon,

időnként engednünk kell ebben, hogy aztán nekünk engedjenek egy nekünk fontosabb abban.

Húzd meg, ereszd meg, tárgyalások, érdekütköztetések méterről méterre. De emiatt egyrészt nem lehet előre azt mondani, hogy sosem nyelünk le békát, másrészt előre a konkrét kérdések se látszanak, így azt végképp' nem mondhatjuk meg, hogy miben engedünk majd és miben nem.

Az egyetlen, ami ígérhető, hogy alapvetően a nemzeti érdekre optimalizálunk úgy, hogy hosszú távon minél jobban jöjjünk ki belőle.

Ám itt azt is látnunk kell, hogy egy szövetségben akkor érdemes benn lenni, ha az hosszú távon jó nekünk, így ha jól keverjük a kártyát (és itt nem varázslatra gondolok, csak értelmes együttműködésre, ha kell, kemény, de konstruktív vitákkal), akkor a felmerült kérdések megfelelő megoldásával nem egymás ellen nyerünk, hanem mindkét fél jól jár.

Az üzleti életben az ilyet win-win szituációnak mondják, olyan üzletnek, amivel mindkét fél nyer.

És ez nem valami titkos mágia, pusztán azon múlik, hogy a felek csendes hatékony munkával a megoldásokat keresik vagy a látványosan kardpengető harcot. Mi a politikában az utóbbihoz szoktunk, mert abban van műsor, de a világ nagy részét a csendes előbbi mozgatja.

Így ez a kérdés sem vízválasztó, mert minden kicsit is normális erő tud a nemzeti érdekek mentén kormányozni úgy, hogy közben időnként lenyel pár békát, és hosszú távon nem valaki más ellenében kárára nyer. Ha erre nem képes, akkor szimplán alkalmatlan, ha pedig kenőpénzért adja el a nemzeti érdeket, az nem e kérdéskörbe tartozik, hanem a korrupcióéba.

Középút, gondolkodás.

Munkavállalók / tőke:

Ez a legtöbb fentinél erősebben vág húsunkba, mégse esik túl sok szó róla, csak TGM hozta a vitába, meg kicsit Pap Szilárd István, mikor azt írja: „A Momentum felszólításában gyakorlatilag megismétlődik a rendszerváltás „társadalmi szerződése”. Az Európához való minden áron felzárkózás ígéretéért cserébe áldozzunk be más megfontolásokat, érdekeket, vágyakat. Ezt kérte a rendszerváltó elit is: nem baj, hogy a gazdasági átalakulások, a privatizáció, a munkavállalói jogok leépülése, a megszorítások, az áramvonalasítások mind-mind emberi életeket tesznek tönkre, mert a cél – amelyből végül csak kevesek profitáltak, hisz csak kevesek profitálhatnak – szent.”)

Ahogy amúgy látom, a sajtóban TGM évtizedek óta a kérdés szinte egyetlen következetes zászlóvivője – részemről dicséret érte, még ha részleteiben nem is mindig értek vele egyet (vagy egyáltalán értem – ezt be kell valljam).

De maga a kérdés: a mára gyíknak tekintett elavult szóhasználattal tőke-munkásosztály ellentét, divatosabban szólva ez a munkavállalók-gaz multik lol.

(A lol csak a divatosságért, lehetett volna XD is, a multi meg persze lehet hazai cég is, csak pártszlogenekben inkább a multikkal szokás harcolni.)

Az ódivatú szóhasználat kicsit marxista-leninista, nem véletlen nem sok párt kampányol vele. Az utóbbi viszont rámutat, mennyire a húsunkba vág, hisz' legtöbbünk munkavállaló, és egy átlag magyar reggeli villamoson legalább egy utastársunk szidja valakinek telefonban a munkahelyét.

Szóval TGM-nek abszolút igaza van (amennyit értek belőle), hogy ennyire fontosnak tartja, és azoknak is, akik az utóbbi változatban olykor ágálnak a témában.

Csakhogy ezzel is az a helyzet, hogy nem egy kezelhetetlen / kibékíthetetlen ellentét. Annyiban tényleg elavult a marxista változat, hogy ő úgy hitte (mert akkor tényleg úgy volt), hogy a tőke sosem enged szépszerével a munkavállalóknak, így a kor szokása szerint ütni kell.

Ám azóta volt egy szép időszak a nyugati világban, amikor valahogy mégis szépen eléltek lényegében (azaz vállalható kompromisszumokkal) mindkettejük megelégedésére.

És jelzem, ez volt az a nyugat, amit a rendszerváltáskori nép akart,

és ennek hosszú távú paklijában nem volt feltétlenül benne, hogy le kellene nagyon mondani a munkavállalói jólétről, legalábbis a németbe szakadt rokonok ritkán panaszkodtak, hogy ott kint elnyomnák őket.

Ahogy Faludy írja pokolbéli napjai utánról (ötvenes évek vége): „Csatlós János azt ajánlotta: fordítsam le Hans Scherfig dán kommunista szerző művét az ottani nyomorúságról. A munkások „ütött-kopott Fordjaikon mennek a munkanélküli segélyért” és olyan szegények, hogy az élelmiszeres autóbuszokról „még marhahúst sem tudnak vásárolni és disznóhússal meg sódarral kell, hogy beérjék. Ez nagyszerű lesz idehaza a dán nyomorról!” (Faludy György: Pokolbeli napjaim után)

A tőke és a munka amúgy azért nincs már kibékíthetetlen ellentétben, mert a tőkének már csak egy fontos szempont az olcsó munkaerő, de egy csomó mással kompenzálható a drágábbért. Kiszámítható környezet, jó infrastruktúra, képzett, hatékony munkaerő, ilyenek. A kezdeti vad idők után megtanultak ezek együtt élni – bár persze nyilván huncutkodik, aki kiskaput talál a szabályokon. Ezért kellenek az átgondolt szabályok.

Más kérdés, hogy az átmenet egyrészt rövid távon vadkapitalizmust szült, másrészt közben maga a nyugat is kisiklott. De a rendszerváltáskori távlati célban nem volt szükségszerű lemondás.

Szóval történelmileg is létezik példa, hogy tud ez a dolog közös megelégedésre működni, ha a törvényi játékszabályok őrködnek a korrektség fölött. Ez a munkavállalót csicskáztató, blokkolóórás, ebédidőperceket számolgató gecizés amúgy nálunk is inkább a gyártósorokon jellemző – gyártósornak értve a call centereket is... –, magasabb képzettségűeknél ha beszélő szerszámnak is tekintik a munkavállalót (amúgy általában azért nem), legalább drága szerszámnak, akit érdemes megfizetni és olajozgatni, különben lelép. A dolog amúgy a középvezetőkön is múlik, a percszámlálgatós kis geciket is a könnyen rugdosható alulképzettek izgatják fel, mert tudják, hogy ott van terep kiélni magukat.

Nem véletlen rossz irány az ország olcsó gyártósorrá képzése. A modern világban szükséges képességekre való képzés a probléma jó részét magától a megoldás irányába tereli. De persze kellenek a korrektséget biztosító törvények is.

Így aki ezt tűzi zászlajára (mint pl. Momentum), az – túl azon, hogy ennyivel persze még csak egy közhelyet mondott – abba az irányba mutat, ami az ősi és feloldhatatlannak hitt ellentétben nem azt mondja meg, hogy kinek a pártján áll, hanem feloldja az ellentétet.

S persze az ördögről tudjuk, hogy a részletekben szeret lenni, így a kidolgozáson múlik minden. Amit mondok, az annyi, hogy ha valaki nem foglal előre harcosan állást, hogy munka vagy tőke, ám vállalja mindkét félnek vállalhatóan korrekt szabályok kidolgozását, és egyben a kor igényeinek megfelelő képzésre helyezi a hangsúlyt, az nem feltétlen kerülte meg langyosan a kérdést.

E pontban is nagyon jól kijön, ami igazából a többinél is: a Momentum annyiban tényleg gyökeresen új szemléletet használ, hogy egy csomó feloldhatatlannak tűnő ősi ellentétről látja, hogy

konstruktív konfliktuskezelési, -feloldási, megoldáskeresési módszerekkel ezek közmegelégedésre mind feloldhatók.

És nyilván kamuzhat is az, aki ez ősi ellentéteknél mindenkinek szépet és jót ígér, én csak azt mondom, hogy nem feltétlenül kamuzik. És ehhez még csak nagy varázslat se kell. A politika működik csak konfliktuskeresőn és -fenntartón, a munka világában (versenyszféra) régesrég meg tudnak naponta oldani annyi problémát, amit a politikában sokszor évek alatt se.

Kurvára nem működne ez a világ, és semmi nem lenne a boltokban, ha a ténylegesen működtető fogaskerekek is olyan kenetlen zajjal csikorognának, mint amit a politika műsorán látunk.

Középút, gondolkodás.

És – harmadikként – megegyezésre s nem kardcsörgető hisztire törekvés.

Szegények-cigányok:

Szándékos a keverés, van is közük egymáshoz meg vitapont is a táborok között, hogy a cigányság problémái egyben kezelendők a szegénység problémáival – szigorúan meg sem különböztetve őket (!) –, vagy előbbiek inkább tehetnek róla maguk, hogy szegények, így őket csak meg kell tanítani dolgozni.

Tudom, hogy mondataimmal polkorrekt határokon lépdelek, de szándékosan, mert tényleg téma, és mert nem hagyjuk kibeszélni. És szándékosan mondok cigányt s nem romát, mert utóbbit a belvárosban használják finomkodón, ők saját magukra vegyesen. Ha elfogadjuk őket, fogadjuk el nevüket is, és tanuljuk meg azt tisztelettel kiejteni szánkon.

De hogy a lényegre térjek: ha píszíből nem beszélünk arról, hogy

bizony, nem vagyunk egyformák,

és vannak népcsoportbeli sajátosságok, ami miatt a kezelés se lehet mindenkire egyforma, nos, úgy, megoldani se fogjuk soha.

A jó hír, hogy több olyan kezdeményezés van kis országunk különböző vidékein, ahol – van, ahol külső csoportok, van ahol saját polgármesterük vezetésével – sikeresen integrálódnak apránként befele abba a világba, ahol élniük rendeltetett, és ahol a pénzt adják az élethez. Az „integrálódnak apránként befele” persze elsőre rosszul hangzik, de pont ez mutatja, hogy nem egy gyanús varázslatról beszélek, hanem arról, hogy szívós munkával, figyelembe véve a sajátosságokat, reálisan is érhető el eredmény.

Ami azt a biztató jelet adja, hogy a nagyobb léptékű általános megoldáshoz leginkább eltökéltség kéne – s persze nyilván pénz, csak nem a szokásos hányavetin segélyként az ablakon kidobva, szájakat betömve, de nem is a másik végletként minimálbér alatti alamizsnaként, hanem ésszel, a programokra fordítva. Amihez meg sajnos ciklusokon átívelő program kell, ami nem divat, ám a jó hír, hogy ha valaki bemutatja – s hihetőn – hogy csinálná, az kemény szavazatokat érhet ott azonnal.

Ugyanakkor az így elköltött pénz hosszú távon bőségesen megtérülő befektetés, mert a jobbmódúaknak is élhető országot épít, és nemzetgazdasági nagyságrendben növeli az aktív adófizetők számát. Így akkor is megéri, ha félretesszük az olyan könnyfakasztó divatjamúlt bullshit-et, mint segítség, együttérzés, és puszta önérdekből keresünk befektetési lehetőséget közös állami pénzünk fialtatására.

(Egyébként akinek píszíből sérti a fülét, hogy a szegénységen belül a cigányságnak vannak sajátosságai, annak jusson eszébe, hogy mikor népcsoportokat védünk a globalizáció darálójával szemben, ott is a sajátosságaikat védjük. Csak ott a sajátosságnak pozitív árnyalata van. Innen már csak egy kis realitás kell odáig jutni, hogy a sajátosság nem negatív vagy pozitív, -- ill. hol ez, hol az, nézőponttól is függőn --, hanem szimplán sajátosság. És ha az egészségügyben hiszünk abban, hogy ipari egyenkezelés helyett mindenkinek meg kell találni a személyre szabott gyógykezelését, akkor ez talán más bajok gyógyításakor is hasznos lehet.)

Jelen listából kicsit kilóg e pont annyiban, hogy a szegénységről még úgy ahogy közbeszélünk (egyik oldal, a másiknál már ott kiestél, ha szóba hozod, hisz' maguk tehetnek róla, így kisegíteni se kell őket), a cigányságról viszont már csak egymás közti rémtörténeteket. És annyiban is kilóg, hogy e kérdésekben azért tényleg jó lenne hosszú távú elgondolást látni, mert fontos és tervezhető.

Ugyanakkor ez is olyan, amire ésszel kezelve létezik olyan megoldás, ahol a felek („gazdag” és a szegény réteg) nem egymás kárára járnak jól, hanem megfelelő kezeléssel mindketten. Így aki fel akarja számolni a szegénységet, az csak addig közhelyes, amíg nem teszi hozzá a részleteket, de döntenie nem kell, hogy a szegényeket támogatja vagy a „gazdagokat” (s igen, az idézőjel az idézőjelességet jelenti -- a gazdag itt a még életképes középosztály...).

+++

Nem teljes a lista.

És fentiekkel nem is állítom, hogy lesz a Momentumnak a közhelyeken túlmutató programja. Hisz' nem is tudhatom.

Csak azt, hogy nem szükségszerű, hogy idővel úgy döntsön a fenti kérdésekben, hogy ezt vagy azt az álláspontot választja-e (a másik kárára).

Mert ezen kérdések egy része nem akkora súlyú, hogy része kell legyen egy előzetes kormányprogramnak, másik részükre pedig a tesztben eléjük tolt válaszlehetőségek mind fölösleges végletek, és létezik közöttük értelmes középút.

És utóbbinál feltehetőleg pont azért nem „állnak elő a farbával” hogy bú vagy bá (hanem a körülményekhez majd folyton igazodó beee-mekmek.nyíhaha), mert irányítóik már egy modern – részben vállalati – kultúrában szocializálódtak, és egész egyszerűen nem végletekben gondolkodnak és nem befagyott elvek mentén vitatkoznak, hanem valós megoldások keresésében, rugalmasan a partnerrel, mely megoldások szinte mindig egy ésszerű, de előre nem pontosan látható középúton vezetnek.

Miközben politikai közvéleményünk már hozzászokott ahhoz a pár szemétdombhoz, melyeket fennhéjázón barikádoknak nevez, és az operetthez, ami zajlik rajtuk, mely operettekben a vitapartnerek egyrészt azért nem engednek, mert márpedig, másrészt meg mert különben nem adhatnák elő a betervezett nagyáriákat.

Így tőlük is elvárnánk a barikádok közti választást, ők meg nem akarnak ebbe a hülyegyerek-játékba beállni.

És az azért még ide tartozik, hogy októberre ígértek programot, az addig alakulót pedig folyamatosan teszegetik fel az oldalukra. Ezek még egyelőre olyan kis általánosan egyszerűkék, de én egyelőre megadtam a bizalmat, hogy októberre tényleg lesz egy igazi. Ha jól tippelem fenti szocializációjukat és az eddig látott professzionalizmust, feltehetőleg tudják, hogy erősen múlik az irántuk táplált bizalom azon, hogy teljesítik-e határidőre.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111750