A jobboldali jakobinizmus természetéről I.

Kegyelmi időszakban élhetnénk: A keresztény, konzervatív középosztály színe-javának támogatását élvező kormány második ciklusát tölti, méghozzá igen erős felhatalmazással. A legerősebb ellenzéki párt ugyancsak jobboldali, és keményen dolgozik azon, hogy jobboldali radikális helyett konzervatívként fogadtassa el magát.

Kegyelmi időszaknak azonban nyoma sincs, keserű gyűlölet fűti a jobboldali értelmiség tagjainak java részét – első sorban mostmár egymás iránt. A jelenség mögött egy veszélyes mentalitás húzódik meg, amit jobboldali jakobinizmusnak nevezek.

Ennek okairól rövid cikksorozatot közlök a Mandiner hasábjain.

A minap egy kommentárt írtam egy álnéven megjelentetett „nyílt levél” kapcsán. Az eredeti változatot azóta levették a Tutiblogról, a szerkesztett, tompított változat itt érhető el. A gúnyolódó szöveg címzettje a Mandiner főszerkesztője. A nyílt levél szövege ezoterikus hangulatú, tartalma teljes egészében csak egy szűk kör számára érthető. Létrehozóját vagy létrehozóit az a tény háborítja fel, hogy a címzettje következetesen kritikus megjegyzéseket fogalmaz meg a jelenlegi kormány politikai gyakorlatával szemben, noha ezzel párhuzamosan elismeri annak erényeit és eredményeit is.

Az esetnek önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonítok, mert a jobboldalon belül egyre inkább teret hódít az a vélemény, hogy a kormányt illető lényegi kritika elfogadhatatlan, mert az romboló, bomlasztó. E kritikát-nem-tűrő, kizárólagos véleményformálás igényével fellépő értelmiség képviselőit nevezem jobboldali jakobinusoknak.

Rövid cikksorozatomban e három problematikát tekintem át, kezdve az első ponttal és röviden utalva a másodikra. Politika és moralitás kapcsolatát pedig majd ugyancsak önálló cikkben, sorrendben utoljára érintem, noha az mind közül ez a legfontosabb.

(1) A jobboldali jakobinus mentalitás lényegi hasonlóságot mutat a bolsevik gondolkodással: Képviselőjét mélyebb indulat fűti a hasonló világnézetű személlyel szemben, mint hagyományos ellenségeivel / ellenfeleivel szemben. Utóbbinak a posztkommunista gazdasági elit képviselőit vagy a szélsőséges liberálisokat gondolhatnánk. Jakobinusaink azonban – különösen a Fidesz második kétharmados győzelmét követően – inkább fölényesen gúnyolódnak emezeken, míg a NER-rel szemben kritikát megfogalmazni merészelő konzervatív értelmiséget veszedelmesnek, az ellenség szálláscsinálójának tekinti, társutas értelmiséginek, aki végső soron a baloldal visszatérését segíti elő.

A NER kritikátlan – de nem elvtelen! – védelmezői sok esetben túlteljesítenek. A kritikus konzervatív jobb esetben megbélyegzés és gúnyolódás tárgya lesz, rosszabb esetben a fekete PR eszköztárából állítanak össze számára személyre szabott támadást, amely a legérzékenyebbnek vélt pontokra irányul (itt és itt).

(2) „Értelmiség-ellenesség” (így, idézőjelben)

A Fideszen belül az elmúlt években leadership szemléletváltás következett be. Ennek lényege, hogy a kormányfő az egyes szakterületek vezetőit lehetőség szerint nem az adott ágazatban tapasztalattal rendelkező, elismert csúcsértelmiség rátermett tagjai közül választja ki, hanem kívülről érkező politikai vezetőt jelöl ki. A koncepcióváltás nem ok nélkül következett be: az előző ciklusban komoly tanulságokkal szolgált a Szócska-Éger vagy a Hoffmann-Pokorni párbaj. A minisztériumok, illetve az államtitkárságok élére mostanában inkább olyan leader kerül, aki ügyesen játszik a különböző nagyemberek sleppjével. A felelősségi terület vezetője ettől függetlenül még lehet hozzáértő, sőt, akár művelt ember is, de beágyazottság tekintetében lehetőség szerint outsider.

Az „értelmiség-ellenesség” tehát nem azonos törvényszerűen az antiintellektualizmussal, az inkább esetleges velejárója. Miért jelentkezik mindez most problémaként? Részben éppen azért, mert a politikai vezetés annyira kifinomult és sikeres, hogy ritkán merül fel apropó, melynek mentén a sértettek meg tudják szervezni magukat.

Erre céloztam már korábban, a problémát a következő publicisztikában részletesebben kifejtem.

A jobboldali értelmiségen belüli feszültségek mégis most törnek felszínre. Miért?

A CEU-ügynek nevezett eseménysorozat váratlanul polarizálta a jobboldali egyetemi oktatókat, kutatókat, valamint a véleményformálók jelentős részét. A már jó ideje gyűlő feszültségek elementáris erővel törtnek felszínre, és többnyire nem azon törésvonalak mentén, melyekre számítani lehetett. A CEU bezárásának azóta elvetélt szándéka heterogén társaságot hozott össze az egyik oldalon – a Jobbikból a Fideszbe dezertáló fogatlan alkoholistáktól kezdve a mérsékelt csúcsértelmiség jeles képviselőjéig bezárólag.

Az ellenoldal nem kevésbé vegyes! Az egyetem elleni támadást ellenző jobboldaliak között egyaránt vannak mérsékelt konzervatívok, radikális, sőt szélsőjobboldaliak is. A CEU bezárásának feltétlen hívei azonban most árva gyermekként nézik a TV-ben a Fidesz megmondó embereit, akik egyszerre fújnak hideget és meleget: tüzelnek a Soros elleni végső küzdelemre (melyet elvi alapon csak helyeselni tudnék), és közben egyre elkeseredettebben ismételgetik, hogy az egyetem nincs bezárva, nem lesz bezárva és egyáltalán – micsoda képtelenség! – senki nem is akarta bezárni, az egész csak valami papírmunka, minden rendben lesz, a hőbörgők felültek a provokátoroknak.

Miért visszás a helyzet és miért nem alkalmas a CEU-val kapcsolatban felvett előjel az igazi jobboldaliság (divatos szóval: true conservative vs. cuckservative) megítélésére?

Azért, mert számos tény nem illeszthető bele ebbe a leegyszerűsítő jakobinus világképébe: tény, hogy a CEU évek óta – a többi magyarországi egyetemhez képest – méltánytalan előnyöket élvezett. Az is tény, hogy tevékenységének fontos pillére az LMBTQ forradalom egyik európai fészke, a gender tanszék, ahol egyebek mellett nyíltan kultúraellenes tevékenység is zajlik. E tanszék puszta léte joggal irritálja a konzervatív értelmiséget, melynek indulatai széles skálán mozognak a mélységes kétségbeeséstől a gyilkos dühig bezárólag.

A Közép-Európai Egyetem azonban vegyes színvonalú tevékenységet folytat. Bizonyos szakok idehaza és nemzetközileg is elismertek, és kiváló konzervatív professzorok tanítanak, illetve tanítottak ott, mint pl. a baloldalisággal aligha vádolható Balázs Zoltán és Csaba László.

Valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy a magyar miniszterelnök milyen esélyt adott magának, mikor felvette a harcot a Soros-birodalommal, de szándékai mindenképpen dicséretesek. A támadás időzítése, annak taktikai elemei, valamint a CEU, mint szimbolikus célpontkiválasztása, azonban alapos zűrzavart keltett saját táborán belül is. 

A mértékvesztés teljesen egyértelmű: a kormány a 139/2015. (VI. 9.) Kormány rendeletében akkreditálta a gender tanulmányokat. Nem kell járatosnak lenni az oktatáspolitikában ahhoz, hogy tudjuk, ilyesmi véletlenül nem fordul elő. A kormány tehát a saját hatáskörébe tartozó eszközökkel nem lépett fel a métely terjesztői ellen, akik „hamis tényekkel és beállításokkal etetnek bennünket”, de teljes mellszéleséggel bevállal egy esélytelen Dávid-Góliát küzdelmet a Soros-birodalommal szemben, hogy legyen egy ügy, melynek hosszú ideig gazdája lehet. 

Mindezek eredője képpen groteszk helyzet állt elő: zsigerileg antiliberális és Soros-ellenes erők állnak ki a Közép-Európai egyetem mellett, mert az intézmény elleni támadásban megtestesülni látnak sok mindent, amit a Fidesz politikájában elhibázottnak tartanak. Noha gyűlölik Sorost vagy éppenséggel közömbös számukra,

Egy jobboldali ember számára többnyire nem kérdés, hogy Soros György szerteágazó tevékenysége összességében inkább káros, mint hasznos, még a tagadhatatlan pozitív melléktermékek ellenére is. Az sem kérdés, hogy az amerikai milliárdos európai befolyását célszerű az aktuálisan rendelkezésre álló eszközökkel a lehető legkisebbre redukálni. Ezen eszközök használatáról persze lehet értekezni, megítélésük leggyakrabban ízlés, neveltetés, vérmérséklet és nem kevésbé humor kérdése. (E tiltott tevékenységet szokás mostanában „nyünnyögésnek” nevezni).

E küzdelem során a jobboldali vezetés egyre inkább beáldozza saját, jobboldali szellemi elitjét, a hozzá mindeddig hűséges és már eddig is rettenetesen elnéző véleményformálókat, egyetemi oktatókat, kutatókat. A pártos sajtó ugyanis megbélyegzi: ostobának és árulónak minősíti azokat az embereket, akik a NER legitimitásának garanciái. A fideszes sajtó egy része meglehetősen hálátlanul bánik azokkal az emberekkel, akik nemzetközi konferenciákon 2010 óta szüntelenül védik a mundért, és próbálják árnyalni a hazánkról kialakított elfogult, egyoldalú képet Nyugat-Európában és másutt. A jakobinusok részéről ez nem csupán taktikai hiba, hanem stratégiai is: nem pusztán legmélyebb érzelmeit sértik meg ezeknek az embereknek, hanem életművüket, karrierjüket és intellektusukat veszik semmibe. Ezért aztán nem meglepő, ha sokakat közülük áttolnak esetleg a Jobbikhoz vagy az LMP-hez, ahol tárt karokkal várják őket.

Nem szeretnék az illem és a barátság kedvéért hamis optimizmust csempészni záró soraimba, de végzetesen pesszimista sem vagyok: a jakobinus mentalitás szerencsére nem genetikusan kódolt. Mindig van visszaút, a véleményt és a hozzáállást mindig meg lehet változtatni.

Mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy ne tekintsünk ellenségként azon emberekre, akik nem igazodnak, nem tartják a sort, hanem ragaszkodnak ahhoz a fikcióhoz, amit – kissé elcsépelten – lelkiismereti szabadságnak nevezünk.

***

[A cikksorozat második része az értelmiségellenességről, a harmadik pedig a moralitást mellőző politikai cselekvésről szól majd.]

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza, egyetemi oktató