Informális politika

Miért nem beszélünk soha a hálózatokról?

2017. április 25. 11:13

Csizmadia Ervin
Mandiner

A magyar jobboldal szerint Soros György és hálózatai egyszer csak hirtelenjében előléptek és elkezdik „irányítani” a világot. Holott az informális politikai befolyásszerzés évszázadok óta jelen van. A magyar jobboldalnak is jó lenne tisztában lennie azzal, hogy Nyugat-Európában nagyon hosszú ideje a kormányzás (a governance) hálózatok, lobbik, networkök segítségével történik.

Soros György immáron a napi politikai közbeszéd egyik meghatározó témája.

Persze ahogy minden más ügyben is lenne szokott: végletesen eltér róla a jobb- és a baloldal álláspontja. Először is van a kormányoldali álláspont, amely szerint a magyar politikára, Magyarország biztonságára veszélyt jelentenek a Soros György nevéhez köthető civil szervezetek, amelyek hálózattá összeállva külső és belső aknamunkát folytatnak és meg akarják roppantani Magyarország nemzeti szuverenitását. Másodszor vannak az érintett civilek, az ellenzék és persze az európai liberális-baloldali-zöld elit álláspontja, amely szerint mindez szemenszedett hazugság, a civilek nem veszélyeztetnek semmit; sőt éppenséggel ők egy liberális demokrácia legfontosabb tartozékai, s a magyar kormány éppen azzal kívánja az utolsó szöget beverni a liberális demokrácia koporsójába, hogy fel akarja számolni, be akarja tiltani őket.

Ez nyilvánvalóan nem vitahelyzet.

Holott a téma, a hálózatok kapcsán bőségesen lehetne vitát folytatni.

Vegyük először is magának a politikának az értelmezését. A 19. századtól örököltük meg a politikának azt a fajta liberális felfogását, hogy a politikai folyamatban a formális ágensek mozgását kell figyelnünk. Túlságosan is ismert, hogy részleteznem kellene, de azért elmondom: a régi politikaelmélet a hatalmi ágak elválasztásában és az egymást ellenőrző mechanizmusok precíz megtervezésében látja a politika legfőbb feladatát. Ez persze csak mai önmagunknak evidens; minderről a Kádár-rendszer bukásáig vajmi keveset tudtunk.

Ám a rendszerváltás időszakában szembesültünk azzal, hogy egy demokrácia szempontjából kulcskérdés a formális intézmények létrehozatala. Az a politikatudományi irányzat – amely nem mellesleg a fenti értelemben közvetítő jellegű volt – a kelet-közép-európai demokratizálás idején uralkodó szerepbe jutott, a tranzitológia, s fő mondanivalója az, hogy bármilyenek is az előfeltételek, van értelme a cselekvésnek, mert hiszen a feltételek kedvezően megváltoztak. Ha pedig az előfeltételek hiánya immár nem olyan nyomasztó, mint amilyen a '60-as évektől a '80-as évek közepéig volt, akkor, nosza, alapítsunk intézményeket. Az, hogy a demokrácia nem pusztán csak egy idea, hanem egy intézményes rend, a magyar társadalom többsége számára ekkoriban vált először átélhetővé.

Csakhogy azok a nyugat-európai tudósok, akik ott bábáskodtak („közvetítőként”) a tranzitológia születésénél és kelet-európai átplántálásánál, már a kezdet kezdetén figyelmeztettek: korántsem mindegy, hogy milyen intézmények jönnek létre, mint ahogy az sem, hogy milyen ezeknek az intézményeknek az egymáshoz való viszonya. Ugyanakkor a '90-es évek közepén (hol volt akkor még az orbáni hibrid rendszer?) nyugati megfigyelők már fennhangon jelezték: az intézmények szintjén eléggé súlyos deficitek vagy keveredések vannak. Például abban, hogy

akkor most ez egy többségi vagy egy konszenzuális demokrácia?

De ezen túlmenően az is elég korán világossá vált, hogy a politikai formális ágenseinek vizsgálatával a kelet-közép-európai új rendszerek nem lesznek leírhatók. Szükséges tehát figyelmet fordítani az úgynevezett informális szereplőkre is.

Ám ha megnézzük, e tekintetben meddig jutottunk az elmúlt három évtizedben, elég nagy csalódással azt kell mondanunk: szinte semennyire. Mert miközben a nyugati politikatudomány irtózatos erővel kezdte feltárni, hogy a kelet-közép-európai országok informális folyamatai mellett a nyugati demokráciákban is milyen informális és network-folyamatok zajlanak, a hazai politikában és közbeszédben alig esik szó ezekről az informális politika-formálás folyamatokról és szereplőkről.

Miért lenne pedig fontos beszélni róla?

Azért, mert más módon, a hálózatok témakörének érdemi megvitatása nélkül egyrészt nem érthetjük meg napjaink politikáját; másrészt esély sincs arra, hogy módosítsunk azokon a beidegződéseken, amelyek például a jobboldal nem csekély részét jellemzik, miszerint az egész glóbusz voltaképp egy nagy Soros-hálózat.

Erre a következtetésre persze lehet azt mondani, hogy őrültség, és nem kell foglalkozni vele. Lehet továbbá megpróbálkozni kormány és a rendszer megdöntésével. Csakhogy ezzel – mint már elmondtam – alapvetően nem változik semmi, mert van, amin csak akkor lehet változtatni, ha a közvetítő típusú politikai elemzők elkezdenek beszélni például a hálózatok, az informális politikacsinálás témájáról.

Ami persze a 19. századig visszanyúló téma. A magyar jobboldal felháborodásából persze úgy tűnik, hogy Soros György és hálózatai egyszer csak hirtelenjében előléptek és elkezdik „irányítani” a világot. Holott az informális politikai befolyásszerzés évszázadok óta jelen van, csak különböző korszakokban különböző okokból nem beszéltünk róla. Az még csak-csak érthető, hogy a Kádár-rendszerben, amikor ehhez nem volt meg a kellő tudományos kapacitás ezt elmulasztottuk. Jóval kevésbé érthető azonban ma, amikor

tanulmányok sokaságának kellene szólnia az informális politikáról és a hálózatokról.

Ráadásul ennek az egésznek éppen az lenne a lényege, hogy végre a politikát a mai összetettségében, formális és informális elemek egységeként lássuk. Bármennyire is szeretnénk: nem úgy van az, hogy a politikát ma kizárólag a „hivatalos” hatalom vagy a formális intézmények irányítják. Tele van a nemzetközi irodalom azzal, hogy például milyen az Európai Unió informális politikája, ki mindenki akarja formálni azt. A magyar jobboldalról persze rég óta tudjuk, hogy nem a good governance, hanem a good government eszményét vallja, azaz: a kormányzásba lehetőleg semmifajta informális szereplő ne szóljon bele, mert a kormányzat az egyetlen politikaformáló tekintély.

Ugyanakkor viszont azzal a magyar jobboldalnak is jó lenne tisztában lennie azzal, hogy Nyugat-Európában nagyon hosszú ideje a kormányzás (a governance) hálózatok, lobbik, netwörkök segítségével történik. Ami most van, az az, hogy voltaképp az elmúlt közel 30 éven belül most éleződik ki először ez a vita. S annak is most jött el az ideje, hogy egyáltalán megértsük az egyes álláspontokat, s a felek valamit tanuljanak a történetesen most a hálózatok kapcsán kitörő égzengésből.

De vajon Magyarországon tudunk-e tanulni bármiből?

Merthogy a Soros-szervezetek kapcsán kirobbanó „hálózat-vita” csak egy a temérdekből. Elismerem, a többi vitánál fajsúlyosabb. De jellegét tekintve mégis hasonló. Ugyanis a rivális felek közötti – olykor nagyon súlyos – ellentéteknek általában nincs értő, elméleti igényű és az állampolgári tanulással is kapcsolatba kerülő hozadéka.

Hiába mondjuk tehát, hogy a civil társadalom ébredésével esély kínálkozik a „pártpolitikai” demokrácia korrekciójára, ha nem történik meg a pártpolitikai és civil demokrácia továbbgondolása és továbbfejlesztése abba az irányba, amikor tehát valójában feltesszük a kérdést: mit is jelent a nyugatosság és mi minden hiányzik ahhoz, hogy az ország közelebb lépjen a nyugati mintákhoz?

A hálózatokról folytatott vita annak a világnak a megértéséhez vinne bennünket közelebb, amelyben élünk.  

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111211