Harminc év bozótharc

2017. április 5. 14:49

Benderik
Mandiner

Orbán Viktor a világot egy folyamatos harcmezőnek látja, azaz egy alapvetően ellenséges terepnek, ahol egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, mert aki nem figyel és támad szüntelen, azt azonnal eltapossák.

Nagyon találónak érzem Publius Hungaricus írásának (Száz év szorongás) azon megállapítását, hogy a normálisan működő demokráciákban a politikától/államtól nem közvetlenül függő egzisztenciájú polgárság (elit) az igazi biztosítéka annak, hogy a politika a társadalom érdekében legyen kénytelen dolgozni.

Van azonban egy pontja – nem a fenti végkövetkeztetéssel kapcsolatos – amivel vitába szállnék. 

Nevezetesen azzal az állítással, hogy a jelenlegi kormányzópárt a hivatkozott elődeihez hasonlóan olyan alacsony társadalmi támogatottsággal – vékony jégre építve – indulhatott el, hogy nemigen volt más választása, mint a cikkben említett „szorongó út”: 

„Az említett rezsimek bizonytalanok voltak önmagukban, pontosabban a hosszú távú túlélésükben. Egyiküket sem fogadta el ugyanis »magától értetődőnek« a magyar társadalom döntő többsége. (...) A NER ugyanezen az úton indult el, és jutott még messzebb. A parlamenti kétharmad egy nagyon ritka konstelláció eredménye volt: a vezető nélküli MSZP gyakorlatilag feladta a választást, a szabályok pedig lehetővé tették, hogy 53 százalékos szavazataránnyal teljhatalmat szerezzen egyetlen párt. Ez a többség választási győzelemnek ugyan jelentős volt, rendszeralapításhoz viszont igen vékony talapzatot jelentett.”

*

Régóta figyelve jelenlegi mágusunk ténykedését, nekem ebben kicsit más a meglátásom.

Mert egyfelől persze igazak a fent említettek, hogy a szabályok nyomták az 53%-ot kétharmad fölé, meg hogy az ellenfél bénázása is kellett. De azért a normál működésű országokban sincs általában kétharmada senkinek – s még egyedül 53%-a is ritkán –, mégis tudnak széles elfogadottsággal működni. Bajban is lenne a világban a demokrácia (ahogy amúgy van is, csak egyebekben), ha Orbán Viktorénál kisebb bázison már nem lehetne normálisan működni. 

A megoldás ilyenkor például egy koalíció, vagy szimplán egy olyan működés, ami nem pusztán a „győztes mindent visz” elvén működik, hanem a többséget képviselő kormányzóerő próbál a kisebbségben maradt vesztesekkel is megegyezéseket keresve kormányozni, szavazattöbbségét pedig „csak” arra használja, ha bizonyos kérdésekben nem tudnának megegyezni, és valakinek dönteni kell. 

Ez a legfontosabb különbség a normál és a mi vadkeleti demokráciánk között, és ez az, amitől ott a többség a szavazatarányánál nagyobb elfogadottsággal tud aztán kormányozni, mert a főbb kérdésekben a kisebbségben maradt országrész is el tudja fogadni a konkrét működését. S emiatt még olyan nagyívű tervek is megvalósíthatók e módon, amelyek több cikluson át ívelnek; mert egy esetleges kormányváltás sem söpri le elődje építményének félig kész falait, ha az építkezés nagyjából közmegegyezés alapjain indult. 

A vadkeleti demokráciában pedig a győztesnek saját meglátása szerint pallos- és első éjszaka joga is van, amivel élve nyilván nem növeli működésének elfogadottságát.

Amitől persze még igaz, hogy a fenti fajta normális működést egy állam csecsétől független gazdasági erővel bíró polgárság tudja kikényszeríteni. 

A cikkbéli elit. 

*

Állításom azonban az, hogy a cikkel szemben Mágusunknak régóta egyedülálló módon megvolt – meg lett volna – a lehetősége, hogy az induláskoriról is növelve bázisát egy nagyon széles elfogadottságú igazi államférfiként léphessen majd egyszer a Nagy Magyar Panteonba. S ha nem így fog történni, leginkább egy szerencsétlen – de levetkőzhetetlennek tűnő – tulajdonságának köszönheti: 

velejéig bozótharcos természetének.

*

Ráadásul két lehetőséget is kapott. Sőt, szinte hármat. 

Első lehetőségekor '98-ban egy ellenfeléhez köthető megszorítócsomag után épp' fellélegző és fenntartható pályára állított gazdaságot kapott; így a rendszerváltás óta az első miniszterelnök volt, akire egyszerre teljesült, hogy őt/pártját nem terhelték a múlt bűnei, és vállalható arc volt, és egyúttal nem egy romokban heverő országot kapott, hogy kezdjen vele valamit. 

Ennél tökéletesebb indulásról álmodni is nehéz. 

Voltak persze akkor is már olyanok, akik hirtelen irányváltása és stílusa miatt nem kedvelték, de a politikában megmerültek közül kinek nincsenek efféle ellenzői?! Legalább ennyien voltak, akik díjazták benne az ügyesnek tűnő stratégát, az ifjú reménységet. 

Egy szó mint száz: korábbi bűnökkel nem terhelt, nyelveket beszélő, kapcsolatokkal bíró, külföldön is tárgyalóképes, vállalható arc, és működőképes ország egyszerre – ez a lehetőség adatott meg neki. 

Ennél többről keveseknek adatik meg elindulni. 

*

Feladat persze volt/lett volna bőven – szükséges szerkezetátalakítások elindítása gazdaságban, oktatásban, egészségügyben stb. –, mert a Bokros-csomag csak a rövid távú fellélegzést s ezzel a nagy strukturális fejlesztések lehetőségét adta meg. 

Ezekre azonban léteznek választható s variálható receptek, volt szürkeállomány, idő is lett volna széles társadalmi egyeztetések utáni nekikveselkedésre. 

Egyszóval technikailag hozható lett volna, és a társadalmi elfogadottság is megvolt hozzá. 

Ha csak tisztességgel nekiáll ezeknek, és úgy általában nem nyitja meg a folyamatos frontvonalait, apránként még a nem rá szavazók is elfogadják. Az ellenpártok és érdekeltségeik persze nem, de nyilván ez is minden működő demokráciában így megy – az ellenfél sosem áll félre magától: meg kell győzni a választókat, hogy ki a jobb. Akik átmennek, ha látják, hogy a másik jobb. 

*

Ehelyett azonban azonnali egész pályás letámadást indított a gazdasági pozíciók megszerzéséért. S ez nem csak a (sajnos errefele azért) megszokott fejcseréket jelentette, hanem egy addig szokatlan, igen vehemens legyalulást. Hogy megmutassa, ki az úr a háznál. 

Az ellenzéki közvélekedéssel szemben én azt mondom, ez az egész alapvetően nem saját gazdagodásra ment. Hanem a politikai erő gazdasági lábainak bebetonozására. Amire hívei mondani szokták, hogy ez legalább egy nemes ügy, ha nem is szabályosan, de legalább jó célra, így erkölcsileg védhető. Amin most itt  nem kezdek el morfondírozni... mert nem erről van most mondanivalóm. 

*

Hanem arról, hogy ez a mindenkit lerohanó, sárba taposó mód lett az első ciklus után a veszte, mert ez azért a sokat bíró jó magyar gyomornak is sok volt.

A magyar politika stílusa is akkortól süllyedt a jelenlegi mélységbe, egész addig voltak például a parlamentben valódi viták. Hangosak és sokszor vállalhatatlanok, de valódi tétre menők. Akkortól számíthatjuk a többség=minden(ség) elvet. Mely stílusra persze lett rögtön vevő a túloldalon is, és űzte két cikluson át – ez azóta kormányfüggetlen. 

*

Így persze a második kormányzása már terhelten indult, de ellenfele akkora szívességet téve rúgta le magát a kapitányi hídról, hogy a rá szavazók nagyon nagy bizalommal voltak iránta; az ellenzők meg szintén meggyőzhetők lettek volna, ha stílusváltást látnak. 

Ugyanis ellenzői leginkább a stílusát rühellik, másodsorban pedig a konkrét ténykedését. Mindkettő változhatott volna. A kétharmad birtokában bőven megvolt a felhatalmazása arra, hogy nyugodt erőként elkezdhessen értelmesen kormányozni – úgy, hogy nem kell attól félnie, hogy ellenzéke úton-útfélen megfúrja a társadalom számára ténylegesen hasznos intézkedéseit is. 

Kizárólag rajta múlt, hogy pusztán értelmes és jóindulatú kormányzással megszerezze az ellene szavazók támogatását is és hosszú időre bebetonozza magát. 

Ha valaki, ő nem volt a cikkbéli „szorongáskényszerben”. Az, hogy a cikkben említett módon kellett kormányoznia:

„Ezért az össznemzeti felhatalmazásra hivatkozó NER-vezetők a fajsúlyos intézkedéseiket rendszerint titokban készítették elő, és »az éjszaka leple alatt«, lehetőleg egy salátatörvénybe rejtve passzírozták át a parlamenten.”

Nem eredeti elfogadottságának hiánya okozta, hanem maguk az így átnyomott konkrét intézkedések voltak könnyen vitatható hasznosságúak az országra nézve. 

Ha például az egészségügy reformját kezdi el, és fél, hogy amúgy hasznos átalakítás miatti érdeksérelmek miatt szít az ellenzéke sikeres tüntetéseket, és ezt elkerülendő hozza az új törvényeket titokban, az tényleg egy szorongó kormányzás. Esetében azonban nem csak a parlamentben nem kellett jó ügyek megfúrásától tartania; de a hívek békemenetei még a vitatható intézkedéseket is bevédték, és megmutatták, hogy nem hogy nem kell intézkedései népharag általi megfúrásától tartani, még az utca is vele van – így nagyon messzire elmehet. 

*

Tisztán személyes ambíciója önmagában nincs az ország érdeke ellen. Ez ugyanis szerintem a naggyá válás – naggyá, akit tisztelnek, aki a legnagyobb asztaloknál forog, ahol a világot irányítják, véleményét a legnagyobbak kérik ki, ahol az ő szava nélkül nem születnek döntések,

s végül Nagy Államférfiként végzi, az Emberiség Örök Tiszteletétől övezve. 

Innen kezdve nyilván a stílus és az eszközök döntik el, hogy – két végletként – az ember tömeggyilkos hatalomőrültként végzi, avagy a fenti Nagy Államférfiként, ki népét kivezette a Himnuszban megénekelt balsorsból. 

És persze vannak köztes végzetek is. 

Ahogy eddigi ténykedését nézem, az övé egy köztes végzet lesz, amivel azonban ő maga, visszanézve nem lesz elégedett. Amit viszont egy dolognak köszönhet: velejéig bozótharcos vérének. 

*

S itt most nem a sorosbrüsszeleuvilágbank elleni folyamatos szabadságharcáról beszélek. Arról mindketten tudjuk (én és Te, kedves Olvasó), hogy műbalhé. Egy népszínmű. Csak Te talán azt is tudod, hogy egy magasabb cél érdekében jó ügyet szolgáló, szükséges népszínmű. 

Nem, én itt most egy számára vérig valós, másik harcról beszélek. 

*

A bozótharcos a világot egy folyamatos harcmezőnek látja, azaz egy alapvetően ellenséges terepnek, ahol egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, mert aki nem figyel és támad szüntelen, azt azonnal eltapossák. 

Intrikák és cselszövések hálójában él. Ezek szövésében zseniális, és ez a lételeme is. Így egyrészt élvezi, másrészt szükségszerűnek is érzi őket, különben – világképe szerint – azonnal más hálójában végezné. 

Környezetét állandó bizonytalanságban kell tartania, és nem lehet hatalom közelében olyan, aki kellően rátermett vagy elfogadott lenne ahhoz, hogy őt legyőzhesse. Mert egy ilyen létezéséből automatikusan következne, hogy az, amint erejét megérzi, azonnal őreá támad. Mert a bozótharcos világában olyan lény nem létezik, aki erejéből tehetné, de nem támad. 

A világ szóba jöhető valakikből és gyalogokból áll. A gyalogok nem tényezők, azokra csak vigyázni kell, nehogy véletlenül átgázoljunk egyszerre túl sokukon, így túl hangosan nyávogjanak. Ám ha két valakiről kiderül, hogy találkoztak, beszéltek egymással, alapfeltételezés, hogy ellene szövetkeznek. Az okot azonnal ki kell deríteni, s a jó ügy érdekében ellenlépéseket tenni. 

*

A bozótharcos elnézően mosolyogna, ha valaki azt mondaná neki, hogy hatalomban maradni pusztán jó kormányzással is lehet – értve ezalatt, hogy olyan kormányzással, ami az országot jobbítja. Ismeri ezt az elméletet, és az álmodó idealista típust is, aki ezt mondja. 

Mert ő tudja, hogy a hatalomban maradás lényege az állandóan munkálkodó belső ellenség elleni, folyamatosan sikeres harc, és hogy ki van hatalomban, az pusztán ettől függ.

Egy intézkedés ugyanis sosem önmagában jó vagy rossz, hanem a választói fejekben kialakult vélemények tükrében – ami viszont független az országra gyakorolt hatástól. Csak azon múlik, hogy a tévé/rádió/újságok mit mondanak róla. Azok pedig szintén nem attól mondanak jót egy kormányzásról, hogy az ténylegesen milyen, hanem hogy tulajdonosa épp' barát vagy ellenség. 

Így mindent alá kell rendelni a minden fölötti irányítás megszerzésének, s ha ez konfliktusokkal jár, az szükséges velejáró. Az újabb bástyák ledőlése e harcban pluszpont, az így kiütöttek haragja pedig hatalomtechnikailag lényegtelen, mert ők onnantól már nincsenek hatalomban, azaz gyalogokká váltak.

Halálhörgésük még kedves is a fülnek, mert a győzelem visszhangja, s így pozitív visszajelzés a harcos számára, hogy még mindig jól dolgozik. Emellett megmutatja a többieknek, hogyan járnak az ellenszegülők; meg a gyalogoknak is, hogy nyugodtan hajthatják álomra fejüket, mert vezetőjük biztos kézzel őrzi álmukat.

Fentieken túl, s annak részeként pedig a stílus része a jól láthatóan végzett, igazi jó gecizés. Amikor úgy tesz valamit, mintha nem is tenné; amikor úgy tud az ellenfél szemébe köpni, hogy mindenki látta a felvételeken, de a térfigyelő kamera képe a bíróságon nem használható fel. Így ellenfele nem csupán legyőzetik, de meg is szégyenül; amit pedig tett, azt mindenki tudja, hogy tette, mindenki ért is belőle, látja, hogy jól odacsapott – ám formálisan támadhatatlan.

Az ilyen győzelem felér öt másikkal. Mert a bozótharcos is ember, s a műélvezetet ő is többre tartja a szürke győzelemnél.

Igazából e gerillastílus volt az a harcmodor is, ami már akkoriban sikerre vitte őket, amikor még ők voltak a nyulak a vadász puskája előtt. Amikor a rendőrök folyton bevitték őket, de sosem volt ellenük igazán jó paragrafus, amit megsértettek volna, így némi hősiesen viselt verés után szabadon távozhattak. 

Márpedig a jól elsült gecizés egy olyan stílus, ami a nézők egy részében csodálatot kelt, elszenvedőjében s a vele együttérzőkben viszont mérhetetlen dühöt és gyűlöletet. De mindenképpen hatalmas és tartós érzelmi hullámokat, amelyek aztán nehezen csillapodnak. 

*

Ez a belső kényszer az, ami miatt sosem tudott élni azzal a lehetőséggel – ami pedig ritka mértékben megadatott neki –, hogy erős kezű, de lehetőség szerint konszenzusra törekvő államférfiként, pusztán jó kormányzással maradhasson sokáig hatalomban, azáltal sokáig újraválasztva, hogy tényleg a választók érdekében alkot – akik ezt látják, és későbbi szavazatukkal meghálálják. 

Tény, hogy második, majd harmadik kormányzásakor már erős ellenérzés élt vele szemben egy széles választói rétegben, de egyrészt ezt nem készen kapta, hanem a fenti módon harcolta ki magának, másrészt meg még harmadik kormányzása elején is visszájára fordíthatta volna. Sokan mondták akkoriban: most, hogy már minden az övé, logikus lépés lenne részéről egy konszolidáció.

De az az érzésem, hogy erre ő egyszerűen képtelen. 

Ahogy eddigi ténykedését nézem, csontjaiból fakadó alaptermészete a bozótharcos, amitől sosem fog tudni megszabadulni, s így sosem lesz képes – akárhány lehetőséget kap is –, hogy naggyá válhasson. 

Személyes tragédiája is, hogy képtelen rá. Mert amúgy egy igazi zseni, aki igazán sokra vihette volna és felemelhette volna e népet. Vele volt és van az Erő. Csak az a bozótharcos vére a sötét oldalra húzza. 

*

Ha egyszer elbukik, pártja megszűnik erőnek – vagy akár tényezőnek – lenni. Ennek oka szintén a fenti: pártjának egyetlen ereje ő maga, az ő zseniális kisugárzása, és gondoskodott is róla, hogy rajta kívül a hatalom közelében csak senkik legyenek.

Gondolj csak bele, kedves Olvasóm, ha leszámítod az eleve beszédképteleneket és az aktívan hülyeségeket beszélőket, hány olyan marad, akiben van bármi, amiért lelkesedni tudnál? Akire szavazni tudnál?

Aki a Fideszre szavaz (beleértve a régóta nem létező KDNP-t), az Orbán Viktorra szavaz, ebben szerintem nemigen kételkedik senki.

Így ha ő – a tűz – eltűnik belőle, a maradék csak egy kemence nélküli hideg lávakő lesz, amin nem csak hogy pizza nem sül, de még jellegtelen és fekete is. 

S lehet a maradékban bármennyi pénz, ha nincs kinek lángoló szavait a zsebben levő harsonák közvetítsék. Az szintén csak tehetetlen, kidobott, hideg lávakő. A felhalmozott pénz inkább csak üzemanyag lesz, hogy a végtelen sok ellenérdek ne csak szétfeszítse, hanem gyorsan szétrobbantsa.

És így nem lesz, ki utódaként emlékét a panteonba vigye. Bár tény, hogy népe egy részének szívében emléke sokáig élni fog.

*

Pedig zsenialitása és a ritka szerencsés csillagállás, amiben eljött, lehetővé tette volna. Saját bozótharcos vére okozza szomorú végét. Én igazából sajnálom szegényt. Sosem szavaztam rá, de minden győzelme után nyitottam magamban egy tiszta lapot.

Ám úgy tűnik, az alaptermészet gyógyíthatatlan.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/110540