Büszkeség és jobb-/balítélet – a pozitív nemzetkép

„Az óbaloldal azt mondja: »külföldi termékeket a magyar piacra, hiszen a miénk nem lehet elég jó«. A jobboldali politikusok és a globalizációellenes újbaloldal azt harsogja, »magyar terméket a magyar polcokra!«. Mindkettő végtelen önbizalomhiányról árulkodik. Mi azt mondjuk: »magyar termékeket a világpiacra!«. Nem a globalizációval kell harcolni, hanem nyernünk kell a fennálló rendszerben. Nem zárkózhatunk be, meg kell ismernünk a minket körülvevő világot és trendeket, mert csak akkor tudhatjuk, mi lesz a következő nyertes lépés. És az elég alapvető nemzeti minimum, hogy Magyarországnak nyernie kell. Nemcsak kell neki, tud is. Ez a pozitív nemzetkép alapja.

A sikerben pedig nemcsak hinnünk kell, de osztoznunk is. A siker nem egy elemzői statisztika, hanem egy közös élmény. A sikerért nem a baloldal, nem a jobboldal tesz, hanem mi, magyarok, közös erővel. És akkor is nagyon büszke vagyok a testvéreim eredményeire, a válogatott Eb-sikerére, a Mindenki Oscar-díjára, és az lennék egy sikeres oktatási rendszerre is, ha épp semmi közöm nem volt hozzájuk. Nem szégyellem, hogy ez talán nem racionális. Mert természetes, hogy ha egy közösséghez tartozunk, akkor a közösség sikereit mi is megéljük: ezt nem is kell racionalizálni.

A pozitív nemzetkép azonban nemcsak azt foglalja magában, hogy hiszünk a sikerben, hogy magunkévá merjük tenni a közösségi érzést, de azt is, hogy elfogadjuk, hogy mások máshogy élik meg a magyarságukat.

A Momentum Magyarországa olyan hely, ahol tök mindegy, hogy nálatok a Mikulás vagy a Télapó jön december 6-án. Ahol nem számít, hogy Budapesten, Pannonhalmán vagy Székelyudvarhelyen születtél. Ahol egy nemzeti ünnepen senki sem gondolkozik azon, hogy felvegye-e a kokárdát. Ahol a pártok vezetői egy színpadon tudják ünnepelni a nemzetet. Ahol senki sem néz megvetően arra, aki bizony egész évben kinn akarja hagyni a zászlót a házán. Ahol nem a dohánybolt meg az együttműködés rendszere a nemzeti, hanem a tizenegy és az ünnep. Ahol nem ciki trendivé tenni a nemzeti szimbólumokat, és nem baj, ha mondjuk Széchenyit hipszteresítve pólóra nyomjuk. Ahol a nemzeti tragédiáinkat nem feledjük, de nem gyűlöljük a szomszédainkat a sérelmekért. Ahol nem legyőzni akarjuk őket, hanem egyszerűen sikeresek akarunk lenni náluk. Ahol elfogadjuk, hogy attól, hogy mi büszke magyarok vagyunk, még lehetnek büszke szlovákok. Ahol egy embernek lehet egyszerre több identitása is, mert ezek nem kizárják, hanem építik egymást, hiszen lehet valaki egyszerre magyar, európai, fradista, sváb és momentumos.

Ahol, ha nem is értjük a másik magyarságát, akkor is megértjük őt.”