Kétféle populizmus létezik

2017. március 3. 11:50

Csizmadia Ervin
Mandiner

A liberalizmus, ha nem is zsarnokká, de intoleránssá vált, és legfőképpen érzéketlenné saját magára, saját mérsékeltségére és egyensúly-fenntartó mivoltára.

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Két populizmus, amelyek feltételezik egymást

Kétfajta gondolkodás létezik. Az egyik mindig kiemel valamilyen jelenséget és önmagában elemzi. A másik: ha bármihez nyúl, mindig a kontextusra, a kölcsönhatásra kíváncsi. Az eleső gondolkodásmód számára a populizmus voltaképpen önmagában áll: egyszer csak megjelennek a színen a populisták, és elkezdenek a demokráciára veszélyt jelenteni. Hogy amikor nem jelentettek még veszélyt, akkor hol bújtak, s ha egy ideig bújtak, hirtelen miért merészkedtek elő, nem derül ki. A másik gondolkodásmód viszont abból indul ki, hogy a populizmus – mint bármi más – csak úgy értelmezhető jelenség, ha találunk hozzá egy kontextust.

A köztes gondolkodásmódok olykor már találnak ilyen kontextust. Például azt, hogy a populizmus kialakulásában a mainstream politikának is lehet tán némi szerepe. Mert amennyiben az úgynevezett mainstream pártok hatékonyabbak, a társadalom problémáira fogékonyabbak lettek volna, nem erősödhetett volna meg a populizmus.

Van benne valami. De még mindig nem maga a lényeg. A lényeg ugyanis máshol van.

Ahhoz, hogy megértsük, hívjuk segítségül a demokráciaelmélet egyik legíresebb tételét a „nép zsarnokságáról”. Alexis de Tocqueville fogalmazza meg ezt a tételt a legpőrébben világszerte és méltán olvasott könyvében. A fő tétel, ugyebár, az, hogy nem csupán egy ember (legyen az király, császár vagy bárki) lehet zsarnok, hanem egy egész közösség is. De mi van, ha ezt a tézist továbbgondoljuk és a kérdést így tesszük fel: vajon válhat-e zsarnokká az összességnél kisebb, de az egy személynél nagyobb csoport? Vagy másképpen: lehet-e populista a szellemi tudásbirtokosok csoportja?

A szellemi tudás birtokosai miért is ne lehetnének hajlamosak valamiféle elkülönült közösséggé válni, mondjuk hasonlóképpen, mint bármilyen más csoport, amely hasonlóságokat fedez fel magában? A gombászok, a bélyeggyűjtők vagy a focidrukkerek persze szintén rokonszenv vagy valamilyen más közös jegy alapján szerveződnek, csak éppen nekik nem feltétlen lesz közük a nagypolitikához. A szellemi elitek azonban szinte mindig a nagypolitika integráns részei.

De még ennél is többről van szó: a szellemi elitek olyan csoportot alkotnak, amely a maga sajátos eszközeivel képes tömeghatást kiváltani. Hogyan? Például az által, hogy megmondja, mit gondoljunk a világról, vagy divatosabb kifejezéssel: a liberális demokráciáról.

A szellemi elit általában liberális, mert a liberális szellemi elit az, amely a leginkább hivatottnak érzi magát, hogy a világ számára felkínálja „az” utat. Az út felkínálása – nyugodtan mondhatjuk – az elit egyik legmagasabb szintű koncentrációja, mert a legadekvátabb módon fejezi ki a kivételesség érzését. Ha az elit fogalmát hirtelenjében felcseréljük az értelmiség fogalmával, nyugodtan mondhatjuk, hogy az értelmiségi akkor birtokolja (Konrád és Szelényi kifejezésével) a legtöbb transzkontextuális tudást, ha vezetői hatalma van. Ha eszméi „behatolnak” a tömegekbe, ha fáklyaként mutatja az utat.

Az értelmiségi hatalom – állítják sokan – már régen a múlté, merthogy helyére a világon mindenütt a professzionális politika lépett. Ha így lenne, megmagyarázhatatlanná válna a populizmus „egyik” formája: a „népi” populizmus.

Hiszen ez a fajta populizmus nem a professzionális politikus ellen robban ki. Ha így lenne, a mainstream politika már megtalálta volna az ellenszert. Ám populizmus csak populizmussal szemben robbanhat ki. Ezért a népi populizmus kiváltója valójában az „értelmiségi” populizmus, az eszmei mindenhatóság, a „világ haladó értelmiségijei egyesüljetek” szituációi. Mert miképpen értelmezzük másként az igényt, hogy a világ egyetlen nézőpontból megítélhető, s egyetlen haladó attitűddel élhető, ha nem szellemi populizmusként? A szellem emberei pontosan úgy szerveződnek, mint a nép fiai, csak persze nem olyan alaktalan módon.

Arra a következtetésre kell tehát jutni, hogy a populizmus elemzésének kontextusa a két populizmushoz visz el minket. Bármennyire is furcsa: a kettő nagyban hasonló, mindkettő olyan, mint az ár: el akarja sodorni az útjába kerülő tárgyakat. A szellemi populizmus a többi szellemi termékkel akarja ezt tenni, a népi populizmus a többi politikai irányzattal. A feladatot persze azzal még nem tudtuk le, hogy mindezt megállapítottuk. Azt is meg kell néznünk: a kettő kialakulása van-e valamilyen időbeli viszonyban egymással. Azaz: melyik volt előbb?

Határozottan azt kell megállapítanunk: a szellemi. Amely természetesen indulása pillanatában nem volt populizmus, s pláne nem zsarnok. A nép sem eredendően zsarnok, de - ahogy Tocqueville mondja – azzá válhat. De azok is azzá válhatnak, akik a nép zsarnokká válását szeretnék a maguk mérsékeltnek, kifinomultnak tűnő eszközeikkel megállítani. A finom és mérsékelt elvek egyáltalán nem jelentenek védettséget attól, hogy totalizálni kívánjuk őket. És 1990 után a liberalizmus mérsékelt és toleránsnak mondott elveivel történt meg, hogy túl nagy terheket raktak a vállára.

Egy egész világrendet kellett a vállára vennie.

Egy egész világrendet pedig még Atlas sem bírna el. Éppen ez vezetett oda, hogy a liberalizmus, ha nem is zsarnokká, de intoleránssá vált, és legfőképpen érzéketlenné saját magára, saját mérsékeltségére és egyensúly-fenntartó mivoltára. Túlságosan arra figyelt csak, hogy ellenfeleit lebaltázza, s ez által létrehozta saját szerves ellenfeleit: a népi populistákat. Ez utóbbiak aztán maguk is követték a „játékszabályokat”: veszítsük el a mértéket, ne akarjuk megtartani az arányokat, ne legyünk toleránsak, és váljunk totálissá mi, magunk is.

Az elmúlt három évtizedre tehát, mint két sajátos populizmus felnövekedésére és versenyére célszerű ránéznünk. Az egyik szellemi, a másik gyakorlati síkon járatja magát a csúcsra, s persze totálisan tagadják és egyáltalán nem értik egymást.

A totális meg nem értés az élhető demokráciákra leselkedő legnagyobb veszély.  

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/109521