„Emlékezzünk a 90-es évekre és a kétezresekre, amikor a jobboldal témájává lett lefokozva a magyar történelem és a magyar nemzet ügye. Súlyos károkat okozott: ha felvetetted ezeket, jobbos lettél tőle. Ha nem csak ezen rágódtál, balos lettél tőle. Ha pillanatnyi belpolitikai előnyt akartál kovácsolni, 2004-es népszavazás lett belőle.
Most meg, egy szürke februári reggelen, magától értetődő módon írogat mindenféle újság mindenféle lényegtelen dolgot Trianon és Monarchia ügyében. Mert lassan megtanulta az ország: htm-ek (határon túli magyarok) is vannak. Nem románul beszélnek. Nem egzotikus országokban élnek. Nem oda költöztek. Ott is vannak ilyenek meg olyanok. És nem jelent napi politikai elköteleződést a téma felvetése. Csak úgy bejön.
Nos, be kell valljam, a címem hatásvadász volt: ezzel még nem haladtuk meg Trianont. De legalább lenyugodtak annyira a kedélyek, hogy lehet normálisan beszélni róla, és pragmatikusan, normálisan feltalálni néhány olyan dolgot, aminek segítségével tovább tudunk élni a nemzeti közösségben. Nem nagy dolog, de mégis az: halad előre a közélet Trianon sebének gyógyulásában.
Vigyázzatok, nem azt írtam, hogy már nem is fáj, meg már úgyis mindegy, meg hasonlók. Éppen, hogy nem mindegy, éppen, hogy valamiképpen gyógyulni kellene. Aminek örülök, az a gyógyulás előfeltételének megléte, ítéletem szerint. A csodás magyar htm-es sajtóbéke.”