Bill Browder

„Újra orosz megszállást akarnak?!” – „Putyin első számú ellensége” a Mandinernek

2017. február 5. 07:25

Azokban a pillanatokban, amikor Vlagyimir Putyin a Budapestre tartó gépen ült, a Mandiner az orosz elnök első számú ellenségét kapta telefonvégre. Bill Browder az egyik legsikeresebb befektetési bankárból lett emberi jogi aktivista, krimiszerű történetét a Vörös jelzés című könyvben írta meg. Browder a legfájóbb ponton találta el Putyint: a pénztárcájánál. Bár biztos benne, hogy az élete veszélyben van, Trump megválasztása után más országokban folytatja a harcot. Szerinte a szabadságunkkal játszunk, ha gazdasági érdekből a szankciók ellen vagyunk és cimborálunk Putyinnal.

Helló, Mr. Browder! Tudja, ki érkezik éppen Budapestre ezekben a percekben?

Hallottam egy apró, bizonytalan emberkéről, aki épp önökhöz látogat. 

Vlagyimir Putyin. Ön szerint még mindig meg akarja öletni önt?

Ebben egészen biztos vagyok. Most még inkább, hogy már az Egyesült Államok sem fenyegeti. 

Fél?

Évek óta ez van. Az ember persze mindig fél, de megtanultam együtt élni a helyzettel.

*

Bill Browder nem a levegőbe beszél. Akármilyen melodramatikusnak hathat a fenti néhány kérdés és válasz telefonbeszélgetésünk elején, a most 52 éves, nemrég még nagymenő befektetési bankár története kétségkívül lélegzetelállító. Ezért is akartunk vele beszélni, miután elolvastuk a Lábnyom kiadónál magyarul most megjelent könyvét, a Vörös jelzést. Alcím: Hogyan lettem Putyin első számú ellensége. 

A könyv nem valami összecsapott Putyin-ellenes politikai kiáltvány: sokkal inkább politikai és gazdasági krimi egyes szám első személyben. Csakhogy – Browder állítása szerint – minden szava igaz. Önéletírás ez, amely többek között azért készült, hogy megvédje íróját. Ha meg találnák ölni, legalább mindenki tudni fogja, ki volt a megbízó. 

S hogy mit is tett ez a Browder, amivel kivívta Putyin kitüntető ellenszenvét?

A történet messziről indul, az önéletrajz kritériumainak megfelelően. Igaz, végül is onnan, ahova majd visszatér: a Browder-nagypapa, Earl ugyanis nem akárki volt. Igazi moszkovita. Az USA kommunista pártját vezette évtizedekig, még elnökjelölt is volt komcsi színekben 1936-ban. Bill, az unoka tehát balos zsidó családba született, s részben a család bosszantására döntött úgy, hogy márpedig ő kapitalista lesz. Kanyargós úton bejutott a Stanfordra, ott végzett, aztán Londonba ment, hogy kelet-európai befektetésekkel foglalkozzon – ám azokat a lehetőségeket 1991-re már lenyúlták mások. Browder tehát Oroszország felé vette az irányt, ahol senki nem kutatott befektetési lehetőségek után a londoni City gurui közül – túl bizonytalan volt a politikai helyzet. 

Csakhogy a lehetőségek is minden elképzelés felülmúltak: Browder Moszkvába költözött, részt vett a kuponos privatizációban, borzalmasan alulértékelt energiacégek részvényeit szerezte meg, úgyhogy saját céget is alapított 1996-ban, a Hermitage pedig világszerte az egyik legsikeresebb befektetési alappá nőtte ki magát – 2007-ig 2700 %-os (!) hozamot ért el.

*

„A Jelcin-kormány elképesztően korrupt volt, 22 oligarcha kezébe adta a teljes orosz gazdaságot” - meséli érdeklődésünkre Browder.

Önt akkor miért engedték be, miért hagyták, hogy tonnányi pénzt keressen az országban?

Nem engedtek be, csak nem volt semmilyen szabály, hogy ne mehetnék, ezért mentem és éltem a lehetőségekkel. A lehetőség viszont, hogy részesedést szerezzen orosz vállalatokban, bárki más számára is nyitva volt akkor. Megtízszerezhette akkor az ember a befektetéseit Oroszországban.

Közelről látta, ahogy Jelcint néhány oligarcha választatja újra 1996-ban. Ez az ön érdekében is állt. Akkor nem zavarta a demokrácia hiánya?

Nekem abban személyesen nem volt részem. Az én szempontom befektetőként az volt, hogy ha Oroszország a borzalmasból a rossz felé mozdul el, az nekem jó. Ez meg is történt. A gond az volt, hogy aztán a rosszból újra borzalmas lett.

Putyin első éveit mindenki, még ön is jó irányként írja le. 

Az első három évét, igen. Akkor még nem volt elég ereje, hogy mindent uraljon, ezért megegyezésre kellett törekednie az intézményekkel, az emberekkel, a parlamenttel, a sajtóval, a bíróságokkal. Viselkednie kellett még. Akkor nem láttam ezt, de a célja már akkor is az volt, hogy átvegye a hatalmat ezektől az intézményektől, amit lassacskán meg is valósított. Újraállamosította a tévécsatornákat, ellenségnek kiáltotta ki a nem kormányzati szervezeteket, végül megszabadult az ellenzékétől is.

Pedig tényleg jól indultak a dolgok Putyin és Browderék között. Amikor utóbbiak egy sor orosz korrupciós ügyet lepleztek le, eleinte az orosz elnök rokonszenvét is kivívták: sorra indultak az eljárások.

A fordulatot a Hodorkovszkij-ügy hozta 2003-ban. Miután Putyin a rá politikailag is veszélyt jelentő főoligarchát rács mögé dugta, a többi szerette volna elkerülni ezt a sorsot, ezért az elnök elébe járultak és megegyeztek vele. Innentől viszont már nem egyezett Browder és Putyin érdeke.

Nyilván nem utóbbi húzta a rövidebbet: 2005-ben Browdert hirtelen „nemzetbiztonsági okokra” hivatkozva nem engedték be Oroszországba. Ami ez után következett, az a legkeményebb politikai krimi. Browderék cégeinél házkutatást tartottak, a lefoglalt bélyegzőkkel és iratokkal pedig elszedték a cégeket. Ezekben addigra már nem volt pénz: a befektetéseket Browder időben kimenekítette. Csakhogy az új tulajok visszaigényelték a Hermitage által már befizetett 230 millió dollárnyi adót. Az adóhatáság embere vissza is utalta, s a pénz magánszámlákra került.

A lenyúlós akcióban rendőrök is részt vettek, Browder mégis azt hitte, győzhet. Tévedett. Hiába hozta nyilvánosságra a sztorit, végül adócsalással vádolták meg és még ügyvédeit is rács mögé akarták dugni. Két fontos orosz munkatársa kijutott az országból, ám egyik ügyvédje, Szergej Matnyitszkij úgy döntött, marad. Harmincas éveiben járt, úgy gondolta: ez már nem a Szovjetunió, jogállam van, ők pedig semmit nem követtek el, úgyis győz majd az igazság. 

Magnyitszkijnek ez a tévedése az életébe került. Hosszú fogva tartás és kínzások után 2009-ben halálra verték a börtönben. A hivatalos szervek nem indítottak eljárást a gyilkosság ügyében, sőt, az orosz bíróságnak Magnyitszkij meggyilkolása után justizmordot is sikerült elkövetnie: a már halott embert posztumusz ítélték el csalásért.

Ahogy az akkor már évek óta Londonban élő Browdert is, távollétében. Utóbbi ellen a legmagasabb szintű Interpol-körözést is kiadattak (innen a Browder-könyv címe, ez az a bizonyos „vörös jelzés“), de példátlan módon az Interpol ezeket gyorsan visszavonta. Browdert mindenesetre annyira megrázta ügyvédje halála, hogy hanyagolni kezdte a befektetési alapját és a válaszcsapásra szánta minden idejét.

*

Könyvében olyan dolgokról ír részletesen és plasztikusan, amelyeknél nem lehetett jelen. Szergej Magnyitszkij börtönkörülményeiről, például. Ennek ellenére azt állítja, minden igaz, amit leír. Honnan voltak információi?

Több forrásom is volt arról, mi történt Szergejjel a börtönben. Az első: a saját szavai. 358 börtönben töltött napja alatt 450 panaszt adott be, amelyben pontosan részletezte, mi történt vele. Ezeket átadta ügyvédjének is, akitől megkaptuk az anyagot. Ami pedig Szergej halálát illeti: a Moszkvai Közfelügyeleti Bizottság rögtön utána vizsgálta az ügyet. Ez egy civil szervezet, amely meginterjúvolt mindenkit, aki kapcsolatban volt vele: ápolókat, őröket, fogvatartottakat. A fotók pedig, amelyek Szergej holttestéről készültek, magukért beszélnek. Ezekből az információkból hitelesen össze tudtam állítani, mi történt 2009 november 16-án. 

Nagy Putyin-ellenes harca igazán Magnyitszkij ügyével indult. Amit nem értünk.

Miért?

Ahogy más kollégáinak, neki is szólt, hogy hagyja ott Moszkvát, menjen Londonba. Magnyitszkij saját elhatározásából – a többiekkel ellentétben – Oroszországban maradt. Miért lenne az ön felelőssége, ami történt?

Ha nem lett volna az ügyvédem, még mindig életben lenne.

Felnőtt ember volt. 

Szergejt olyan helyzetbe hozták, hogy ha védeni akarta volna magát, semmi mást nem kellett volna tennie, mint hamisan tanúskodnia ellenem. Csak el kellett volna árulnia engem. És ő nem árult el. Úgy döntött, hogy az erkölcsi kár nagyobb lenne, ha hamisan tanúskodna, mint a fizikai fájdalom, amelyet el kellett viselnie.

*

Szergej Magnyitszkij a koporsóban

 

Browder egyik első ötlete a válaszcsapásra olyasmi volt, ami a magyar olvasó számára sem ismeretlen: a 7750-es elnöki proklamáció. Emlékezetes: ez alapján tiltották ki az akkor NAV-elnök Vida Ildikót az Egyesült Államokból Andrew Goodfriend ügyvivősége idején 2014-ben. Ez nem működött, az amerikai kormányzat nem volt oda az ötletért, sőt, John Kerry még a törvénytervezetet is próbálta gáncsolni. Browder mégis elérte, hogy republikánusok és demokraták együtt támogassák az úgynevezett Magnyitszkij-törvényt. A kongresszus végül megszavazta, Barack Obama pedig 2012 végén aláírta a rendelkezést.

*

Nem gondolja, hogy túltolták az amerikaiak a demokrácia-exportot? A 7750-es elnöki prokamációra hivatkozva például kitiltották a magyar adóhatóság vezetőjét is – anélkül, hogy bármilyen bizonyítékkal szolgáltak volna az emlegetett korrupcióra.

Nem ismerem az adóhatóságuk egykori elnökének ügyét, de az tény, hogy rengeteg korrupt kormány van világszerte, amelyek borzalmas dolgokat követnek el, miközben az ott élő embereknek semmilyen lehetőségük nincs arra, hogy meggátolják a visszaéléseket. Ha lehetőség van arra, hogy a bűnelkövetőknek legalább országukon kívül következményekkel kelljen számolniuk, akkor azt a lehetőséget meg kell ragadni. 

A Magnyitszkij-törvény a gyilkosságban és korrupcióban részt vevő orosz tisztviselőket tiltott ki Amerikából, valamint zárolhatóvá tette a pénzüket. Tényleg olyan nagy gond ez Putyinnak?

Rettentően mérges miatta, igen. Még mielőtt elfogadták volna a törvényt, épp az újraválasztása után, Putyin kiadott egy külpolitikai irányelvet, amelynek hangsúlyos pontja volt, hogy megakadályozza a Magnyitszkij-törvényt Amerikában. Amikor mégis elfogadta a Kongresszus, Obama elnök pedig aláírta, Putyin válaszképpen megtiltotta, hogy amerikaiak orosz gyerekeket fogadjanak örökbe – beteg gyerekek nem jutottak így ellátáshoz. Hogy még mindig mennyire érzékenyen érinti a Magnyitszkij-törvény, arra a legaktuálisabb példa csupán néhány hónapos. Putyin négy okra hivatkozva függesztette fel a fegyverplutónium hasznosításáról megkötött egyezményt az amerikaiakkal 2016 őszén: az egyik ok éppen ez a törvény volt. Persze, hogy fontos neki ez a rendelkezés! A rendszere arra épül, hogy borzasztó bűntények árán pénzt szereznek a saját országukban, az ebül szerzett jószágot viszont külföldre viszik. Ha ott aztán nem tudnak hozzájutni, az természetesen nagyon fáj nekik.

Nyilván a gazdasági szankciókat is jó iránynak tartja. Csakhogy közben például mi, magyarok is rosszul járunk velük, nem tudjuk eladni az oroszoknak a termékeinket...

Az, hogy a szankciók ártanak az üzletnek, elég gyenge érv. A valódi kérdés az, hogy megfékezték-e Putyint. Megakadályozták-e az újabb orosz agressziót? A válasz pedig az, hogy igen. Amint a szankciók életbe léptek, megállt a terjeszkedésben. Persze ha önök Magyarországon szeretnének újra orosz megszállás alatt élni, akkor küzdjenek csak a szankciók ellen. Sok sikert! 

Putyin megtámadna egy NATO-tagországot? Nem hinnénk.

A NATO-t akarja szétverni. Ez a célja. Mindenkinek az lenne a érdeke, hogy ezt megakadályozza, nem az, hogy – egyszerű üzleti számításból – kedveskedjen neki.

Ha nem tiltották volna ki Oroszországból 2005-ben, most lehet, hogy ön sem harcolna Putyin ellen, hanem továbbra is nagy pénzeket keresne ott... 

Most már nagyon örülnének, ha betenném a lábamat Oroszországba: azonnal börtönbe csuknának. Ami meg a pénzkeresetre vonatkozik: jobb, ha az ember szerencsés, mint ha okos. Velem az történt, hogy miután kitiltottak Oroszországból, a csúcson tudtam eladni mindent. Üzletileg tehát még jól is jött a kitiltás: ha maradhattam volna, maradtam volna – és veszítettem volna egy rakás pénzt. Ma ugyanis Oroszország borzalmas hely befektetési szempontból.

Mi a jó hely most?

Most már arra használom az időmet, hogy az igazságért harcoljak – nem arra, hogy a pénzért. Azt már nem szerzem, hanem költöm. Olyan ügyekre, amelyek tényleg fontosak. Ha az ember közel kerül az emberi jogok témájához, olyan borzasztó dolgokkal találkozik, amelyek mellett nem mehet el anélkül, hogy megpróbálna tenni valamit.

Trump megválasztása, az, hogy ígérete szerint véget vet a demokráciaexportnak, önnek akkor rossz hír.

Nagyon rossz hír. Amerika volt a reménysugár eddig. Nem hiszem, hogy a Trump-jelenség hosszú életű lesz az Egyesült Államokban, de addig egyértelmű, hogy az USA nem lesz partner abban, hogy kordában tartsa Putyint. Ezért aztán más országokban kell partnereket találni. 

Hol?

Kanadában és Nagy-Britanniában van esély arra, hogy hasonló törvény szülessen, mint az Egyesült Államokban – most erre a két országra összpontosítok. 

*

Browdert persze elmondták már mindennek orosz részről: a CIA-ügynök volt a legkedvesebb ezek közül. „Nem vagyok az” - mondja a Mandinernek. Ezt nyilván nem áll módunkban ellenőrizni, amit viszont igen (például Robert Maxwell magyarországi tevékenysége), abban valóságosnak bizonyultak a Browder által írottak. 

A Vörös jelzés tehát egy jó krimi igényességével megírt, letehetetlen önéletrajz, amely bemutatja egy profitéhes bankár útját az emberi jogokért folytatott harcig. Emellett pedig felvillantja a mi közép-európai rendszerváltásaink másik oldalát is: a nyugati tőke elképesztő térfoglalását, a befektetők fényűző világát, a politika és az oligarchia legfelsőbb szintű összefonódásait.

S miközben az egyoldalú amerikai demokráciaexport túlkapásait és egyértelmű kudarcait – főként a Közel-Keleten – továbbra sem feledjük, a nemzetek szuverenitását pedig továbbra is fontosnak tartjuk, aligha van ember, aki a könyv végigolvasása után továbbra is kizárólag sorosista álcának, pőre hatalmi eszköznek tekintené mindazt, amit úgy összefoglalóan úgy hívunk: emberi jogok. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/108656