Igen, vége lesz, és valami jobb jön helyette. Kicsit orwelli, kicsit üres, és te alapból gyanús leszel, de jó lesz. Úgysem tudsz mit tenni ellene. Legkésőbb amikor a mit sem sejtő, saját orruknál messzebbre nem látó, nyugdíjas éveiket kellemesen töltő Boomerek kihalnak, vége.
Én sem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom. És nem kellett messze menni: ahogy élesedett a helyzet, még azok a humoros, fiatalos oldalak, amik amúgy macskás gifeket raknak ki, vagy 10-es listát valami ostobaságról, még ők is beleálltak a harcba, és ijesztő, gyűlölettel teli agitációba kezdtek. Hátborzongató volt. Az az MTV, amin fiatalon röhögve néztem a Jackasst, mostanra szélsőbalos ideológiákról értekezik és fitymáló és passzív agresszív videókban szól a „fehér ember”-ekhez.
„Majd ráeszmélsz, ha a 40 éves szülinapi bulid másnapján Szex és New Yorkot nézel a macskáiddal”
Hogy mi vezet ide pszichésen? Miért teszik sokan a kötelet a nyakukra? Miért tapsolnak ehhez? Miért félnek ellenállni? Ezt is kutatta az alt-right, az önvizsgálat nem állt meg a szülői háznál, amire ők is vágynak. A szüleiknél, akik soha nem fogják megérteni, miért éreznek ők így. Sokan soha nem voltak jobboldaliak, konzervatívok meg főleg nem. Pontosan ismerik a balos, szélsőbalos érvrendszereket, hiszen magukénak vallották őket, és bárhogy mondott ellent a valóság, tudták hogyan kell csavarni, hogy az ideológiai felépítmény ne sérüljön. Ahogy eszmélni kezdtek, úgy lettek egyre motiváltabbak és ügyesebbek a trollkodásban, a narratívák szétverésében, abban, hogy hülyét csináljanak a véleményvezérekből.
„Hillary Clinton Pepét, a rasszista békát teszi felelőssé”
Az alt-right egy ellenkultúra. Ellenáll mindannak, amit az elmúlt ötven év felépített. Nem fogadják el, hogy gonosz népirtó nácik, amiért 1960-at akarják, vagy ha az nincs, 1990-et. Nem fogadják el, hogy ez progresszió. Fiatalok, a nyelvezetük idegen, kódolt, beavatást igényel. Nincs veszteni valójuk. Nincs hova hátrálniuk. Úgy érzik, átverték őket. Úgy érzik, hogy egy olyan felvilágosodás részesei, amihez képest a szüleik generációja vak, önpusztító idióták gyülekezete.
Gőgösnek hangzik, és az is. Biztos, hogy nem hibátlan az érvrendszerük. De a neofita buzgóság egy ilyen fiatal és ennyire energikus szubkultúrában elfér, és mivel iszonyatos sebességgel növekednek, nincs idő a részleteken rágódni. Megelégednek azzal, ha a modelljük nem tökéletes, de jobb, mint amit eddig ismertek. És okosak, okosabbak, mint az ellenfeleik, akik varázsszavaktól, érzelmi zsarolástól és fenyegetőzéstől várják, hogy megnyernek egy vitát. Rengeteg humor, provokáció és irónia lengi be a megnyilvánulásaikat. Kicsit védelmi mechanizmus is, ahogy a gonzo újságíró is komikusan túlozva dicséri az ismerőse kocsmáját/könyvét/zenéjét; így ha rajtakapják, maximum azt mondja, humorizált, ha meg nem, jönnek a vásárlók. Nehéz kitalálni, hogy ki mit gondol valójában, hogy egyáltalán ki az aki leírja a gondolatait, de ez nem is számít: az számít, hogy jó-e a modell, a narratíva. Ha kidobjuk a mémek közé, helytáll vagy elbukik? Az alt-right a mémek, mémrendszerek evolúciója tabuk nélkül, soha nem látott ellenszélben, márpedig ez a környezet a rátermettség tesztelésére ideális terep.
2015. június 16-án Donald Trump leereszkedik a Trump Tower mozgólépcsőjén, és bejelenti, hogy indul a republikánus elnökjelöltségért. A reakciókat ismerjük: nevetés, szörnyülködés, fejcsóválás.
De az alt-right akkor már majd egy éve létezik, ha nem is hívják még így. A narratívák, a hibakeresés, az érvek, az opciók, a modellek lázasan fejlődtek, mire Trump színre lépett, és ezek alapján ő pontosan az volt, aki még visszahozhatja Amerikát. Azt az Amerikát, amit az alt-right akar, amit a nagyszüleinél, szüleinél látott. Azt, amit a Gawkert bedöntő, titokban Hulk Hogant támogató szilícium-völgyi milliárdos, Peter Thiel is visszaidéz majd egy év múlva a republikánus kongresszuson mondott beszédében, amikor Trump hivatalosan is jelölté válik. Azt, amit az átlag amerikai akar, de nem tudja, vagy nem meri megfogalmazni, akinek senki nem adott még vonzóbb narratívát.
2015 nyarán már régóta követtem őket, és megelőlegeztem, hogy a modellek jók; ezért én is kijelentettem itthon, bízva abban, hogy tényleg a világ állt 2015 nyarára a feje tetejére, és nem én megyek szembe mindenki mással az autópályán, hogy Donald Trump lesz Amerika következő elnöke. Másfél évvel később így is lett, egy olyan kampány során, ami példa nélkül áll, és amiben az alt-rightnak kulcsszerepe volt. Amiben az egyre veszettebbé váló gyűlöletre az alt-right csak röhögve reagált, úgy gondolva, hogy jó úton járnak, ha ilyen reakciót váltanak ki.
„Túladagolta a piros kapszulát”
Ugyan Magyarországon több okból is irreleváns az alt-right, sok esetben párhuzamot lehet vonni az itthoni helyzettel, mi több, mi még előrébb is járunk néhol. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az itthoni sajtó is több esetben durvább jelzőkkel illette Trumpot, mint a Népszava annak idején Ronald Reagant, főleg ha invesztáltak a regnáló nyugati establishment ideológiájában.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Orbán Viktornak is sorsfordítóvá válik ugyanez az időszak a migránsválság okán, márpedig az alt-right modelljei ezt is jól tudták előrejelezni. Hogy Vona Gábor hogyan kapja vissza kamatostul, amikor egy legitimizációs körútja okán az iszlámot a nyugati civilizáció elé helyezte. Vagy arról, hogy Schiffer András hogyan lesz egyesek szemében szélsőjobboldali.
A következő részben egy naív szubkultúráról lesz szó, aminek egy megdöbbentő ébredésben volt része 2014 nyarának végén, amikor egy huszandrangú pletyka ürügyén a rossz oldalra állt. Folyt. köv.