Putyin és Trump: mire számítsunk? Kell-e félni?

Jeszenszky Zsolt írása

Már az amerikai választások előtt visszatérő téma volt Donald Trump viszonya Putyinhoz és a Kremlhez; még jelöltként maga is kijelentette, hogy a világpolitikában a semmittevés, ám annál dörgedelmesebb kioktatás helyett a párbeszédre törekszik mindenkivel, így Vlagyimir Putyinnal is. Ez kellő muníciót adott ahhoz, hogy politikai ellenfelei egyenesen a Kreml ügynökének titulálják, győzelme után pedig, az amerikai történelemben eddig példátlan módon, a CIA is arról nyilatkozott (ám mindeddig semmilyen bizonyítékkal nem állt elő), hogy az oroszok meghekkelték az amerikai választást, kifejezetten Trump oldalán beavatkozva.

A Fehér Háztól épp búcsúzó Demokrata Párt a választási vereségben továbbra is bűnbakokat keres az önvizsgálat helyett. A választási eredmény, az elnöki legitimáció, és ezáltal az egész demokratikus politikai berendezkedés aláaknázására való törekvések felelősségével, lehetséges következményeivel az amerikai baloldalnak kell szembenéznie; minket most az európai vonatkozások érdekelnek.

*

Vajon mi történik velünk, ha Putyin ezentúl szabadon „garázdálkodhat” Közép-Európában?

Először is: ne legyenek illúzióink, Putyin eddig is szabadon „garázdálkodott”, és nem csak Közép-Európában. Elég ha Gerhard Schröder egykori (szociáldemokrata) német kancellár gazpromos kapcsolatát nézzük, de általánosságban is vizsgálhatjuk azt a fajta képmutatást, amit a nyugat-európai politikusok mutatnak retorikai szinten; miközben igen megengedőek, ha saját érdekeik úgy kívánják – legyen szó akár Oroszországról, akár Iránról, Kínáról, stb. Ezzel persze önmagában tán még nincs is baj, a politika gyakran színtere a demagóg retorikának és a pragmatikus cselekvéseknek.

A baj ott kezdődik, amikor eluralkodik a kettős mérce, az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” hozzáállás. Az Oroszországgal szemben Ukrajna miatt életbe léptetett szankciók kapcsán ez nyíltan meg is mutatkozott. Még véletlenül sem az autóipari termékekre vonatkozott a tilalom (ez a német ipar gerincét adó autógyártásra lett volna igen negatív hatással), hanem például a Magyarországról exportált gyümölcskonzervekre. Más kérdés, hogy a szankciók már középtávon sem bizonyultak különösebben hatékonynak Oroszországgal szemben.

Nagy kérdés tehát, hogy a „szelektív nagyfiúskodás” és fű alatti kompromisszumok, a messziről történő odamondogatás helyett nem inkább a Reagan-féle határozott, valódi erőt felmutató, ugyanakkor partnerségre törekvő viszony lenne-e a célravezetőbb.

Az oroszokkal szembeni fenntartások, félelmek azonban teljesen érthetőek, létjogosultságuk megkérdőjelezhetetlen. Szüleink generációjában pedig végképp; nekik bőven akadnak még gyakorlati tapasztalataik. De még csak a kommunizmust sem kell példaként felhoznunk. A „nagy medve ölelése”, Oroszország mindenkori megnyilvánulásai eddig, a történelem során bármikor csak a bajt hozták ránk. Akár pártfőtitkár, akár cár uralta épp az országot. Zsigeri félelmeink tehát teljesen jogosak, és minden igyekezetünkkel azt kell elérni, hogy semmilyen módon ne legyünk kiszolgáltatva, és ne is legyen lehetőség arra, hogy ilyen világpolitikai helyzet valaha is újra előálljon.

Ugyanakkor  nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szomszédunkban elhelyezkedő, a világ legnagyobb területével rendelkező országát. Egész Európának nem lehetnek illúziói, hogy stabilitás teremthető, hogy az iszlám fundamentalizmus kezelhető, hogy bármilyen status quo létrehozható és fenntartható lenne Oroszország aktív részvétele nélkül. Volt egy nagyon rövid periódus a Szovjetunió felbomlását követően, amikor Oroszország éves GDP-je Hollandiáéval volt egyenlő – ennek az egyszeri anomáliának a bűvkörében továbbra is azt gondolni, hogy Oroszország puszta utasításokkal, (akár jogos) erkölcsi leckéztetésekkel elintézhető, ez totális őrültség.

A pragmatikus szemlélet nagyon fontos, és ebből a szempontból mintha szerencsés helyzetben lenne egész Európa: Putyin személyében egy dörzsölt, persze, hogy a KGB-ben nevelkedett, de nagyon is pragmatikus, és ha tetszik, ha nem, kifejezetten okos vezetője van Oroszországnak.

*

De mik is ma ezek a pragmatikus szempontok, amelyek alapján érdemes Oroszország (potenciális) európai aktivitását vizsgálni? Először is: Európa értéke az elmúlt néhány évtized alatt drasztikusan visszaesett. Európa egyetlen dologban igazán erős: az „agyakban”. Tudásban, technológiában, innovációban. Ezeket azonban nagyon könnyű egyenként megvásárolni, amit Amerika évtizedek óta tesz is („agyelszívás”), a globalizáció korában pedig már végképp bármilyen komolyabb, nemzetközi vállalat képes rá (és teszi is), bármelyik országban is működik. A jó szakember oda megy, ahol többet fizetnek neki. Oroszország (is) bármikor meg tud venni mindent és mindenkit, amire és akire szüksége van. Jóval olcsóbb és hatékonyabb megoldás, mint komplett hadseregeket állomásoztatni számos országban, amit a Krím friss példája is ragyogóan mutat: Oroszországnak rengeteg pénzébe került és kerül a stabilitás megteremtése, az infrastruktúra fenntartása – és még csak egyetlen kis félszigetről beszélünk, melynek lakossága nagy többségében orosz. (Gyengébbek, a szavakból valótlanságokat, az író által még csak nem is gondoltakat kihámozni szeretők kedvéért: a valóság objektív értékelése NEM jelenti a Krím annektálásának támogatását, de még azt sem, hogy a helyzet kezelése, kivitelezése ne lett volna csapnivaló.)

Az oroszok kelet-ukrajnai – szintén igencsak kifogásolható – ténykedései esetében is fontos a nagyobb képet látnunk. Ne feledjük a Brzezinski-doktrínát! A korábbi elnöki tanácsadó, az amerikai külpolitika legmeghatározóbb alakja (Henry Kissinger mellett), Zbigniew Brzezinski egyértelműen megfogalmazta, hogy Oroszország (akkor még a Szovjetunió) meggyengítésének legfontosabb eszköze a peremterületek destabilizálása, ezen belül is elsősorban Ukrajna leválasztása az orosz érdekszféráról. A doktrína közel 50 éve érvényben van. Mi is történt Ukrajnában az elmúlt 5-10 évben? Van-e még kérdés…?

Oroszország, mint a veszett kutya, csahol, ha Ukrajnáról van szó; a Brzezinski-doktrína nem titkos. Fontos adalék azonban, hogy 2015-ben már maga Brzezinski is revideálta saját nézeteit, részben a kudarcos amerikai külpolitikai lépések (stabilitás helyett még nagyobb káosz teremtése a Közel-Keleten) miatt. Ő is belátta, hogy az 1990-es években hirtelen bekövetkezett politikai vákuumban ugyan egy rövid időre az USA az egyedüli igazi világhatalommá vált (a történelem során először); de az épp megroppanó Oroszországgal és a már nagyon erősödő, de még „óvodás” Kínával szembeni túlzott magabiztosság, az őket, mint jelentéktelen szereplőket az asztalról lesöprő világpolitikai döntések, lépések miatt azonban saját magától jelentősen elidegenítette, egymáshoz pedig közelebb hozta őket.

*

Az eredmény: miután mindkettő megerősödött, a világpolitikában ma már nincs realitása az Egyesült Államok egypólusú dominanciájának, az együttműködés azonban jelentősen megnehezült számára. Persze, hogy továbbra is az USA a világ vezető hatalma, több utcahosszal. De ha a – katonai szempontból – következő legnagyobbakat (Kína, Oroszország, India) összeadjuk, már korántsem egyértelmű a helyzet. Az USA nem teheti meg, hogy egymaga álljon szemben az összessel – főleg ha azok összefognak. Ez nem a nagyhatalmak közötti konkrét háborús konfrontáció reális veszélyét jelenti (bízhatunk benne, hogy annál mindannyiuknak több esze van, hiszen azt senki sem nyerné meg), hanem azt, hogy a világ különböző stratégiai pontjain az USA már komoly versenytársakkal kell, hogy szembenézzen. Ezek között a stratégiai pontok között egyre kevésbé szerepel Európa, annál inkább a Közel-Kelet.

Ezért sem megkerülhető Oroszország a szíriai konfliktusban, és ezért (is) volt katasztrofális döntés a mindenféle szedett-vedett, (fél-)fundamentalista, dzsihádista csoportok felfegyverzése és kiképzése a CIA által, megtámogatva azzal a totális nonszensz obama-i gondolattal, hogy majd ezek a „nyugat-barát” erők megteremtik a demokráciát a Közel-Keleten. Oroszország számára Szíria rendkívül fontos katonailag, ám rengeteg erőforrását leköti és felemészti. Tehát nem csak a Krím, de Szíria példája is egyértelműen mutatja, hogy bármifajta európai katonai agresszió, erőszakos területszerzés katasztrofális gazdasági következményekkel járna Oroszország számára.

Ezt Putyin nagyon is jól tudja, és ehhez még csak zseninek sem kell lennie; a szovjet érdekszféra összeomlásakor egyszer már kiderült, hogy gazdaságilag mennyire nem fenntartható a mai világban egy ilyen, más országokat erőszakkal elnyomó rendszer. Persze, a titkosszolgálati eszközök, az oroszbarát politikusok hatalomra juttatása, számos egyéb eszköz rendelkezésre áll, amely eszközök a kifinomultabb orroknak bizonyára nem tetszenek, de megint ne legyenek illúzióink: az Egyesült Államok is hasonlóan kétes eszközöket alkalmaz, akár a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, Közép-Amerikában. Ha kell, vállalhatatlan figurákat és csoportosulásokat is támogat, ha az érdekei így kívánják. Ezzel sincs baj, ez a politika, és el kell fogadnunk, hogy vannak országok, amelyek méretük, a történelem során hozott okos döntéseik és ezek által felépített hatalmuk folytán sokkal jobban tudják befolyásolni a világpolitikát, érvényesíteni érdekeiket.

Ma a „nagy dolgok” Afrikában, illetve a Közép-Keleten történnek. Már (Kelet-)Ázsia is túl van a fejlődésének inflexiós pontján (ami persze még mindig további, de már kevésbé robusztus fejlődést jelent), Afrika viszont még el sem érte azt. A nagy- és középhatalmak számára ezeken a helyeken elengedhetetlen a jelenlét, ha nem is feltétlenül katonailag, de nagy erőkkel. Oroszország nem véletlenül ennyire aktív Szíriában, ottani jelenléte egyrészt alkupozíciót jelent a regionálisan nagyon erős, komoly hatalmi törekvésekkel bíró Törökországgal szemben, másrészt stabil kiindulási bázis lehet Afrika felé, ahol a korábbi érdekszféra-építések összeomlása, megfeneklése (Angola, Kongó), illetve Kína egyre növekvő jelenléte mellett Oroszországnak egyre égetőbb kérdés, hogyan, milyen formában tud tényezőként megjelenni a régióban. Mindehhez képest Európa sok szempontból teljesen irreleváns számára, amilyen szempontból pedig fontos, azt a fentebb említett módszerekkel sokkal könnyebben, olcsóbban, hatékonyabban el tudja érni.

*

Azt gondolom tehát, de természetesen lehet ezzel is vitatkozni, hogy Putyin és Trump esetleges kiegyezése, a partneri viszony kialakulása esetén sem kell egy „kis-Jaltától” tartanunk. Rex Tillerson leendő külügyminiszter az ExxonMobil vezéreként nem Putyin és a Gazprom zsebében volt (a világ egyik legnagyobb, legerősebb cégéről beszélünk!), hanem épp ellenkezőleg: az erő, az erős háttér és az ellenfél alapos ismeretének pozíciójával felfegyverkezve, a pályán nagyon is potens, ugyanakkor korrekt, nem ellenséges, a másik irányába nyitott félként lehet képes fellépni. Ez jelentős különbség a Hillary Clinton (majd pedig John Kerry) külügyminiszterségére jellemző „bullying”, az önmagát „odatenni” nem akaró, a csapatokat a konfliktuszónákból kivonó, de továbbra is nagyhangú, kioktató, észosztó hozzáállás után.

Mindez természetesen optimista látásmód, amely valóban nem egészen következik Oroszország eddig történelméből, a vele kapcsolatos valós tapasztalatainkból. A korábbi paradigmák meghaladása azonban mindig előre vitte a világot, a hozzájuk való ragaszkodás pedig nem. Putyin Oroszországa (nyugodtan nevezzük így, elvégre tényleg nagyjából az ő zsebében van, vagy inkább az ő egyik testrészéből mászott ki, a korábbi hanyatlás után) egy nagyon sajátos hely, ahol a lakosság jelentős része számára az élet csupa nyugati dolgot, technikai eszközöket, filmeket, zenét, stb. jelent, ugyanakkor úgy tolják a nyugat-ellenes propagandát, ahogy a csövön kifér. A kocsikból ordít a hiphop vagy a gumipop, de közben rühellik az amerikai zászlót. (Mondjuk, legalább nem égetik, ellentétben a Clinton vereségét elfogadni nem képes amerikaiakkal.) Ebben persze rengeteg a politika, a lakosság nyugat-ellenessége jelentős részben Putyin manipulatív eszközeinek terméke – de legyünk objektívek, az EU-szankciók, a folyamatos kioktatás és leckéztetés könnyű és kényelmes alapot szolgáltat Putyinnak a hangulat tüzelésére. Ez a legkevésbé sem oroszbarátság, nem putyinománia; ez realitás.

Oroszország gazdasága minden szálával kötődik a Nyugathoz. A diverzifikáció, az alternatív piacok (Mongóliától Kínán át Indiáig és a Fülöp-Szigetekig) ellenére az olaj- és gázexport, az Oroszország gazdaságát életben tartó legfontosabb termékek piaca továbbra is Európa. Nincs sem oka, sem értelme annak, hogy Putyin ezt kockára tegye. Ellenben nem szeretne „futottak még” szereplőként helyet kapni a kisasztalnál, és ott is csak akkor, ha jól viselkedik. Reagan a nagyasztalhoz, a másik asztalfőre hívta Gorbacsovot, és miközben bemutatta neki a valóságot és a szabályokat (határozottan, de elfogadható módon és nem megalázóan), baráti jobbot nyújtott.

Ha Trump ugyanezt teszi Putyin felé, a puszta optimizmus mellett a realitás is sokkal inkább abba az irányba mutat, hogy nincs különösebb félnivalónk. Annál is inkább, mert a valós veszély, a radikális iszlám sokkal inkább itt van Európa nyakán; nincsenek gátlásai, pragmatikus szempontjai, sokkal kevésbé (sőt egyáltalán nem) racionális. A radikális iszlám pedig pontosan ugyanakkora veszélyt jelent Oroszország, mint Európa számára, és a megállítása is csak közösen képzelhető el. Berlin és Ankara ugyanazon a napon. Ép ésszel, öngyilkos hajlam nélkül, tényleg gondolja-e még valaki, hogy Trump és Putyin lennének Európa ellenségei?