Miért nem érti egymást Budapest és Berlin?

Szalai Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium igazgatójának írása

A migránskrízissel összefüggésben éleződött ki Berlin és Budapest vezetése között az az erőteljes véleménykülönbség, amely már az új magyar alaptörvény vagy médiatörvény kapcsán konfliktusokat generált. Véleményem szerint a különböző álláspontok a két ország második világháború utáni gyökeresen eltérő történeti és szellemi fejlődésének áttekintésével érthetőek meg igazán. Cikkemben a magyar és német politika között feszülő különbség egyik okának bemutatására teszek kísérletet.

Rüdiger Altmann, Ludwig Erhard gazdasági miniszter, későbbi szövetségi kancellár tanácsadója 1960-ban egy, a német konzervativizmus fejlődése szempontjából fontos problémára figyelmeztetett, amikor a megszilárdult, konszolidálódó adenaueri szövetségi köztársaságot „szellemi árnyék nélküli államnak” nevezte.

Altmann kritikája arra vonatkozott, hogy noha Adenauer nagyon stabil politikai hatalmat alakított ki, amely sikeresen szövetkezett a (nemzetiszocializmussal korábban erősen kollaboráló) német üzleti világgal; azonban a konzervatív, jobboldali értelmiségi holdudvar nem − vagy csak marginálisan − jött létre.

A kereszténydemokraták kudarcot vallottak a fiatal, egyetemista értelmiség maguk mellé állításában. Ez a hiányosság különösen azért volt veszélyes, mert neves baloldali értelmiségiek, mint Theodor W. Adorno, Max Horkheimer vagy Jürgen Habermas ebben az időszakban a Szovjetunióval ugyan kritikus, de szélsőségesen neomarxista szellemi műhelyt hoztak létre és működtettek Frankfurti Iskola néven. Ez az iskola az 1968-as diáklázadások szellemi előfutárának tekinthető, és az 1970-es évekre Németország legfontosabb kulturális, újságírói, akadémiai pozícióinak jelentős részét már magáénak mondhatta, illetve ekkoriban szóhasználatával, témáival uralta a német közbeszédet. 

Az értelmiségi hátországon végigsöprő baloldali fordulatra csak nagyon nehezen talált megfelelő választ a kereszténydemokrata konzervatív elit. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Altmann által hiányolt a Frankfurti Iskolával versenyképes „konzervatív” szellemi holdudvar létrejöjjön, és „szemmagaságban”, valós eséllyel tudjon a baloldali ikonokkal a tudományos és közéleti terepen is megmérkőzni.

E lassú folyamat alatt a politikai pozíciókban erős konzervatív erők csak egy módon tudtak szembeszállni az 1968-as, sokszor a terrortól sem visszariadó „lázadókkal”: a végletekig ragaszkodtak az államszervezés kereteinek betartásához és a(z amerikai „reeducation”-ből átvett és testre szabott) liberális demokráciát alapnak tekintő állami folyamatokhoz, eljárásrendekhez.

*

A mára létrejött konzervatív szellemi elit egyik ikonikus vezéralakja Hermann Lübbe, a liberálkonzervatív Münsteri Iskola tagja. Lübbe 1995-ben a következőképpen vallott az 1968-as erők Németországban betöltött szerepéről: „Egyébként pedig mára bebizonyosodott, nem utolsósorban német politikai tradíciókat követve, hogy egyesek még mindig nem értették meg, hogy a civil és akadémiai élet normalitásában a jogok és szabadságok nem a politikai hovatartozás, hanem sokkal inkább az érvényben lévő eljárásrendek tiszteletében tartásában és mások ezáltal védett jogaiban biztosíthatók. A valóságtól és a polgári világtól távol álló német akadémiai miliőben kereshető az oka annak, hogy ebben a közegben változatlanul megférnek azok az értelmiség szélére szorult csoportok (a volt '68-as baloldali értelmiség), akiknek az ideológiai túlfűtöttségét a történelmi és politikai életidegenségük egészíti ki”.

1968 neomarxista szélsőbaloldali előretörésével szemben tehát a konzervatív értelmiség a liberális demokrácia maximális, bizonyos kritikus helyzetekben a végletekig kiélezett tiszteletben tartásával küzdött. Ez volt az a sikeres „fegyver”, amellyel a hatalmukat az elmúlt hetven évben leginkább veszélyeztető erőt, a '68-as neomarxista értelmiséget sikerült legyőzni, ily módon tudták hatalmuk konszolidációját végrehajtani.

Ebben a konszolidációban a CDU erős szövetséget kötött a teljes német politikai elittel, így a szociáldemokrata SPD-vel is, amelyre szintén végzetes veszélyt jelentett – noha más szempontból – a radikalizálódó szélsőbal térnyerése és népszerűsége, később pedig terrorizmusba vezető (Rote Armee Fraktion, Vörös Hadsereg Frakció) politikai aktivitása. Egyszerűen fogalmazva 1968 „forradalmi generációját” az 1925 és 1942 között született (Helmut Schelsky 1957-ben megalkotott fogalmával) „szkeptikus generáció”, a politikában végletesen csalódott, a nácizmusba életkoránál fogva sem involválódott, ám annak minden következményét viselő, a pragmatizmusban végletekig hívő, az adenaueri Németországot – politikai hovatartozástól függetlenül – sikerre vivő korosztály győzte le.

Számukra – már csak történelmi tapasztalataik miatt is – fontosabb volt egy sikeres alku és megegyezés, vagyis a hatalommegosztás, mint a politikai abszolútum, még ha ennek az is az ára, hogy a legjobb megoldás helyett csak a második legjobb, ám konszenzusos megoldást kell választaniuk.

Ennek a következménye a német politika belső konfliktuskerülése és a mainstream állandó kiegyezésre való törekvése. Frank-Walter Steinmeier szociáldemokrata politikus CDU-támogatással történő államelnökké jelölése is ezen a szemüvegen keresztül érthető meg igazán. 

*

A teljesen más történelmi tapasztalattal rendelkező kelet-közép-európai politikai vezetők a posztkommunista ideológiai és politikai hatalommal szemben éppen ellenkező eszközöket vetettek be.

Az ő céljuk a megdöntött kommunista, ám az 1990-es években a liberális demokrácia alapjain gyorsan újrakonszolidálódott posztkommunista politikai hatalom megtörése volt (Lengyelország, Magyarország és Csehország esetében is). Érthető tehát, hogy az előbbiekben leírt politikai alapokon szocializálódott Angela Merkel, akinek hatalmát a liberális demokrácia által létrehozott konszolidáció és a mainstreamen belüli kiegyezés, valamint a liberális demokrácia folyamatainak konzekvens betartása és betartatása jelentette, teljesen másképpen látja az aktuális európai folyamatokat, mint a negyven év kommunizmus után a két évtizedes posztkommunista dominanciájú liberális demokráciát éppen átalakító magyar jobboldali elit. (Ide vezethető vissza a liberális vs. illiberális demokrácia kapcsán kialakult, egymás mellett elbeszélő magyar−német diskurzus.)

Tehát a mai német konzervatív politikai gondolkodás alapját az amerikai „reeducation”, a világháború után megismert liberális demokrácia és annak állami folyamatainak „radikális” betartása adja. Ez a formátum konszolidálódott végletes precizitással egy baloldali forradalom által veszélyeztetett korszakban, ez hozta létre és hordozza máig a konszenzusos, a liberális demokrácián nyugvó, német „nemzeti minimumot”.

Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában az 1990-es évekbeli posztkommunizmus – szintén a liberális demokrácia alapjain nyugvó – konszolidációjának lebontása zajlik. Vagyis amit a kelet-közép-európai jobboldali politikai elit immáron európai szinten is megkérdőjelez, az a német jobboldali elit történetének alapja és hatalmának legfontosabb záloga.

Ez az egyik oka annak, hogy az újabb kori eredettörténetét az 1968-as szellemi forradalom – a liberális demokrácia eszközeivel történő – leverésére visszavezető CDU és a posztkommunizmust az (il)liberális demokrácia nemzeti „személyre szabásával” legyőző Fidesz nehezen találja meg a hangot egymással. A széttartás oka tehát nem egyértelműen a konzervativizmus és a jobboldaliság alapértékeinek különbözőségében keresendő, hanem az sokkal inkább az eltérő történeti fejlődésre és ebből adódóan az éppen ellenkező irányba tartó belső politikai folyamatokra vezethető vissza.