Élet, irodalom

„Közeleg a végítélet” – Jászberényi Sándor a Mandinernek

2016. december 8. 13:54

Ha kimész Európából, látod, hogy közeleg a végítélet – mondja Jászberényi Sándor a Mandinernek. A Közel-Kelet háborúit megjárt haditudósító Hemingway-i figurája a magyar irodalomnak: friss novelláskötetéből is a legdurvább valóság köszön vissza. Az újrealista Jászberényit bosszantja, amikor a nyelvről szóló beszéddel fedik el a tátongó eseménytelenséget, az irodalom pedig neki nem megélhetés, hanem vallás. Egyébként meg muszlim. És liberális. És bár mint ilyen, nem ért egyet Orbán politikájával, azt elismeri és üdvözli, hogy a miniszterelnök az EU-n belül képes volt egységgé kovácsolni Kelet-Közép Európát. Interjúnk.

Jászberényi Sándor 1980-ban született Sopronban. Az ELTE-n hallgatott magyart, művelődésszervezést, arabot, filozófiát és esztétikát. Magyar-művelődésszervező szakon szerzett diplomát. 2000 óta rendszeresen jelentkezik szépirodalommal a meghatározó magyar irodalmi lapokban (pl. Élet- és Irodalom, Kalligram, Jelenkor, Mozgó Világ, stb.). Újságíróként megfordult a Magyar Narancs, a Népszabadság, a HVG szerkesztőségében, 2006-tól tíz éven át Egyiptomban élt – kisebb-nagyobb megszakításokkal. Többek között tudósított a darfúri konfliktusról, a jemeni szeparatista mozgalmakról, a 2009-es Öntött ólom hadműveletről a Gázai Övezetben, a nigériai lepra- és tuberkulózis járványról, a 2011-es egyiptomi forradalomról és a líbiai polgárháborúról. Első saját könyve a Kalligramnál jelent meg 2013-ban. Az ördög egy fekete kutya és más történetek hét országra szóló siker lett. Ennyi helyen adták ki, a Guardianban pedig azt írták róla: „Jászberényihez képest Hemingway és Kapuscinski puhának és öregnek hat”. Új kötetét, A lélek legszebb éjszakája címűt december 8-án este hétkor mutatja be a pesti Nappali Kávézóban. 

*

Tényleg volt saját törpéje Indiában?

Bizony. Rövid időre boldog törpetulajdonos voltam.

Mennyi időre?

Öt napra. 

Tudtunkkal Indiában most nincs háború.

Nem is tudósítani mentem oda. A TATA irodalmi fesztivál meghívott vendége voltam, a Royal Bombay Yacht Club-ban szállásoltak el. Elképesztő hely. 1875-ben rekvirálta Viktória királynő. Ahogy az ember belép, belecsöppen egyúttal a 19. század kolonializmusába is. Azóta ugyanolyan. Térképterem, könyvtár, faburkolat, a bárban dress code...  Azt hittem, betesznek majd valami külvárosi hotelbe, napközben meg majd valami kifőzdében Bombay Gint iszunk majd a csajommal... Ehhez képest be voltunk szabályozva reggeltől estig, fogadásról fogadásra jártunk, elképesztő felső tízezres luxus fogadott. Meg a törpe. 

Mit csinál egy ilyen törpe?

Feladja az ember leveleit, kinyitja az ajtót... Segít, ahol tud. Mindenes, asszisztens. És: kikényszeríti a dresscode-ot.

És ön mit csinált ott?

Az előző könyvem, Az ördög egy fekete kutya megjelent Indiában is, a Speaking Tiger Books-nál, ami ott jó nevű kiadó. Egyrészt azért hívtak, mert tetszett nekik, de tartanom kellett workshopot a háborús fényképészetről is. Kiderült, hogy arra eljött India egyik legismertebb fotósa is, szóval kifejezetten kellemetlen volt a dolog: neki több jogalapja lett volna erről beszélni. Összeraktak aztán egy izraeli íróval is, aki szintén konfliktuszónában ír, de amúgy is elképesztő figurákkal találkoztam. Nem ez a magyaros pacsizás ment, na. Bemutattak egy pirospozsgás, ötvenes asszonynak, akire ha ránézel, a hülye sztereotípiáid miatt nem hiszed, hogy akár egy sort le tud írni. Eleanor Hooker volt Írországból. Nem osztogatom olcsón a dicséreteimet, de amikor elkezdte a felolvasását: olyan sötét, súlyos lírát ritkán hallani. Remegtem.

A törpét hazahozta?

Nem vagyok epigon. Ez maradjon csak Cserna-Szabó András biznisze. Aki egyébként a könyvemet is szerkesztette. 

Valóban Cserna-Szabó egyik novellájából vettük az ötletet. A törpét be lehet tenni bőröndbe, távolsági buszok csomagtartójába, az út végére aztán minden értéket átpakol, a törpetulaj meg gazdag lesz.

Elküldtem Csernának a fotót a törpémről, megkérdeztem, hozzak-e neki egyet. „Hozott anyagból nem dolgozom.” Ez volt a válasza. Mindenesetre megnyugodhat mindenki: új kötetem bemutatóján tiszteletét teszi Köleséri Sándor színművész is a Nappali Kávézóban. 

Nem kell ahhoz herén lőtt embereket nézned a Közel-Keleten, hogy a valóságról írj

 

Cserna-Szabóval, Kötter Tamással és néhányadmagukkal nemrég éppen ott temették el rituálisan a posztmodernt. Azzal mi baja?

Történeteket szeretek olvasni, nem azt, amikor a nagy író nyolcszáz oldallal jól alátámasztja, hogy ő tényleg mekkora nagy író. Amikor a nyelvről szóló beszéddel fedik el a tátongó eseménytelenséget, az életanyag hiányát, az nem csak untat. Bosszant is. 

Nem lehet mindenki háborús tudósító, hogy az irodalomhoz is ilyen sűrű élményanyagot gyűjtsön.

Nem kell ahhoz a szemed láttára herén lőtt embereket nézned a Közel-Keleten, hogy a valóságról írj. Kötter sem pörög háborúban, Cserna sem, de az én novelláim közül sem mindnek adja a hátterét az a közeg. Az új kötetben van például a Varjúleves című magyarországi történet – de történet. Az ehhez való ragaszkodás látásmód kérdése – ezt a mi kis újrealizmusunkat ennyi köti össze. 

A Varjúlevesben a főhős egy haldokló cigány asszonyhoz utazik, aki gyerekkorában szoptatta. Valós sztori?

Az alapja az. Anyámnak nem volt teje. 40 kiló volt, meddővé nyilvánították. Azt mondták, fejletlen a méhe. Nekem tehát nem lett volna szabad megszületnem. Az öcsémnek sem. Ehhez képest én négy és fél, ő meg négy kilóval látta meg a napvilágot, a filmművészet nagy örömére: Gábor öcsém elég nagyot játszik a most bemutatott thrillerben, A martfűi rémben. Anyánk tehát megszült, de teje nem volt. Akkor, a nyolcvanas években még nem volt ez a nagy társadalmi elkülönülés, úgyhogy magától értetődő volt, hogy a szomszéd ágyon fekvő cigány asszony táplált. Kuki néni. Tenyeres-talpas, nagy, kövér beás asszony volt. Neki is köszönhetem az életemet. 

Ez Sopronban történt?

Igen, a Lenin körúton. Bérház, vécé a gang végén, az ajtókat meg nem lehetett zárni. Kuki néni tehát simán benyitott, ha érezte, hogy valami illatféle száll kifele tőlünk, aztán kivette a fakanalat anyám kezéből és megmutatta neki, hogyan kell húslevest főzni. 

Tényleg ott volt a halálos ágyánál, ahogy a novella főhőse?

Nem. 

Akkor varjút sem lőtt neki a gyerekével?

A fiammal tényleg mentem ki szántóra puskával nyugat-magyarországi falvakban, azokban, ahol olyan súlyos a paraszti jólét és a sötétség. Nem az a tarrbélás, kelet-magyarországi sötétség van, egészen más. De leszögezem és hangsúlyozom a törvény éberül figyelő őrei kedvéért: varjúra természetesen soha nem mentünk. Tilos ugyanis. 

A varjúleves, amely a cigány hagyomány szerint elűzi a halált a novellában – az is a fantáziája szüleménye csak?

Nem, egy roma taxissal beszélgettem róla, ő mondta el részletesen. Anyám meg kapott egy szakácskönyvet a Kuki nénitől, amiben benne van, hogyan kell varjúlevest főzni.

Most egyébként itthon él? Kairót feladta?

Tíz évig laktam ott és jártam onnan tudósítani a Közel-Kelet háborúiba, de idén el kellett jönnöm. Sokat durvult a helyzet, több haveromat megkínozták, megölték. Volt, akinek a kezéről, lábáról lehúzták a körmöket, elnyomkodták a csikkeket a testén és úgy hagyták a hulláját a sivatagban. A csajom is kint volt velem Kairóban – nem érte volna meg maradni. Amióta hazaköltöztem, voltam tudósítani Ukrajnában és Irakban is, most meg éppen céget alapítani indulok Szaúd-Arábiába. Azaz: indulnék. 

Minek?

Mézet, nehézipari termékeket akarunk bevinni oda, terjeszkedő EU-s cégeknek segíteni a „know how”-val. Ott azért van pénz. Csakhogy a vízummal már három hónapja vacakolnak, úgyhogy itthon vagyok standby üzemmódban. Nagyon nehéz oda bejutni, de ha sikerül, aztán egy szaúdi kollégával csinálsz egy céget, már egyszerűbb. 1000 euró egy havi vízum az új szaúdi törvények szerint.

Öltönyös csávók boldogan törölgetik magukról a szart egy klubban, ahol csak az asztalfoglalás 1000 dollár

 

Ezek szerint tényleg kifele megy az újságíró létből? Biznisz és irodalom – ez a jövő?

Tervezgethetnék ilyeneket, de úgysem bírom megállni, hogy ha látok valami figyelemreméltót, meg ne írjam gyorsan cikkben is. Ez történt például New Yorkban: a könyvemet voltam bemutatni, de azt a börleszket, amit ott egy klubban láttam, muszáj volt megírnom. 

Mi történt?

Transzvesztita csávó szarik a színpadon, az eredménnyel megdobálja a közönséget, az öltönyös csávók meg boldogan törölgetik magukról a szart egy klubban, ahol csak az asztalfoglalás 1000 dollár.

Megértek a pusztulásra.

A régi Róma jutott eszembe nekem is, igen. 

Egyáltalán hogy jutott be?

Nem tudom. Volt rajtam is zakó, meg ez a sapka – azt hihették, gazdag orosz vagyok a puccos New York-i macájával. Beengedtek. Hajnali négyre tele voltak az asztalok piákkal. Az éves fizetésem volt ott egy-egy asztalon! A szarral megdobált zakók is kerültek annyiba egyenként, amennyit én egy év alatt keresek. Én, a magyar proletár úgy tudtam „lázadni” kicsit, hogy cikket írtam az élményből. Pedig oda nem újság küldött, a könyvem miatt voltam ott is.

Könyveiben vissza-vissza tér „Rebeka”, az exnej, aki közös gyerekükkel zsarolgatja az elbeszélőt. Jól sejtjük, hogy magánéleti válság vitte a Közel-Keletre, szóval annak gyümölcsei a haditudósítások és az irodalmi művek is.

Nem. 2005-ben mentem ki először tudósítani. Ezek később voltak. 

Azért a novellákból úgy tűnik sokszor, mintha neki üzenne: tessék, ilyen poklokat éltem át miattad... 

Akkor tudok írni, amikor személyesen már nincs tétje a dolognak. Amikor már nincs hozzá közöm. Magam miatt volt fontos tehát, hogy ezeket leírjam, senki más miatt. Ha irodalom lesz a pokolból, mégiscsak volt értelme ott járni. Minél többet írsz egyébként, annál inkább látod, mekkora feladat. Nagy súlyok ezek. Nem jó őket emelgetni. Amikor a szöveg alakul, egyre és egyre sötétebb, én sem kapok levegőt, de utána jó. Szóval nem, nem érdekel, hogy mit gondol „Rebeka”, hogy él-e vagy meghal, amíg ez nem zavarja a fiammal való kapcsolatomat. Nem üzengetek, mert nincs mit.

A magyar irodalmi életnek azért szokott, azzal mintha továbbra sem békült volna ki.

A magyar irodalmi kultúra finanszírozásával, azzal tényleg nem.

Valamiből szegény íróknak is meg kell élniük. 

Lehet mondjuk: dolgozni. 

Az irodalom meg legyen hobbi?

Vallás. Én nem kérek pénzt sem a magyar államtól, de még a kiadómtól sem. Az ördög egy fekete kutya kéziratát még százezer forintért adtam oda; az új könyvért, A lélek legszebb éjszakájáért meg egy dollárt kértem a kiadótól. Az irodalom nekem nem megélhetés. Van munkám. A kiadót arra is megkértem, hogy az én könyvemre ne kérjen állami támogatást. Ha kell neki, adja ki. Ha nem kell, ne. Mészáros Sándor, a Kalligram főnöke elolvasta a kéziratomat és onnantól hímes tojásként kezelt. Hitt abban, amit írtam. Ez az, ami számít. Nem humanitárius jótétlélek vagyok, félreértés ne legyen: egyrészt jó érzés körberöhögni ezeket a nagyon öntelt csávókat, másrészt amennyit dolgoztam ezeken a szövegeken... Nem tudna annyit fizetni egy magyar kiadó, amennyi munka benne van, amennyi a szöveg valós értéke munkaórák szerint. Akkor inkább adjon egy dollárt, jelképes összeget. Irodalmi lapoktól is ritkán kérek honort. Tudok írni az Egypt Independentnek, amerikai lapoknak, itthon pedig a 24-nek dolgozom. A megélhetésemet tehát nem az itthoni irodalomból akarom kiizzadni – mondjuk a külföldi megjelenések azért rendesen fizetnek. A Kalligram egyébként ma tényleg a legjobb istálló, ahol azok a szerzők vannak, akiknél szintén betegség az írás: itt rang megjelenni, és ez sokat számít. Kötter Tamás, Kerékgyártó Pista sem azért ír, mert meg akar élni ebből. Vallás ez nekik is. 

Muszlim vagyok, de: nem vagyok jó muszlim

 

Ha már vallás: ön muszlim, ugye?

Muszlim vagyok, de: nem vagyok jó muszlim. Fölvettem a Közel-Keleten, az ottani eligazodáshoz szükség van rá. Az iszlám nem csak vallás: a közösségi lét kerete is. Ha az adott közösségben akarsz otthonosan mozogni, nem vonhatod ki magadat alóla. 

Szóval ha itthon van, nem gyakorolja?

Közösségben olykor. Voltam kint az araboknál, a kínai piacnál. Ha itt van a haverom, vele azért elmegyek. Az iszlám szerint ugyanis, ha egy ember imádkozik, az egy imádságnak számít, ha kettő vagy több, tehát közösségben teszi, az huszonhetet. 

Ügyes.

Persze, azért ilyenek az iszlám törvényei, mert ez ott azért közösséget kellett építeni az új szabályok szerint, a közös imádság összehozta az embereket. Az iszlám megjelenésekor súlyosan sötét, nagyon barbár szokások jellemezték azt a vidéket. 

Ma nem jellemzik?

Egyre inkább, de nem jó általánosítani. Ez nem azért van, mert ők muszlimok meg arabok, hanem mert olyasmi történt velük, ami velünk nem. Mi itt, jóléti viszonyaink között nem tapasztaltuk, milyen, amikor hirtelen akkora népességrobbanás rázza meg a társadalmat, amely kinyírja az oktatásügyet, az egészségügyet, minden infrastruktúrát. Ott ez történt, aminek következtében rettentően primkó lett a társadalom jelentős része, infantilis, könnyen befolyásolható. Egyiptomban majdnem százmillió emberről beszélünk, sok millió nyomorgóról. Globális felmelegedés van, túl kevés az erőforrás és túl sok az ember. Ha kimész Európából, látod. Sétálj csak Bombay-ben, Kairóban. Rögtön érzed, hogy közeleg a végítélet. Nem bibliai értelemben, hanem úgy, hogy nagyon sok ember fog meghalni. Ez van a levegőben. Próbálnak túlélni, ahogy tudnak: az arab világban, bár nem beszélnek róla szívesen, virágzik a prostitúció, dúlnak a bandaháborúk, az erősebb kutya-elv az egyetlen. Ez nem kultúra-, hanem nyomorspecifikus dolog. Valahonnan pénz kell. Ez pedig csak az elmúlt húsz év, a kolonializmusról jobb, ha nem is beszélünk.

Új kötetének szerintünk legerősebb novellája, A kutya kölyke épp ezt a világot írja le. Nyugtasson meg, hogy a gyerekviadalok azért a novellában leírt formában nem léteznek. 

Mondom: a könyv irodalom. Pontosan úgy semmi nincs, nem is akarom az olvasó orrára kötni, hogy mi a valóság és mi a fikció. Olyan tényleg van, hogy a jelet rávágják az utcagyerek arcára, miután megerőszakolták. Ebből sportot űznek. Ibn al kelb. Kutyakölyke. Így nevezik az utcagyerekeket, akiknek se anyjuk, se apjuk. Jártam Kairóban bokszolni is, ott találkoztam ezekkel a nagyon szegény srácokkal, akik azzal kerestek némi pénzt, hogy meccseltek – nem a hivatalos szabályok szerint. 

Tud arabul rendesen?

Az egyiptomi arabbal elboldogulok.

Hol tanulta?

Kint.

Hogy?

Úgy, hogy ha senki nem beszél angolul, és muszáj valahogy kenyeret kérned, rámutatsz. Ők erre mondják arabul, aztán megjegyzed. Tíz év Közel-Kelet benne van az útlevelemben, ennyi idő elég volt, hogy funkcionálisan megtanuljam a nyelvet. Nagy politikai interjút nem készítenék mondjuk arabul, de hogy kidumáljam magam egy ellenőrző pontról, arra elég. Megcsináltam kétszer is. 

Azon senki nem segít, hogy szar a világ

 

Mennyit alszik manapság?

Napi négy órát. Van, hogy ötöt.

Csak mert az új kötet novelláit összefűzi az álmatlanság témája: az elbeszélő, bizonyos Maros Dániel fotóriporter ennyiben tehát mindenképp Jászberényi Sándor.

Voltam öt napot ébren egyhuzamban, igen. Hét után meghal az ember. A harmadik napon kezdődik a hallucináció. Sosem jutott eszembe az öngyilkosság: az a pátoszos fajta, amikor fel akarja magára hívni az ember a figyelmet, soha. Akkor, öt nap nemalvás után eszembe jutott. Nagyon tisztán, praktikusan: ha leugrom, akkor végre tudok majd aludni. Pokoli az ilyen hosszú ébrenlét, tényleg. Nem véletlenül használják kínzásként. 

Marosnak az ópium segít némiképp...

Én pedig természetesen soha semmilyen droggal nem éltem, Tisztelt Bíróság! Négy nap ébrenlét után azonban az ember már könyörög egy Xanaxért. Csakhogy azt nem lehet venni vény nélkül, még Egyiptomban sem. Nekem szerencsém volt: a patikus lány rám nézett, elborzadt és adott. 

Fordult pszichológushoz vagy pszichiáterhez? 

Nem. Azon senki nem segít, hogy szar a világ. Meggyőzhetjük magunkat mindenféle aranyos hazugsággal, hogy nem így van – de így van.

Hogyhogy nem csábította el rendesen a vallás?

Nagyon szerettem volna, hogy elcsábítson. Ezt mondom kedves muszlim testvéreimnek is: irigylem a hitüket, azt, ahogy felkelnek hajnali fél ötkor csak azért, hogy elimádkozzák a fadzsrt. Közben mérhetetlen derű van bennük. Nem a hipokritákban, hanem a valóban hívő emberekben. Az ateista, agnosztikus lét sajátossága, hogy mindenben kételkedsz, magadat is beleértve. Gondoljanak bele, mekkora nyugalmat ad, hogy itt van az Isten, ezt akarja tőlem és ha nem rontom el, rendben vagyunk. Tényleg csábító. Nekünk meg az van, hogy: „Elcsesztük? Na és.” Sőt. „Nem csesztük el? Mit is nem csesztünk el?” Az elcseszéshez is kell támpont. 

A liberális értelmiségi támpontját sem használta a menekültválság kapcsán. Nem azt képviselte, hogy jöjjön csak mindenki Afrikából, a Közel-Keletről, aki meg ezt nem akarja, az fasiszta. A tereptapasztalat miatt?

Azért voltam óvatos, mert saját szememmel láttam, hogy az arab országok valóban szektariánus társadalmak. Az identitásuk legfontosabb eleme az, hogy nem integrálódnak, így élnek mondjuk egymás mellett arabok, zsidók és keresztények századok óta. Elkülönülve. Az arab világban minden ott élő népcsoportba bele van kódolva, hogy ne vegyülj, ne fogadd el más szabályait. Így maradtak fent. Nem azért indultak meg ezek az emberek Európa felé, hogy ezt a szektarianizmusukat feladják, hanem egy jobb élet reményében. Ez pedig igaz a háború elől menekülőkre, de igaz a gazdasági migránsokra is. Az Iszlám Állam fele európai dzsihadista. Azaz: integrálatlan arabok. Harmadik generációsak. Az integrálatlanságnak persze nem csak ők az okai, az európai rasszizmus is létező jelenség, arabos nevűt nem vesznek fel dolgozni szívesen például Franciaországban. Nyugodtabban tudnám azt mondani, hogy nem probléma a tömeges bevándorlás, ha azt látnám, hogy ténylegesen működik az integráció. De pont az ISIS európai dzsihadistái a példái annak, hogy nem működik. 

 Azt kell világossá tenni a fejekben, hogy ez itt Európa, és ők jöttek ide. Ki kell kényszeríteni az integrációt

 

A párizsi merénylő Abdeslamék iskolát végeztek, tulajdonuk, boltjuk is volt Brüsszelben... Még a szociális kirekesztettség sem stimmel, mint magyarázat. 

A legtöbb esetben stimmel, de ne felejtsük el, hogy spirituális válság is van. Világszerte. Európában nagyon kevés embernek van valamilyen fix metafizikai pont az életében, amivel magyarázhatja a létezését. Ha van is, az nagyon homályos. A hardcore katolikusok is Pilinszky-típusú katolikusok mára. A középkori, militáns vallásosság eltűnt. Ezek a harmadik generációs arabok, akik elmentek a dzsihádra, találtak egy narratívát, mely szerint lehetnek valakik, lehetnek fontosak. Lett értelme az egyébként perifériára szorult életüknek. Ez sokkal csábítóbb, mint kiszolgáló személyzetnek lenni Európában. A nyugati politikai félelmeket is értem egyébként a migránsválság kapcsán. Európában szokás, hogy kerületi ügyekben automatikus szavazati jogot kap, aki ott él. Állampolgárság nélkül is. Mi van, ha tényleg elkezdik befolyásolni az európai belpolitikát a beözönlő tömegek, akik egyébként nem akarják Európa hagyományait? Merthogy a bevándorló szunniták a szunniták mellett, a síiták a síiták mellett akarnak majd lakni, az tény.

Már-már orbánista kérdésfelvetések.

Dehogy. Nagy kritikusa vagyok a kormányának, nem tetszett a kampány. Mindemellett egy dolgot Orbán Viktor elért ebben a menekültügyes hisztiben, amit nem lehet tőle elvitatni.

Mit?

A visegrádi négyek között sosem volt ilyen a kapcsolat, amilyen ma. Orbán átvitte az üzenetet a blokkban: ha mi úszunk, akkor bizony kicsinálnak titeket is. Kelet-Közép Európa létező blokk lett az EU-ban, egy sor kérdésre közös válaszokat adunk. Változatlanul nem értek egyet Orbán politikájával, de az EU-n belül képes volt egységgé kovácsolni Kelet-Közép Európát. Képes megütni a hangot a románokkal, a lengyelekkel, a csehekkel, szlovákokkal. Ez teljesítmény, remélem ez a viszony fenn is marad. Az 1400 ember betelepítése persze elvi kérdés lett, hiszen a gyakorlatban természetesen úgy nyelne le ennyit Magyarország, hogy nem is látszanának. Mennyi letelepedési kötvényt is adtak el? Na, azok sem látszanak. 

Csak nem a Jobbikkal ért egyet? Hogy senki sehogy ide ne jöjjön?

Nem, viszont elég szélsőséges az álláspontom. Aki menedéket kér: engedjük be. Ezt követeli tőlünk a többségében keresztény kultúránk. A legelső súlyos normaszegésnél viszont azonnal ki kell toloncolni az illetőt. Azt kell világossá tenni a fejekben, hogy ez itt Európa, és ők jöttek ide. Ki kell kényszeríteni az integrációt. Akarjanak megfelelni a mi eszményeinknek. 

Magyarországnak ma tényleg nem az a problémája, hogy ki kivel házasodik. Európának sem

 

Normaszegések szankcionálása? Toroczkai ásotthalmi határozatai is pont ezt teszik.

Az ásotthalmi határozatok baromságok. Befele ügyes politikai gesztus, hogy betiltják a müezzint; de közben pont a vallásszabadságot tapossák meg, amiért nagyon sokan adták az életüket Európában. Plusz: nincs is ott müezzin. Úgyhogy felesleges. Pesten is van több imaház – halott valaha bárki is imára hívást? Ne tegyünk úgy, mintha most jött volna be az iszlám Magyarországra. Mindig is itt volt, csak eddig senkit sem zavart. Normaszegés alatt én azokat a dolgokat értem, mint a kölni zavargások voltak, vagy hogy rá akarja valaki erőltetni például a dresscode-ot másra, nem fogadja el több vallás, több kultúrkör együttélését. Ha ilyen történik, menjen ki a rendőr és magyarázza el szépen az illetőnek, hogy hol van. Ha másodszor is előfordul, büntessék meg. Ha harmadszor is, jöhet a kitoloncolás. Tudtommal egyébként a Pride sem Ásotthalmon szokott vonulni, úgyhogy túl nagy kockázatot annak betiltásával sem vállaltak Toroczkaiék. Mindemellett lenyűgöz, hogy nincs jobb dolguk, mint más emberek nemi életével foglalkozni. Engem például – és én nem látok semmi kivetnivalót a Pride-ban – száz százalékban a saját nemi életem foglal le. Meg azoké, akik velem csinálják.

Ha már a Pride-nál tartunk: új kötetében a főhős Maros Dániel simán buzizik. A politikai korrektség hol marad?

Kívül az irodalmon. Az irodalom ne akarjon politikailag korrekt lenni, mert ez is a cenzúra egy fajtája, legyen szükséges vagy szükségtelen. Az irodalomnak semmi köze a cenzúrához. De ameddig a világban a rabszolgaság intézményét 2014-ben állami szinten bevezették újra – az Iszlám Állam ugyanis megtette ezt –, ameddig orosz FSZB-ügynökök karöltve járnak airsoftozni hazai termesztésű nácikkal Magyarországon, hadd ne foglalkozzam azzal, ki kivel házasodik. Teszek rá, amikor épp haladunk a nagy választó felé, amikor az a kérdés, tudunk-e kezdeni valamit európaiságunkkal, évszázadok alatt kiszenvedett szabadságunkkal; vagy a szemünk láttára omlik össze az egész a bezárkózással, bizalmatlansággal, azzal, hogy képtelenek vagyunk felülemelkedni a sérelmeinken és felismerni geopolitikai érdekeinket. Magyarországnak ma tényleg nem az a problémája, hogy ki kivel házasodik. Európának sem.

***

Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/106933

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés