Az elmúlt hetekben sem akartam a Blikk és a Bors olvasóinak haragját magamra vonni azzal, hogy rámutattam, milyen alávalóan szexista és cinikus is az »Egy jó asszony mindent megbocsájt« című sláger, ahogy az sem hiányzott, hogy a proli csürhe olyan makulátlan származású és pengeélesre fent önérzetű vezetőt kapjon, mint az ifjú herceg, Zámbó Krisztián. Még azt sem értettem világosan, hogy ez vajon egy ennyire sötét és kultúra nélküli közeg, vagy mindezeken túl még súlyosan nőgyűlölő is. Aztán megkaptam a választ – egy darabka középkort, amint az Kis Grófo szájából kibukfencezik:
»Nálunk abszolút nem szokás, hogy a férfi házimunkát végezzen, a nő pedig nem dolgozhat. Hála istennek nem azon a szinten állunk, hogy kelljen. De olyanról sem lehet szó, hogy az asszony nélkülünk elmenjen mondjuk mulatni. Ha bármilyen vendégünk van, nem ülhet az asztalunkhoz. Neki az a dolga, hogy kiszolgáljon minket. [...] De ha van női társaság, akkor átülhetnek egy másik asztalhoz. Ha nincs, akkor bemegy a konyhába, és elkezd mosogatni. Én azzal értek egyet, hogy az asszonynak nem kell hallgatnia, miről folyik a szó a férfiak között.«
Hiába vagyok elkötelezett feminista, az elmúlt hónapokban a hazai gender-kurzus számtalanszor kiáltott ki fallokratának és nőgyűlölőnek, számtalanszor lettem kioktatva a férfierőszakról, meg arról, hogy a nemi szerepek társadalmi konstrukciók, amelyeknek semmi közük a biológiához – pusztán a férfiak elnyomó uralmi intézményei. A hagyományos női szerep szerintük puszta szolgaság, ezért egy ideális világban mindenki férfi, kivéve a fehér bőrű, heteroszexuális férfiakat, ők legyenek csak nők – büntetésül az elmúlt százezer évért. Most pedig, amikor a magyar társadalom szeme láttára és a füle hallatára nyilvánul meg az elmúlt fél évszázad legelvetemültebb szexizmusa, nem olvasom a felháborodott cikkeket és a hisztérikus kommenteket, nem látom a felbontott szponzorszerződéseket.