Magyarról magyarra

„A balos értelmiség szereti túlfélni a dolgokat” – Nyáry Krisztián a Mandinernek

2016. november 14. 07:00

Sokan tudják Nyáry Krisztiánról, hogy liberális értelmiségi, aki kétszer is dolgozott Demszky Gábornak. Az is köztudott, hogy öt éve Facebook-bejegyzéseket kezdett írogatni híres művészek szerelmi életéről, ami aztán sikerszerzővé tette – most jelent meg Festői szerelmek című, harmadik ilyen témájú kötete. A marketingtudás és a siker a magyar irodalmi élet egyik csúcspozíciójába, a Magvető igazgatói székébe is felröpítette Nyáryt, aki – és ez újdonság – már az UFit is olvasta. Beteg dolognak tartja, amikor balos értelmiségiek a Kurucinfónál is jobban utálják a Mandinert. Irodalom és politika. Interjúnk.

Nocsak, nocsak...

Igen?

Beléptünk ennek a kávézónak az ajtaján, szembejött Gál J. Zoltán, önök meg rögtön valami közös projektről kezdtek beszélni... Újra előveszi politikai kommunikációs énjét és segít az elárvult baloldalon?

Ki kell ábrándítsam. Arról beszéltünk, hogy a Vasárnapi Hírekben, amelynek a főszerkesztője ugye, legyen egy sorozat elsőkötetes írókról. Nem is tudok róla egyébként, hogy Zoli benne lenne pártpolitikában.

Ki lehet abból szakadni?

Ki, persze. Legutóbb Rockenbauer Zoltánnal találkoztam a kiállításmegnyitón, amely a könyvem bemutatója is volt a Kieselbach Galériában. Ő például nagyon elegánsan és szépen kivonult a politikából, és művészettörténészként kiemelkedően fontos könyveket publikál. Nehéz azért, az biztos. Nincs meg a kiépített út a politikus számára a polgári életbe való visszatérés felé, ezért is olyan kontraszelektált a politika. Muszáj benne maradni.

Ön mennyire volt benne? SZDSZ-tag például volt?

Nem.

Elkötelezettnek azért csak kellett lennie, ha kétszer is Demszky mellett dolgozott kommunikátorként.

Persze. Liberálisnak tartom magam, emellett viszont sok mindenben nem értettem egyet a párttal.

Az miként sikerült ütemérzékileg, hogy nagy kihagyás után az utolsó ciklusban is elszegődött a szabad demokrata főpolgármester mellé?

Nem politikai szempont vezérelt, sőt, a munkámban kommunikációs igazgatóként úgy 10-20 százalék volt csupán a politikai téma. Egyik nap városdiplomácia, másnap színházak, harmadnap útépítés és így tovább... A '90-es évek elején meg nagy élmény volt a városházának dolgozni. Akkoriban a kommunikációt még nem tanították: sokan indultak onnan, akik aztán a piacon hasznosították az akkor megszerzett tudást. A hadügy kivételével minden volt a városházán, bármilyen területbe beletanulhattunk. Én odakerültem az egyetemről irodalomtörténészként, aztán rögtön az volt, hogy „hú, holnap jön a Jimmy Carter, mit csináljunk vele, hogy izgalmas legyen?”.

Találkozott Carterrel?

Igen, de nem állíthatom, hogy mély beszélgetést folytattunk. Mindenesetre intelligens elnök volt, még ha nem is alkotott maradandót az utókor ítélete szerint.

Trump leginkább egy kocsmában hőzöngő alabamai benzinkutasra emlékeztet

 

Trump? Ő intelligens elnök?

Carter nukleáris mérnök volt 153-as IQ-val, akit mogyorófarmerként adtak el, hogy a választók közelebb érezzék magukhoz. Trump leginkább egy kocsmában hőzöngő alabamai benzinkutasra emlékeztetett a kampányban, de mindannyiunknak jobb lenne, ha kiderülne, hogy legalább egy mogyorófarmer józansága megvan benne. Visszatérve a városházára: egy sor idolommal találkoztam ott már huszonévesen. Václav Havel, Lech Walesa, Nelson Mandela.... Hatalmas élmény volt. De az is érdekelt, miért hajnalban megy a szemeteskocsi, vagy hogy mi van a föld alatt. Csomó mindent ott tanultam meg tehát. Olyasmit is, amit ma, íróként is hasznosítok.

Például?

Például a legfontosabbat: magyarról magyarra fordítani. Amikor a városházán a közlekedési ügyosztály előterjesztések papírízű szövegét kellett megértenem és kitalálnom, hogyan értik majd meg mindazt az emberek, azt nagyjából azzal a metódussal értem el, amellyel ma is dolgozom. Abban is meg kellett találni, ami érdekes, izgalmas lehet és azt elmondani magyarul.

Nyugtasson meg azért: az a kommunikációs zseni nem ön volt, aki arra biztatta Demszky Gábort, hogy a fővárosi kátyúk, azaz önmaga ellen dudáljon-tüntessen dugóban ülve.

Nem én voltam, akkor pont nem dolgoztam ott, de vállalnám az ötletet.

Ne! Hogy hülyét csinál magából a főnöke milliók előtt?

Annak az akciónak egyfős célcsoportja volt és azt Medgyessy Péternek hívták. Sikeres volt: egy héten belül döntött a kormány arról, hogy az útfelújítási pénzek felét odaadja a fővárosnak. Ha ez nincs, lehet, hogy nem veszik észre magukat.

Szóval kétmillió röhög, de egynél betalál, az sikeres.

Pontosan. Éppen ezért ma is kellő méltányossággal szemlélem, ami a fővárosban zajlik. Van alkati különbség Demszky és Tarlós István között, de a történet lényegében ugyanaz. Tarlós nem a dudát nyomja, hanem keményeket mond, de az ősprobléma megegyezik: Budapest és az agglomeráció állítja elő az ország GDP-jének a felét, kormányzati felelőse viszont nincs, ezért az innen elvont adókat egyéb dolgokra költik. A közösségi közlekedés finanszírozása pedig megoldatlan.

Miért nem sikerül azt soha rendbe tenni?

A mindenkori kormánynak nagyon jól jön, ha rövid pórázon tudja tartani a legnagyobb legitimációval rendelkező, közvetlenül választott vezetőt, a főpolgármestert. Ha automatikusan működne a finanszírozás, ez az ütőkártya kiesne a kormányok kezéből. Így viszont mindig politikai kegy, ha működik a BKV. Ha netán a főpolgármester nagyon ugrál, mindig rá lehet koppintani a fejére: öcsi, álljál le, vagy leállnak a buszok.

„Szórakoztató ismeretterjesztés ez tehát, nem bulvár” 

 

Ön mikor áll le a szerelemtémával? A friss Festői szerelmek után jön majd az Így szerettek a pékek? Netán a Mérnöki szerelem?

Dehogy. Ez, a Festői szerelmek a harmadik a témáról, de írtam közben másik kettőt is, másról. Amúgy ezek sem csak a szerelemről szólnak, hanem művészekről, az ő hátterükről. Azért írtam meg őket, mert érdekelt a téma, nem azért, hogy csengjen a kassza. Szerencsére az embereket is érdeklik ezek a történetek. Két ok miatt. A művészet önmagában is érdekli őket, csak nehezen találnak rajta fogást. A képzőművészetből végképp hiányzik a személyesség: rajzórán nem tanulunk életrajzokat sem. Szeretjük mondjuk Rippl-Rónait, de fogalmunk nincs, milyen ember volt, hogyan élt. A másik pedig az alapvető kíváncsiság.

A kukkolási vágy, amelyet ön kielégít?

Nem feltétlenül kukkolási vágy. Inkább sémákat akar az ember megismerni mások életéből, hogy aztán azokat a sajátjában hasznosíthassa. A Facebook-kommenteken látom ezt. „Hú, velem pont ez történt!” Nem arról van szó, hogy az ember be akar lesni Babits Mihály hálószobájába – inkább meg akarja ismerni, a saját életére vonatkozó következtetéseket akar levonni ezekből a személyes történetekből.

Nem úgy van ez, hogy ha már meghalt az illető, az művészettörténet, ha még él, az pedig bulvár?

Egyáltalán nem. Itt van, ebben az utcában a fa, amelyet Bächer Ivánnak ültettek. Ő volt olyan, hogy mire leszállt a vonatról, el tudta mesélni alkalmi utastársa egész életét, a magánéletét is, mégsem volt az bulvár. Emberi történet volt akár egy hentesről, aki neki megnyílt. Én is ezt teszem, csak én nem vagyok alkalmas arra, hogy interjúkat készítsek: inkább olvasni szeretek, aztán írni. De nem bulvár ez, csak itthon az akadémikus irodalomtudomány mellett nem nagyon van közérthető irodalmi ismeretterjesztés, olyan, amilyen az angoloknál a népszerű életrajz. Pedig van rá igény, ezért veszik az én könyveimet is, csak éppen nálunk német típusú elzárkózó tudományosság honosodott meg. A bölcsészeket általában frusztrálja, hogy nem olyan a tudományuk, mint mondjuk a fizika. Nem egzakt, nem mérhető. Ezért aztán legalább a körítése, a nyelvezete legyen nagyon tudományos. Ez német dolog, a francia és az angol esszényelv nagyon is közérthető.

Bölcsész-komplexus van az olvashatatlan művek alján?

Részben igen, és befelé beszélés, arisztokratizmus. Az életműveket, történeteket kiválóan feldolgozták, de ha az ember kíváncsi rájuk, át kell rágnia magát tudományos metanyelven írt súlyos műveken. Erre – érthető módon – kevesen vállalkoznak, leginkább csak azok, akiknek ez a szakmájuk.

Ön tehát erre vállalkozik helyettük.

Én csak mesélek, annak nincs köze a tudományhoz. Irodalom-művészettudomány szakon végeztem, úgyhogy nem okoz gondot ezek olvasgatása. Kiválasztok aztán egy szálat, amely szerintem fontos, megkeresem a történetben a drámát, aztán elmesélem magyarul. Szórakoztató ismeretterjesztés ez tehát, nem bulvár.

Negyvenéves voltam épp. Abban a korban az ember vagy vesz egy piros sportautót, vagy éttermet nyit. Szóval hülyeségeket csinál.

 

Ötven év múlva is működik majd ez a módszer? Csak mert ma már emailekben meg cseten megy az írók kommunikációja is. Hogyan lehet majd kutatni azokban, ha sírba száll velük a jelszó?

Lesz gondjuk a filológusoknak, az biztos. Sőt, már most is van. Egy mai vers keletkezéstörténetét sem tudjuk, nem tárható már fel az alkotás folyamata, mert nincs papír, áthúzott szavak, tisztázott változat... Megírja a költő wordben, aztán ha javít, töröl és kész. A probléma a számítástechnikának és a digitalizációnak köszönhetően valóban létezik.

Miközben ön részben Mark Zuckerbergnek köszönheti könyvei sikerét.

Ez is igaz. Ha nem a Facebookra posztoltam volna az első történeteket, hanem blogot kezdtem volna írni, biztosan nem lett volna ilyen sikeres az Így szerettek ők-sorozat. A blogra oda kell kattintani, a Facebook meg az arcodba nyomja a tartalmat. Jó lenne azzal dicsekedni, hogy marketinges zseniként jól kitaláltam ezt előre, de sajnos nem ez a helyzet: teljesen véletlen volt. A barátaimnak írtam a bejegyzéseket. Nagyon meglepődtem, hogy ennyire működnek. Persze ha az irodalomtudomány felől nézem, akkor azok a bejegyzéseim haikuk voltak; ha a Facebook felől, akkor viszont megannyi Háború és béke. Addig azt mondta mindenki, hogy a Facebook legfeljebb két mondatot visel el, ha valami annál hosszabb, nem olvassák el. Elhittem ezt én is egy darabig.

Mennyit olvasnak el?

Négy és fél flekket még éppen.

Több mint hatezer karaktert? Az sok!

Öt éve kezdtem írni a bejegyzéseket, akkor változott éppen a helyzet. Azt vettem észre, hogy az addigi néhány szavas közléseket felváltották a hosszabb szövegek: ismerőseim kezdtek például régi képeket megosztani a nagymamájukról, alá írni a történetét. Megjelent a Facebookon a múlt. Nem csoda: minden bizonytalanabb korban a múlt szokta jelenteni az egyik lehetséges kapaszkodót. Itt is ez történt.

Öt éve köszöntött volna be a bizonytalanság kora?

Nem pártpolitikai értelemben mondom, de amúgy igen. A tízes évek fordulója ilyen volt. Előtte érezhető volt valamiféle konjunktúra, világszerte és Európa-szerte, akkor viszont jött a megtorpanás, elbizonytalanodás.

Ön is ezért fordult halott költők felé?

Részben talán, de ne felejtsük el, hogy negyvenéves voltam épp. Abban a korban az ember vagy vesz egy piros sportautót, vagy éttermet nyit. Szóval hülyeségeket csinál. Valami „mást”. Én írni kezdtem. Jobb azért, mint a piros sportautó, nem?

Feltétlenül. Emellett munkaterápia is volt az írás? Családi tragédiájuk, felesége két évvel ezelőtti halála nem titok...

Túl egyszerű megoldás lenne, hiszen korábban kezdtem írni, de biztosan benne volt ez is.

Afféle segítőkönyv írásán nem gondolkodott ilyen traumák feldolgozásához?

Nem kell ilyet írnom, halál témában a legjobb segítőkönyv ugyanis megvan: Esterházy utolsó könyve. Az a gond a halál feldolgozásával, hogy nincs rá nyelvünk, napi szinten használható szókészletünk. Esterházy könyvéből viszont pont ezt kapjuk meg.

Ön kérte fel, hogy írjon naplót a betegségéről?

Nem voltam vele szemben megrendelői pozícióban. Írt, aztán vártuk, mikor lesz kész a művel.

A könyvei sikerének, marketinges tudásának és Esterházynak köszönheti, hogy a Magvető főnöke lett, ugye?

Demonstratívan odaállt mellém, ez igaz, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy elfogadjon a szakma. Nyilván benne volt a döntésben, hogy olyasvalakit kerestek, aki képes az olvasókkal kommunikálni, hiszen mára megszűnt egy csomó hagyományos csatorna az irodalom számára. Napilapokban nincs versmelléklet, nincsenek novellák, és amúgy sem veszik őket, a folyóiratok is jóval kevesebb embert érnek el. A neten fent van majdnem minden, de lehetetlen kiválasztani abból, mit olvassunk. Tőlem tehát azt várták, hogy elvigyem az olvasóhoz a műveket.

Az irodalmi értékről is dönt?

Nem, most meg, nyár óta már főleg nem, amióta az egész cégcsoport kreatív igazgatója vagyok, nem a Magvető vezetője.

Miért váltott?

Olyankor jó váltani, amikor minden rendben, jók a számok. Most ez volt a helyzet. Az ok meg egyszerű. Könyveket írni és céget is vezetni úgy, hogy családja is van az embernek... Együtt ez már sok volt.

„Ezért imádok Erdélybe járni. Ott még máshogy fontos az irodalom” 

 

Melyik a kedvenc sztorija az új könyvben?

Kettő van. Két József. Egry és Koszta.

Nem mondjuk a sorozatgyilkos Czigány Dezső? Miért?

Mert festőként eddig nem voltak nekem fontosak. Egry ugye a Balaton festője, Koszta az Alföldé...

Dögunalom, nem?

Így voltam vele eddig én is, és nem igaz! Kifejezetten nagy festészet mindkettőé. Két szép élettörténet is. Szentesen jártam gimnáziumba, ott pedig volt Koszta utca, menni kellett a Koszta-múzeumba, elég unalmasnak tűnt. Vasvillás néniket festeni... Tényleg elalszom. Így voltam vele tizenévesen. Csakhogy azok a vasvillás nénik! Elképesztően modern, ahogy megfestette őket. Koszta művészete A Puszták népe, csak éppen festészeti eszközökkel. Miközben kialakított magáról egy képet, hogy ő a szentesi tanyán éldegélő egyszerű ember, a parasztgazda, aki ecsetet fogott.

Nem az volt?

A valóságban nem csak, hogy gimnáziumot végzett, de a világ legnagyobb festőiskoláit is megjárta, szentesi tanyájáról ha kellett, Párizsba, ha kellett, Rómába ment. Ezt azért nem árt tudni. Érdekes ugyanúgy, mint amikor Petőfiről megtudjuk, hogy amikor azt írja, „Nyári napnak alkonyulatánál megállék a kanyargó Tiszánál...” azt a Dohány utcai polgári lakásában körmöli télen, miközben kávét kortyolgat.

Most, hogy Esterházy és Kertész is halott, ki a vezéralakja a magyar irodalomnak? Nádas?

Krasznahorkai legújabb könyvéből sokkal több fogy, mint amennyi általában szokott. Szerintem ebben benne van, hogy sokan már őt tekintik az első számú írónak. Az ember így működik. Szeret osztályozni, toplistákat kreálni. A másik ilyen tényleg Nádas Péter. Van viszont egy nagyon erős középgeneráció: Dragomán, Grecsó, Cserna és mások. Már most látszik, hogy húsz év múlva ők lesznek a nagy öregek.

Csoóri is meghalt. Neki, az úgynevezett népi vonalnak van folytatása?

Nem tudom. Csoóri bizonyos értelemben folytathatatlan. Önmagát sem folytatta. Kár, mert kijöhetett volna még belőle sok, csak hát elment politikusnak. Egy költőt tudok egyébként, aki elment a politikába, de sikeresen vissza tudott térni az irodalomhoz: Markó Béla. Erdélyben mondjuk még mindig fontos az író véleménye. Bodor Ádám volt például tavaly felolvasni Székelyudvarhelyen. Kelemen Hunor ott ült előtte a földön. Lenne-e Magyarországon ilyen? Hány pártelnök tudja egyáltalán, ki az a Bodor Ádám és hányan ülnének le a földre elé, ha nincs már szabad szék a felolvasásán? Ezért imádok Erdélybe járni. Ott még máshogy fontos az irodalom. Van is valaki egyébként, akiből kinézem, hogy ha a politikából visszatérne az irodalomhoz, képes lenne újra nagyot alkotni. Szintén erdélyi.

Szőcs Géza?

Igen.

Ki is adná a Magvető?

Igen.

Ha már erdélyiek: az Előretolt Helyőrség íróakadémiának örül?

Összetett véleményem van erről. Sokat beszélgettem róla Orbán János Dénessel is, akit szintén mi adtunk ki egyébként az Athenaeumnál. Fel is kért is mentornak.

Nem vállalta.

Nem.

Miért?

Meg lehetett volna csinálni egy ösztöndíjrendszert akár jól is, csak éppen más attitűddel. Magyarország nem egy nagyra nőtt Kolozsvár. Ott Jánoska meg tudta szervezni az irodalmi életet a Bulgakovból, de egy kormánylap rovatvezetőjeként Budapesten már nem tud úgy tenni, mintha kocsmáros lenne, aki mindenkit összehoz mindenkivel. Alázattal kellett volna elmenni először az írószervezetekhez.

Hajbókolni?

Nem, de azért érthető, ha a Szépírók Társasága vagy a József Attila Kör felszisszen, ha az ő tízéves támogatásuknál nagyobb összeget kap valaki hirtelen. Úgy tudod a szelet kifogni a vitorlából ilyenkor, ha elmész hozzájuk, és megpróbálod bevonni őket. Amikor nagy hagyományú műhelyek pénzhiány okán megszűnnek, akkor előjönni minden érzékenység nélkül ilyesmivel, az bizony kontraproduktív. OJD erre azt mondta, nem tud mit tenni, ő székely, ő csak így tudja. Jó, de akkor ez van. 

Általam értelmesnek, önreflexióra is képesnek tartott baloldali értelmiségiek jobban utálják a Mandinert a Kurucinfónál is. Ez nagyon beteg dolog azért.

 

Miért nem bírja a balos értelmiség elviselni, ha valaki rovatvezető egy kormánylapnál? Még mindig nagyjából fifty-fifty a kormánypárti és a kormányellenes sajtó aránya.

Szerintem nem, hiszen nem tisztességes a verseny: jórészt azért közpénzből felpumpált médiumokról beszélünk kormányoldalon.

Ez igaz, de a hatásfokra értettük. Arra, hogy nem helytálló az apokaliptikus kép: már nincs is szabad sajtó, legfeljebb apró szigetecskéken.

Hatásfok szempontjából a vidéki napilapok rettentő fontosak és most azok is kormánykézbe kerültek. Népszabadság, Index, Origo – az értelmiségieknek ezek számítanak, ezekről beszélnek, holott politikai szempontból a vidéki lapok, a Kossuth Rádió fontosabb. Meg a TV2. Az persze igaz, hogy a baloldali értelmiség szereti túlfélni a dolgokat. Nagy szívfájdalmam például, amikor látom: általam értelmesnek, önreflexióra is képesnek tartott értelmiségiek jobban utálják a Mandinert a Kurucinfónál is. Ez nagyon beteg dolog azért.

Van ilyen benyomása?

Hogyne, a Facebookról. Megosztok egy Mandiner-cikket, mert mondjuk éppen egyetértek vele, aztán ami az után következik kommentekben... Kapok rendesen. Pedig a Mandinert egyébként UFi kora óta olvasom – kritikus olvasóként. Értem persze, miért van ez. A Kurucinfó messze van az árok szélétől. Lehet rajta szörnyülködni néha, de nem tétel. Az viszont, ha valaki képes értelmes mondatokat leírni, olykor kritikus, sőt önkritikus is, de nem az ő oldalukon van – igazán elviselhetetlen. Ez persze oda-vissza így megy.

Tudja, mi igazán elviselhetetlen?

Mi?

A slam poetry. Ha minden igaz, az ön lánya meg slammer. Megpróbálta legalább lebeszélni?

Dehogy! Divatos leszólni a műfajt, pedig remek teljesítmények jönnek ki a slamből. Egyébként meg Tinódi Lantos Sebestyén volt az első magyar slammer. Megnézte a közönségét és annak igényeihez igazította a versét. Ennyi a slam. Előadott, közönségre igazított költészet. Ma már ráadásul elfolyik a határ a nyomtatott költészet és a slam között: költők slammelnek, slammerek köteteket adnak ki. A lányom mondjuk kamasz lendületből írja a szövegeit és nyilván elfogult vagyok...

Kiadja?

Nem. De a slam tényleg fontos: kapudrog az irodalomhoz. Fiatalok pénzt adnak azért, hogy versszövegekkel találkozzanak. Azért ez óriási. Főleg, hogy 14 és 20 éves kor között eldől: legyűrendő tantárgy vagy az életünk része lesz az irodalom. Ha utóbbi, annak pedig a nemzetgazdaságra is van jó hatása. A költészet például az érzelmi tapasztalat kollektív átadásának legfontosabb eszköze. Ezért nem tudok mit kezdeni olyan általam amúgy tisztelt vállalkozók meglátásaival, amilyen Demján Sándoré is, hogy kevesebb művészeti oktatásra lenne szükség, elég csak a szakma. Pedig ha valakiben kifejlődik a készség a versolvasásra, értelmezésre, azt a munkahelyén is kamatoztatni tudja. Lehet 600 oldalas tanulmányt írni a magányról, de annál, hogy „A semmi ágán ül szívem”, nem lehet ezt jobban, tömörebben megfogalmazni.

Jobban szereli össze az autót a munkás, ha érti József Attilát?

Jobban, hiszen mindenkit érnek traumák a mindennapokban, amelyeket valahogy fel kell dolgoznia. A költészet pedig pont erre van kitalálva. Egy művészetektől eltiltott társadalomnál rosszabb nincsen.

„Teljesen normális, ha egy politikai közösség meg akarja alkotni a saját irodalmi kánonját”

 

A központi irodalmi kánonalakítás kísérletéhez mit szól?

Teljesen normális, ha egy politikai közösség meg akarja alkotni a saját irodalmi kánonját. Bárcsak mindenki ezzel próbálkozna – az ugyanis azt jelentené, hogy az irodalom fontos. Ha az állam törekszik kizárólagosságra a kánonalkotásban, az már nem jó, ráadásul hosszú távon nem is működik. Folyamatosan erodálódnak az állam által adott díjak is, ha nem a művészi teljesítmény az első számú szempont az odaítélésüknél. Ez a helyzet ma.

Példa?

Ott van például Kányádi Sándor. Hatalmas költészet, s ha van olyan ember a magyar irodalomban, akit mindenhol ismernek és szeretnek Bodzafordulótól Celldömölkig, az ő. Részben Kányádi nevéhez fűződik az is, hogy Magyarországon tízéves korunkig a legjobb költészetet kapjuk. Az övét, Weöres Sándorét a Kaláka tolmácsolásában, és így tovább. Tízéves koruk körül hitetik el aztán velünk, hogy a költő az egy állás, leginkább egy halott ember állása. És Kányádi kapta a Kossuth-nagydíjat? Őt ismeri el az állam a legnagyobb magyar költőnek? Nem. Makkai Ádámot, akinek kétségkívül vannak érdemei a magyar irodalom népszerűsítésében, de azért... Valami nagyon félrement. Ilyen helyzetben a magánalapítású díjak értékelődnek fel, amilyen például az Aegon-díj. Legkevésbé gondoltam volna róla egyébként. Pénzügyi cég, amely még arra sem veszi a fáradságot, hogy elnevezze valahogy a díját? A saját nevét használja itt is? Ez nem sok jót sejtetett. Mégis, ma ez a legjobban menedzselt kitüntetés az irodalmi életben, a mai Baumgarten-díj, ha úgy tetszik. Közben persze a magándíjakból meg túl sok kicsi van a placcon.

Mindenki kaphat valamit.

Persze. De van öt elsőkötetes díj, miközben egy sincs másodköteteseknek. Pedig ott dől el, lesz-e valakiből valami.

Kiből lesz, kire kell odafigyelni? Magvetőst nem ér mondania.

Úgy nem egyszerű...

Jászberényi Sándor?

Jászberényi tényleg jó. Ez a Hemingway-vonal itthon hagyományosan nem volt erős, már csak ezért is. De Milbacher Róbert pécsi irodalomtörténészt is tudom említeni. Általa végre  megjelenik a humor ebben az irodalmi nemzedékben. Mert nagyon szomorkodós irodalom vagyunk ám. Nincs új Tersánszky, új Mikszáth. Pedig attól még lehet nagyon mélynek lenni, hogy valamiben van humor. Egyébként kifejezetten jó korszaka van a magyar irodalomnak: negyedik éve nő az eladott könyvek példányszáma.

Jobban megy az országnak, több könyvet vesznek.

Igen.

A magyar reformok tehát tényleg működnek!

A helyzet az, hogy igen. Az irodalom nem alapszükséglet, de nem is luxustermék. Akkor vesznek az emberek könyvet, ha van egy kis megtakarításuk. Most vesznek. A gond a piacon inkább strukturális. Sokkal több cím van, ezért egy-egy kötetre kisebb példányszám jut.

Murakami a diplomás emberek Coelhója. Az igazi legalább nem állítja magáról, hogy magas művészeti értékű, nagy irodalom lenne az övé. 

 

Tiltsuk be Oravecz Nórát! Eggyel kevesebb cím lenne máris!

Dehogy tiltsuk be! Mindenütt van ilyen műfaj, a sémaszerűen elmondott üres bölcsességeké. A jelenség még izgalmas is, egyáltalán nem katasztrófa. Pofozóbábu lett belőle, akárcsak Coelhóból. Utóbbi esetében különösen igazságtalanul.

A cégcsoportjukhoz tartozó Atheaneum adja ki Coelhót. Hazabeszél.

Nem azért mondom, hanem mert tényleg igazságtalan, ami Coelhóval történik itthon. A Nobel-bizottság előtt például mindig ott van Haruki Murakami neve. Könyveiben hemzsegnek a mondatok, amilyenekért Coelhót illik megvetni. Nem sokkal különb. Sőt. Murakami a diplomás emberek Coelhója. Az igazi legalább nem állítja magáról, hogy magas művészeti értékű, nagy irodalom lenne az övé. Olyan országban él, ahol telenovellákon nőttek föl az emberek és miatta kezdtek olvasni. Van egy csomó másik bestseller-szerző is, akinél viszont mégsem szokásunk opálos szemmel az égre nézni, hogy ahh, micsoda ponyva, hogy fogyhat ebből ennyi. Egyik kedvencem, Stephen King is ilyen, például.

Persze, de az jó! A thriller jó.

A thriller macsó dolog, Coelho meg olyan csajos, érzékenykedős. Ugye hogy ez a sznobizmus is benne van ebben a Coelho-leszólósdiban? A legutóbbi könyvében pedig talán a valósághoz legközelebb álló Mata Hari-történetet írta meg. Kiderül belőle, hogy valószínűleg nem csinált az a nő semmi olyat, amiért ki kellett volna végezni. Csak hát szegény túl sok emberrel feküdt le ahhoz, hogy ne végezzék ki. Coelhót tehát nem kell lenézni. Ugyanaz ő, ami a Harry Potter, csak idősebbeknek. Rengetegen vannak, akik mást nem is olvasnak, csak őt. Hát örüljünk, hogy legalább őt olvassák!

***

Fotók: Földházi Árpád.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/106108