Tunne Kelam: '56 reményt jelentett számomra

1936-ban született, vannak gyerekkori emlékei a független Észtországról és a világháborúról?

Emlékszem a szovjet-német háborúra és Észtország nácik, aztán a Vörös Hadsereg általi megszállására. Egy tengerparti faluban laktunk 1944 szeptemberében, és az ott lakók több mint fele hajókra szállt, hogy a Balti-tengeren keresztül Svédországba meneküljön. Minket is hívtak, de apám a helyi evangélikus gyülekezet vezetője volt, és úgy döntött, nem hagyja magára a közösségét. Így ott maradtunk. Emlékszem, amikor egy szovjet tiszt bejött a házunkba. Szüleim beszéltek oroszul, és édesanyám megmutatta neki a kétéves öcsémet, hogy humánusabbá tegye őt. Megkérdezte a tiszt, hogy mennyi az idő. Apám elővette a zsebóráját, megmondta az időt, aztán gyorsan elrakta az órát – így a tiszt nem tudta megragadni azt. A szovjetek így dühösen ment át a társaival a szomszéd házba és elvittek mindent, amit tudtak. Ez általános gyakorlat volt a szovjet katonáknál. 1944 szeptembere után nagyon veszélyes volt a tallinni élet. Az orosz katonák fosztogattak, embereket vertek és hurcoltak el.

Tizenéves korában a sztálinista rezsim uralta Észtországot. Hogyan lehetett ebben a korban túlélni és megőrizni az észt identitást?

Formálisan az észt maradt a nemzeti nyelv. De az orosz nyelv használata mindenfelé terjedt. A Szovjetunió utolsó időszakában több orosz nyelvóra volt az iskolákban, mint észt. A Sztálin haláláig tartó első időszak volt a legfélelmetesebb. Minden éjjel arra vártunk, hogy mikor csöngetnek be hozzánk. Emberek százait tartóztatták le. Apámnak sok nemzetközi kapcsolata volt a háború előtt, különösen a keresztény mozgalmakban. Nagyon aktív volt a fiatalok között, vallásos irodalmat adott ki. Nagyon veszélyesnek tűnt a szovjet rezsim szemében. Az egy csoda, hogy nem deportáltak minket 1949-ben, amikor 22 ezer embert vittek el Szibériába. Arra viszont emlékszem, hogy minden reggel, amikor apám elment otthonról, kémek vártak rá és követték őt.

Hogyan bírta ezt?

Apám 55 évesen halt meg. Hatalmas nyomás volt rajta. Érdekes, hogy évtizedek után találkoztam olyan emberekkel, akik elmondták, apám hogyan bátorította őket, miként kell a KGB vallatásai során viselkedniük: nem kell provokálni, de tántoríthatatlanul ki kell tartani az elveink mellett és nem szabad senkit elárulni. Mintaképnek tartották apámat, hogyan is kell megőrizni az erkölcsi integritásunkat és hitünket. Édesanyám zeneszerző volt: kizárták a szakszervezetből, amikor megtagadta, hogy Sztálint dicsőítő dalokat írjon. Ő adta nekem az első politikai leckémet, amikor az úgynevezett választásokat tartották, egy darab jelöltlistával. Édesanyám beteg volt, ezért házhoz kérte a szavazóládát. Fogta a szavazólapot, a hivatalnokoknak elmondta, hogy az alkotmány szerint titkos a szavazás, így elment egy másik szobába, aztán áthúzta a jelöltek neveit, tiltakozásból – annak ellenére, hogy pletykák szerint a szavazólapok titkos jellel voltak ellátva, hogy, a KGB tudja, ki szavazott a rendszer ellen. Ott voltam a szobában, és ez volt az első politikai leckém. Felnőtt koromban soha nem szavaztam a kommunizmus idején. Tiszta a lelkiismeretem.

Kelam az Európai Parlamentben

Húszéves történészhallgató volt 1956-ban, amikor a magyar forradalom kitört. Emlékszik az eseményekre, a hírekre?

Arra nem emlékszem, mit mondott a szovjet propaganda. Már hozzászoktunk ahhoz. A magyar forradalmat megelőzték a kelet-németországi és lengyelországi események, és mindezt megelőzte Sztálin halála. Akkoriban a BBC volt az otthoni rádióm, ami független információkat jelentett számomra. Még le is írtam a BBC híreit és számos feljegyzést írtam az '56-os magyar forradalomról is. Amikor a forradalom hírét hallottam, optimistán tekintettem a jövőbe. Drámai élmény volt azt látni, milyen gyorsan, napok alatt szét tud esni egy kommunista állam. A szörnyű elnyomás ellenére megértettem, hogy a szovjet rendszer törékeny, és ami 1956-ban történt, az megismétlődhet a jövőben. 

Sokáig kellett azért várni a szabadságra.

Későbbi feleségem, észt menekültek gyermeke, az Egyesült Államokban élt akkoriban. Őt és családját is nagyon érdekelte a magyar forradalom. Világos volt a balti menekült közösségeknek, hogy ha a magyar forradalom vissza tudja állítani a demokráciát, akkor van remény a szabadságra a baltiak számára is. Későbbi feleségem akkoriban írta első cikkét egy helyi lapba: vitába szállt egy olyan férfival, aki cikkében helyeselte a szovjetek magatartását. Leendő nejem nagyot csalódott Eisenhower amerikai elnökben, aki, ahelyette hogy fegyvereket küldött volna a magyaroknak, csak annyit mondott: „szegény fickók, szegény fickók”, és aztán konzervet küldött nekik. Úgy vélem, ez egy alapvetően negatív és nagyon kiábrándító jelzés volt. Itt volt egy igazi lehetőség arra, hogy a szovjet birodalom megrendüljön, rabszolgává tett milliók remélték, hogy újabb forradalmak robbanhatnak ki. Az '56-os forradalom egy sor további forradalmat kirobbanthatott volna a kommunizmus ellen. De végül a nyugati hatalmak úgy döntöttek, hogy Magyarország a szovjet érdekszféra része maradjon. Erkölcstelen megerősítése volt ez annak, hogy a demokratikus Nyugat tiszteletben tartja a jaltai és potsdami döntéseket Európa felosztásáról, és hogy a magyar forradalmat a szovjet érdekszféra belügyének tartja.

Mindent összevetve reményt jelentett önnek 1956?

Igen, '56 reményt jelentett, minden körülmény ellenére is. És 12 évvel később, 1968-ban elkezdődött a prágai tavasz.

Ezekben az években, egész pontosan 1972-ben jegyzéket fogalmazott meg az ENSZ számára Észtország helyzetéről, ami nagy fordulópont volt az életében.

Jelet akartunk küldeni a megszállt Észtországból a nyugati világnak, amely épp a „békés egymás mellett élést” választotta a szovjet birodalom kapcsán a hetvenes években –vagyis kezdték elfogadni a status quót. Elismerték, hogy a nukleáris konfliktus elkerülése érdekében a Szovjetunió tovább uralhatja Kelet-Európát a gyakorlatban. Sokan úgy érezték Észtországban, hogy a szabadság reménye szertefoszlik. Ugyanakkor az Egyesült Államok és a nyugati demokráciák soha nem fogadták el hivatalosan a balti államok Szovjetunió általi 1940-es bekebelezését. Ez volt az utolsó reményünk – a balti országok nagykövetségei tovább is működtek Washingtonban, és nemzeti ünnepeink alkalmából az amerikai elnökök köszöntőlevelet küldtek a nagyköveteknek, kifejezve reményüket, hogy Észtország és sorstársai egyszer majd visszanyerik függetlenségüket. A hetvenes évek elején változó helyzetben egy észt értelmiségi körrel jegyzéket küldtünk az ENSZ-nek, emlékeztetve a világot arra, hogy az észtek szabadságot és függetlenséget akarnak. A jegyzéket szigorúan az ENSZ alapokmányai és az önrendelkezés nemzetközi jogi elvei alapján fogalmaztuk meg. Engem bíztak meg a szöveg előkészítésével. Két fő követelésünk a szovjet csapatok kivonása és a szabad választások megtartása volt.

Az ENSZ-jegyzék ügye után a KGB megfigyelése alá került.

Igen. Öt társamat letartóztatták a Szovjetunió rágalmazása miatt. Azt hiszem, a fegyelmezettségem miatt kerültem el a letartóztatást. Soha nem beszéltem szabadon otthon. Soha nem használtam a telefont. Soha nem tartottam rendszerellenes írásokat otthon. Így amikor kutattak utánam, nem találtak semmit. De így is egy éven keresztül jártam kihallgatásokra. Szerencsére ez az első helsinki konferencia éve volt, amikor Brezsnyev aláírta az emberi jogok chartáját. Végül elengedtek engem. A KGB-s vallatóm azt mondta nekem: „Te nyerted a játszmát, én vesztettem”. Kirúgtak az Észt Enciklopédia szerkesztői állásából, de ez egy enyhe büntetés volt. Tíz évig éjszakai műszakban dolgoztam munkásként egy állami csirkefarmon, szabadidőmben pedig információkat igyekeztem küldeni a Nyugatnak az emberi jogok megsértéséről.

Tunne Kelam 1990-ben

Mindezek után látta előre a Szovjetunió összeomlását?

A nyolcvanas években már egyértelmű volt, hogy a rendszer törékeny volt, nagy bajba, teljes zsákutcába került. De senki nem tudta előre megmondani, milyen lesz a vége. Aggódtunk, hogy a változás olyan lesz, mint ami Magyarországra várt '56 után. Nekünk, észteknek két lehetőségünk maradt: lenni, vagy nem lenni. A legmélyebb aggodalmunk az volt, hogy mi, észtek kisebbséggé válunk a saját hazánkban. A szovjet gyarmatosítás és iparosítás titkos célja az volt, hogy a balti országokban kisebbséggé tegye a helyi őslakosokat. Ha a Szovjetunió megmarad, mára ez meg is történt volna. De készen akartunk állni a változásokra.

Az észtek és a többi kelet-európai nép szerencsére visszanyerte a függetlenségét 25-26 éve. Milyennek látja a mai európai helyzetet?

A szabadság értelmes, pozitív kihasználását nagyban akadályozták a régiónk posztkommunista elitje. Még Észtországban is. A volt kommunisták újra megszerezték a vagyont és a hatalmat, miközben az embereknek azt mondták, ők maguk a felszabadítók és demokraták. Mindenesetre itt Észtországban szerencsések vagyunk a puha átmenettel. Minden eshetőség ellenére sikerült elkerülnünk a vérontást. Ez egy csoda volt.

Európa manapság újra egy fordulóponton áll. Hogyan tudjuk megőrizni Európában és országainkban a szabadságot?

Először is, nem szabad követnünk a régi Róma példáját a kenyérre és cirkuszra, vagyis a fogyasztásra és szórakoztatásra alapozó berendezkedésével. Ma már a politika is a szórakoztatóipar része lett. Számomra a szabadság egyetlen garanciája a polgári lét szabadsága. A veszély az, hogy egyre több európai kerül függő helyzetbe az állami segélyezés, az állami irányítás, vagy éppen Brüsszel által, vagy más rajtuk kívül álló tényezők miatt. Erich Fromm, a híres pszichológus 1941-ben megjelent Menekülés a szabadságtól című könyvében megmagyarázta, hogyan is születnek meg a náci és szovjet birodalomhoz hasonló diktatúrák. Szerinte az emberek tudják, hogy mitől akarnak megszabadulni, de nem tudják előre, mire is használják a szabadságukat. Sokan vannak olyanok, akik a választás szabadságát egy új vezető, egy új diktátor számára átadnák. Pedig a szabadság kemény munkát és a személyes felelősség felvállalását jelenti életünkben és döntéseinkben. A demokrácia is a kemény munkán és a felelősségen alapul.

***

Tunne Kelam észt történész, politikus, a konzervatív Pro Patria / Res Publica párt európai parlamenti képviselője. 1936-ban született a független Észtországban, majd 1940 és 1991 között is a Szovjetunió által megszállt hazájában maradt. Történészként végezte tanulmányait, az Észt Enciklopédia szerkesztője lett, de politikai ellenálló tevékenysége miatt elvesztette állását és éjszakai munkás lett egy csirkefarmon. A nyolcvanas évek végén a Szovjetunió első nem kommunista pártjának, az Észt Nemzeti Függetlenség Pártjának alapítója volt. A függetlenség visszaszerzése óta az észt politika aktív alakja, 2004-től az Európai Parlament képviselője. 

Az interjú eredeti változata az 1956 Around Europe című, a magyar EPP-delegáció által kiadott '56-os interjúkötetben jelent meg.