A populizmus nem ideológia, hanem logika

Az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Zeid Raad al-Husszein a minap összeszedte, hogy kik a –szerinte legalábbis – káros eszméket valló populisták. Meglepően globális a kép: Wilders, Trump, Le Pen, Orbán, Zeman és Farage is bekerült a szórásba. Valóban van közös ezekben a politikusokban? Globális jelenségről beszélünk, ha a populizmus előretöréséről beszélünk?

Úgy tűnik, hogy az ENSZ-biztos már kezdi érezni a populizmus terjedésének a logikáját. Mivel a populizmusnak inkább logikája van, és sokkal kevésbé egy ideológia. Ebben a kérdésben a kutatók is megosztottak, de nagyon úgy tűnik, hogy azoknak van igaza, akik nem ideológiai, hanem logikai lapon közelítik meg a kérdést. Hogyan építi fel a pártját, hogyan szólítja meg az embereket, hogyan szervezi meg a politizálását egy populista erő? A globalitáshoz: a világ populizmustérképe régiókra bontható. Van európai típusú populizmus, észak-amerikai típusú populizmus és dél-amerikai típusú populizmus. Ezek jól elkülöníthetőek, és miközben vannak populisták az afrikai kontinensen vagy Ázsiában, ez a három legtipikusabb régiója a populizmusnak. Mindegyiknek saját fejlődési útja, keletkezéstörténete, kultúrája van. És jelentős múltja.

A populizmust ezért is hibás azonosítani a fasizmussal vagy a nácizmussal, mert persze igaz, hogy nagyon sokat tanultak az előbbiek az utóbbiaktól; de van itt egy észak-amerikai populizmus is, ami ami egészen az 1890-es évekig visszavezethető. Az amerikai People’s Party volt az a politikai erő, ami egy új típusú politikai gondolkozást honosított meg.

A populizmus jó példa arra közhelyre, amit ma még senki sem vesz elég komolyan: az ideológiák kora lejárt. Ezen nevethetünk. De mi van, ha ez valóban így van? Mert nagyon is úgy tűnik, hogy embereknek már nem elég, ha valaki csak ideológiákra hivatkozik, a szociáldemokráciára, a konzervativizmusra vagy a liberalizmusra. Az emberek arra vágynak, hogy rájuk, választópolgárokra hivatkozzanak, arra, hogy a többség, vagy legalábbis a társadalom bizonyos szelete ezt meg ezt akarja, ezért kell így és így cselekedni. Ne egy „lila köd”, egy absztrakt fogalom – mondják egyre többen – diktálja a cselekvést. A populizmus tehát a narratívaépítéskor az embert emeli a középpontjába.

Az embert, mint…?

Nem úgy, mint a reneszánsz és a humanizmus, nincs embereszménye, nem definiálja az embert, mindössze hivatkozási alapnak tekinti. Az emberek adottak tehát, a feladat nem más, mint a képviseletük. Ilyen az európai és az észak-amerikai populizmus. Dél-Amerikában a egyes populisták a döntéseik során bár az emberre hivatkoznak, ugyanakkor az állampolgárok politikai részvétele mindössze a választásokon való részvételre is redukálódhat. A dél-amerikai populizmus lehet autoriter, illiberális rendszer, de a totalitárius aligha, mert vannak és fontosak is a szabad választások. A legegyszerűbben tehát úgy jellemezhető a különbség, hogy míg Észak-Amerikában alulról felfelé, addig Dél-Amerikában felülről lefelé épülnek és működnek a populista mozgalmak, amiket vaskézzel irányítanak vezetőik.

Amit Magyarországon tapasztalunk, az nem tendál a dél-amerikai verzió felé?

Nyilván adja magát, hogy ennyire leegyszerűsítsük a helyzetet és párhuzamot vonjunk, de a rendszer valójában nem olyan, mint ott. Ha csak Orbán Viktort és a kormánykommunikációt nézzük, akkor igen. De a rendszer más részei, például a hadsereg vagy a rendőrség más logikák alapján működnek, mint Dél-Amerikában.

A hazai kormánypárti publicisták az amerikai elnökválasztás, az AfD sikerei vagy az osztrák elnökválasztás kapcsán arról írnak, hogy lám: fordul a kocka, vége az elitnek, a liberális „PC-diktatúrának”, a populista vezetők előretörésével végre átveszi a hatalmat a nép. Tényleg fordul a kocka?

Idővel a populistákra is ráunnak az emberek. A jobboldali populistákra ugyanúgy, mint egy klasszikus ideológia-alapú pártra. Bármikor felemelkedhet például egy baloldalibb populista párt. Magyarországon sem lehet azt mondani, hogy győzött a populizmus, tehát győzött a jobboldal. Mindössze egy bizonyos logika, a populista logika áll nyerésre. Ha valaki ugyanilyen logika mentén fel tud építeni egy más színezetű pártot, mondjuk egy baloldali ígéretekkel operáló populista pártot, akkor jelentős kihívót fog kapni a Fidesz. Ezt láttuk Franciaországban, bár fordítva, a Nemzeti Front a baloldali populisták elől szipkázta el a szavazókat. Cristóbal Rovira Kaltwasser pedig populista fordulatok sorát azonosítja Dél-Amerikában: a kilencvenes években először egy neoliberális populista fordulatot láthattunk szerinte, hogy aztán a 2000-es évektől a baloldali populizmus kezdje meg térhódítását.

Most akkor ha túl vagyunk az ideológiákon, akkor hogyhogy bal- meg jobboldali populizmusokról beszélgetünk?

Az ideológiák kitörölhetetlenül beleivódtak a mindennapjainkban, a politikai cselekvésbe és a közgondolkodásba. A populizmus, már ha egyfajta politikai logikaként gondolunk rá, nem nélkülözheti az ideológia alapú értelmezéseket sem, mert az ideológiák azok amik fogyaszthatóvá és átláthatóvá teszik a választók számára a politikai kínálatot. A választók igénye a gyors és könnyű értelmezésre az, ami a populista pártok lépéseit is belekényszeríti valamelyik ideológiai kalapba, és ami miatt nem hagyhatjuk el a jobb és baloldali jelzőket.

Tehát akkor fordul a kocka globálisan vagy legalábbis az atlanti színtéren, vagy sem? Korszakhatáron vagyunk?

Száz év múlva majd meg lehet mondani, hogy ez most akkor fordulópont volt-e. De az biztos, hogy a populizmus terjedése ilyen. Globális folyamat a klasszikus pártrendszerek, a klasszikus establishment, a második világháború után nyugaton kialakult status quo, azaz a szociáldemokrata, szocialista és kereszténydemokrata pártok által gyakran nagykoalícióban uralt tér szétesése. De ne feledjük, ezek a ma már klasszikusnak leírt pártok és nagykoalíciók is innovatív válaszok voltak egy politikai válságra, arra a válságra, ami a második világháborúhoz vezetett. De ezek aztán szépen lassan kifulladtak, ahogy a populista mozgalmak is ki fognak, hogy aztán átvegye valami más a helyüket. De az is lehet, hogy a történelem visszatér, és ismét az ideológiákra kerül a hangsúly.

Az biztos: nem szabad problémaként tekinteni arra, hogy megváltozik egy negyven-ötven-hatvan éves pártstruktúra. Új generációk nőttek fel, megváltozott a gondolkodás, más típusú megoldásokra van igény. Az Occupy-mozgalmakat ki lehet nevetni, de az a fajta bázisdemokrácia, népi konzultáció egy korai előfutára volt a mostani változásoknak, annak a hibáiból is tanulva kezdtek felemelkedni azok a populista erők, amelyek a XXI. század populista erői.

Szakács András: „Miért, volt valaha is kapcsolata az elitnek a valósággal?”

Az elit mindenhol mást jelent, itthon a „balliberális” értelmiséget vagy éppen Brüsszelt; Amerikában mondjuk a két nagy párt vezetését; az viszont szintén globális hívószónak látszik, hogy az elit „elveszítette a kapcsolatot a valósággal”. A kérdés az: mikor és miért?

Miért, volt valaha is kapcsolata az elitnek a valósággal? Vagy elhittük valaha, hogy van? Pikettyt sokan kritizálják, de arra pontosan mutatott rá, hogy olyan mértékben pusztult el az európai infrastruktúra a második világháborúban, hogy az újjáépítésből származó jövedelem komoly biztonságot nyújtott a következő generációnak. Egy kontinenst felépíteni a nulláról, az bizony munkahelyet teremt és bevételt hoz. Lényegtelen, hogy Pikettynek igaza van-e abban, hogy a tőkejövedelmek nem nőttek jelentősen, a munkabérek azonban elkezdtek felzárkózni a tőkés jövedelmekhez – a valódi kérdés az, hogy az emberek elhitték-e, hogy van esélyük a felemelkedésre, a jólétre és a biztonságra.

Ez ugyanaz mint az amerikai álom: az emberek elhitték, hogy a következő generációnak jobb lesz, a gyerekek is elhitték, hogy jobb lesz nekik és hogy bárki egy jó ötlettel kiemelkedhet az amerikai társadalomból. Mindegy, hogy így van-e, a lényeg, hogy elhiszi-e a nép. Az amerikaiaknál a második világháborút követően ráadásul ez az álom még erősebbé vált, mert a világégést követően az összes jelentős versenytárs romokban hevert, ők pedig még a közepes minőségű termékeiket is el tudták adni. Nem volt verseny. Az amerikai válság arról szól, hogy feljöttek az európaiak és az ázsiaiak az iparban és a szolgáltatásokban: az amerikai álom már nem csak az amerikaiaké. Persze nem lehet elvitatni, hogy brutális innováció is volt az USA-ban '45 után, de a versenyelőnyük mára elfogyott. Azért beszélek erről, mert ahogy változott a gazdasági játéktér, úgy változtak ezzel együtt az emberek vágyai és vízió is, erre pedig nem tudott reagálni a klasszikus pártrendszer. De aztán jöttek a populisták.

Mondok egy példát: azt mondták az amerikaiak, hogy bárkiből lehet sikeres vállalkozó, ehhez ők adnak egy liberalizált piacot, ahol alacsonyak egyes adók, aztán a sikeres cégedet akár el is viheted külföldre, ahol még több profitra tehetsz szert. Ez utóbbi végül válságba vitte az alsó-középosztályt, a melósokként aposztrofált réteget. Mit mond erre Trump? Újra kell iparosítani Amerikát, vissza kell szerezni a melósok becsületét; és ehhez az kell, hogy képviselje valaki őket a hatalomban – ez lenne ő ugyebár. De ez nem egy ideológia alapú üzenet: nem azt mondják támogatói, hogy baloldali ideológiai okokból kell Trumpnak megszereznie a hatalmat, hanem mert ő képviseli az amerikai álmot. Ami kikről szól? A népi hősökről, a felemelkedni képes kisemberről. Az pedig, hogy az újraiparosítás, a munkások helyzetének a javítása egy szocialista üzenetnek is beillene a szocializmustól rettegő USA-ban, ma már senkit senkit sem érdekel Trump kapcsán.

De mi a helyzet az elittel?

Az elit és az alatta lévők a második világháborút követően elhitték Európában és Amerikában, hogy van felzárkózás. Lehet hogy volt, lehet, hogy nem, de a lényeg a hit: hitték, hogy lehetséges a felzárkózás és a feljebb lépés. A populizmus pedig annak a tünete, hogy ez a hit megingott. A hitevesztett és gazdaságilag, társadalmilag talajvesztett rétegek pedig a politikában keresik a megoldást a bajaikra, politikai képviseletet követelnek, hogy olyan döntések születhessenek, amelyek nekik kedveznek

Farage vagy Trump pedig pontosan ezt kommunikálja, hogy megadja a politikai választ, megadja a képviseletet azoknak, akik úgy érzik, hogy nem kapják meg azt, ami jár nekik. Ezért nem számít az, hogy Trump valójában egy milliárdokat öröklő vállalkozó, vagy hogy Farage a londoni politikai elithez hasonlóan elit iskolákban nevelkedett. 

A különböző populista politikusok előretörésének a másik tanulsága az, hogy szinte bármilyen kritika csak erősíti a népszerűségüket. Jól illusztrálja ezt Orbán Viktor és Donald Trump is. Mintha egy teljesen külön rendszerben mozognának.

Ha képviseleti demokráciában élünk, ahol általános választójog van, akkor a választókra való hivatkozás egy mindig elsüthető, végső érv lesz. Az ideológiák korában, ha valakire rásütötték, hogy populista, akkor az hamar szalonképtelenné válhatott; mert ahogy korábban is említettem, a népre való hivatkozással könnyedén a „fasiszták” térfelére nyomták át az embert az ellenfelei. Ez most megfordult. Ha valakire azt mondják, hogy populista, azzal nem hogy gyengítik, de még erősítik is közvetve; mivel még inkább erősítik a képet, miszerint ő az, aki a „nép pártján áll”. Egy általános választójoggal bíró képviseleti demokráciában pedig elég nehéz azzal támadni, hogy valakinek az a bűne, hogy a választópolgárokat helyezi politikája középpontjába. A nép pedig manapság kikéri magának, hogy ideológiai alapon kérdőjelezzék meg azt, hogy beleszólhat-e a politikai döntéshozatalba.

Tegyük fel: Orbán azt mondja, hogy azért kell a határkerítés, mert az emberek az egyik legfontosabb problémának érzik a migránsválságot. Erre azzal válaszolni, hogy 1920-ban, volt egy baloldali/jobboldali szerző, aki már akkor leírta, hogy… És ezért ideológiai alapon el kell utasítsuk ezt és ezt a megoldást… Na, ez ma már jól láthatóan nem működik. Ahogy mondtam, még visszatérhet újra az a korszak, amikor ismét az ideológia válik hivatkozási alappá, a populizmuson is túljutunk egyszer.

De most a válasz tehát inkább az kellene legyen, hogy az ellenfelek is megpróbálkoznak a populista logikával, ha labdába akarnak rúgni. A kiútkeresés során pedig érdemes lenne David Grégoire van Reybrouckhoz fordulni, aki A populizmus védelmében című könyvében írt a jó és rossz populizmusról, és arról, hogy igenis lehet a népre hivatkozva is a jó úton járni. És tulajdonképpen miért is ne lehetne? A populizmus mindössze a korábbi hivatkozási alap lecserélése. Mégsem próbálja meg senki, legalábbis itthon.

A Jobbik azért próbálkozott, de láthatóan nem működik a dolog.

Mondjunk olyan országokat, ahol egyszerre van jelentős és erős szociáldemokrata és szocialista párt. Európában nem nagyon van ilyen. A példa lényege: vajon egy oldalon elfér-e két populista erő ma Magyarországon? Felveheti-e a versenyt egy jobboldali populista erő egy jobboldali, populista kormánypárttal? Ezért mondtam azt, hogy a jobboldali publicisták öröme korai, a jobboldali populista erőket nem feltétlen egy jobboldali, populista erő fogja váltani. Bármikor jöhet egy baloldali színezetű populista erő, ami elszívja a szavazókat, a szavazók erőteljes, klasszikus ideológiai határokat is átlépő ide-oda ingázására pedig európai és dél-amerikai példákat is láttunk már.

Visszatérve arra, hogy van-e hely két jobboldali populista erőnek: ha van egy párt, ami megcsinálja azt, amit a nép szeretne, ráadásul az ideológiai alapjai is azonosak, akkor miért is szavazzon máshova? Ez az igazán tragikus a Jobbik számára: ha az ideológiai alapok helyett teret engednek a populista logikának, ledolgozva ezzel versenyhátrányukat, akkor sokkal könnyebben veszíthetik el programpontjaikat és a szavazóikat. Két dolog menthetné a Jobbik helyzetét véleményem szerint: a hálózatosodás és a szolgáltató párttá válás. Ki kell menni az emberek közé, segíteni ahol lehet, fát vágni, vizet hordani. Ez egy innováció lehet a populizmussal szemben. A másik dolog pedig az, amit a Jobbik már felismert: a választók most vezető egyéniségekre vágynak.

A DK-nak például ott van Gyurcsány Ferenc.

És működik? Működik. Azért lássuk be: ha ahhoz képest nézzük a teljesítményt, hogy milyen hátrányból is indult, akkor sikerről kell beszélnünk Gyurcsány esetében.

A mostani baloldalon valami teljesen új dologra van szükség, vagy a mostani pártok is esélyesek még a sikerre?

A baloldalon van egy generációs szakadék. Egyébként a jobboldalon is van, de a Jobbik gyorsabban lépett. A generációs szakadék azt jelenti, hogy van egy ötvenes-hatvanas szellemi holdudvar, aztán van egy húszas-harmincas csapat. Hiányzik a még nem belefásult, de már tapasztalattal bíró negyvenes-ötvenes réteg. Utóbbiak nem elég nyitottak arra, amire Orbánék láthatóan igen, a külföld értő elemzésére; a fiatalok mindeközben már voltak külföldön, borzasztóan nagy tudást lennének képesek becsatornázni, de hiányzik a tapasztalat, azok a reflexek, amelyekkel az idősebbek képesek elkerülni a hibákat. A Jobbiknál ugyanakkor ebbe nagyon beleálltak, és sikerült egy nyitott, de tapasztalt szellemi hátteret összehozni, amelyben húsz és ötven éves kor között minden korosztály képviselteti magát.

A baloldalt azonban most egy erős rekrutációs folyamat sem mozdítaná el a holtpontból, ennél több kell. A baloldalnak új hivatkozási alapokat kell találnia a politikájában, és az egyik ilyen hivatkozási alap lehetne a nép. És bár jelenleg a baloldal azt hiszi, hogy a populizmus csak veszélyeket rejt, sokkal inkább egy történelmi lehetőségként kellene erre tekinteni, amely során bizonyíthatnák, hogy igenis létezik jó populizmus.