A miniszterelnök, mint egy Tudor egyeduralkodó

„Az egyik legizgalmasabb elméleti kérdés az, hogy egy képviseleti politikai rendszerben ki mondhatja ki a végső szót. Az Egyesült Királyságban ezt a hatalmat a parlament (pontosabban a queen/king-in-parliament) gyakorolhatja, mióta a 17. század végén a Dicsőséges Forradalomban sikerült végleg meghátrálásra késztetni a koronát. Ám kérdés, hogy mi a helyzet akkor, ha a képviselőket kiküldő »nép« olyasmit követel, amit a képviselők többsége jó lelkiismerettel nem tud támogatni. Ki mondhatja ki ilyen helyzetben a végső szót: a nép, vagy a nép által kiküldött képviselők testülete, a parlament?

Pont e kérdésről szól az újabb brit vita, amely a körül bontakozott ki, hogy Theresa May miniszterelnök bejelentette: nem kívánja bevonni a parlamentet abba a döntésbe, amelynek eredményeképp az Egyesült Királyság működésbe hozhatja az Európai Unióból való kilépéshez vezető mechanizmust. Mint ismeretes, a kilépési eljárását az úgynevezett 50. cikkely határozza meg, viszonylag pontosan, ám a kezdőlépést a kilépő államnak kell megtennie. May a kérdést a népszavazás által eldöntöttnek tekinti, s meg akarja fosztani a parlamentereket a döntés felelősségében való osztozás lehetőségétől.

Az ellenzék szerint Mayt az a taktikai megfontolás vezeti, hogy esetleg a parlamenti többség nem támogatná a kilépés gondolatát. Márpedig szerintük erre nincs joga a miniszterelnöknek, hisz a királyság iratlan alkotmánya szerint a szuverenitás a parlamentet illeti meg, a kilépés pedig olyan súlyú kérdés, amelyben e szuverenitásnak kell megnyilvánulnia.”