Fogy/elfogyott a szidol, a politúr, egyre több városunk kapott már véres sebeket. Ma már a rendőrségi szóvivők is bugyutaságokat hoznak fel a merényletek magyarázataként, hogy a helyzetet magyarázzák, saját helyzetüket/impotenciájukat megetessék velünk. Az „objektív” véleményeikkel, magyarázataikkal, traktálnak, mely szerint lelki sérült, frusztrált, szerencsétlen migránsok az elkövetők. Vagyis nem bűnözők, hanem lelki betegek. A kérdés csak az, melyik gyilkos vagy öngyilkos merénylő normális.
Van erre az ál-tárgyilagos magyarázkodásra egy találó német kifejezés: „SCHÖNREDEN” – széppé beszélni, elfogadhatóvá dumálni – volna a magyar megfelelője. Olykor ez a hozzáállás olybá tűnik, mint a veszett eb simogatása. Nos, fájdalomcsillapítóként, kábítószerként ezt próbálja alkalmazni a német belpolitika, és nem mellékesen ezt kínálja/erőszakolja követendő példa gyanánt a földrész unióba tömörült többi országának is. A lakosság hülyébbje olykor be is szopja ezt az ötletet, mint az a bizonyos megerőszakolt nő, aki a mocskos tett után bocsánatot kért muszlim megerőszakolójától. Ki érti ezt? Vagy ez már a részéről a szexuális perverzió szélsőségesen elferdült esete volna? Persze, még így is jobban járt a hölgy, mintha az incesztus után halálra kövezték volna a szerencsétlen, frusztrált lelkileg sérült (vagyis nem bűnöző – csak beteg lelkű) migránsok.
München a legbiztonságosabb német nagyvárosnak számított abban az időben, amikor két évtizedig ott volt az állandó lakhelyem. A gépkocsimat lakásom előtt olykor pár órára be sem zártam, a hátsó ülésen ott hevert a Nikonom – és ott is maradt. Annak idején éjszaka nyugodtan elmélázhattam egy parki padon, végigsétálhattam a több hektáros, nagy (erdőnyi) parkján a belvárosnak, a nevezetes Englischer Garten kanyargós útjain, ahol sem papírzsebkendőt, sem csikket nem dobott el az ember fia, mert otthon sem piszkít rá a szőnyegre. Régi szép idők, amikor München biztonsága és tisztasága modellnek tűnt szemünkben, sok szempontból követendő példának, hogy egyszer majd a mi városaink is eljuthatnak ebbe az állapotba.
Régi szép idők, régi szép adjon és fogadj Istenek. Milyen fogadj Istenre lesz fülük (szándékuk, félelmük, jogos dühük) az utódoknak, a gyermekeink és unokáink nemzedékeinek, ha túl akarnak élni? Meddig lehet a „schönreden” álságos önbutításával visszafogni a bennünk szervesen lakozó reptilis ragadozót?
Félelmetes jövőt ígér a mai tehetetlenségünkben felgyülemlő reménytelenség és távlattalanság, amit Európa felelőtlen bürokratái szorgosan ködösítenek − és mindegy milyen okból: a haszon hajszolásából, tántoríthatatlan megszállottságból (Wilkommenskultur), avagy az alkoholmámor boldog/boldogtalan felelőtlensége ürügyén. A készülődő, egyre durvább „fogadj Isten!” mindenképpen egy új káosz kezdetét is jelentheti majd megtorpanó civilizációnk történetében. Ha elbukunk (mint az ókori Róma), akkor is, ha nem bukunk el (mint a spanyol reconquista), akkor is. Talán ez mostani korunk nagy kérdése.