Brexit után: Juncker lesz a következő?

Vendégszerzőnk, Hörcher Ferenc egyetemi tanár írása

Cameron, Johnson, Farage… A Brexitnek már eddig is számos nagy ívű karriert sikerült kettétörnie az Egyesült Királyságban. De vajon ki lesz a következő Európában?

A brit média a rendkívüli hírek között számolt be róla, hogy az elszakadást hirdető párt (UK Independence Party) vezetője is lemondott pártvezetői pozíciójáról. Nigel Farage azzal indokolja döntését, hogy elérte élete nagy célját a politikában: az Egyesült Királyság szavazóinak többsége a kilépést támogatta, s ezzel megnyílt az Egyesült Királyság kilépése felé vezető út.

Csak valahogy senki nem igazán kíván elindulni ezen az úton.

Cameron, a Downing Street 10 lakója lemondott. Johnson nem indul a konzervatív párt vezetéséért, s ezzel kizárja magát a prime minister-jelöltek közül. De Farage sem vállalja azt, hogy a győzelem után részt vegyen a döntés következményeinek politikai menedzselésében.

Ha tetszik, ékes bizonyítéka ez annak, hogy 1.) a Brexit rövid távon nem volt jó döntés a britek részéről, s hogy 2.) jól működik a brit parlamentáris demokrácia, amennyiben a rossz döntésért felelős politikusoknak rövid úton távozniuk kell a politikából vagy legalábbis (tényleges vagy potenciális) pozícióikból. Egy kevésbé jóindulatú olvasat úgy interpretálná az eseményeket, hogy 2.) a kudarcért felelős politikusok mihamarább elhagyják a süllyedő hajót.

De mi a helyzet a csatorna túlsó partján? Nos, úgy tűnik, ott is politikai vihar készül. A hétvégi brit lapok arról számolnak be (s ezt például a Spiegel Online International is megerősíti), hogy az európai vezetők között is éles politikai küzdelem bontakozik ki. Az egyik oldalon Jean-Claude Juncker és Martin Schulz szeretett volna valamifajta puccsszerű áttörést elérni az európai politikában, példásan megbüntetve az elkóborolt fekete bárányt (vagy tékozló fiút), s még tovább szorítva az integrációt összetartó intézményes kötelékeket. Elsősorban Juncker engedett meg magának szinte pökhendi hangnemet az Egyesült Királysággal szemben, de mindketten fogadták Nicola Sturgeont, az Egyesült Királyságból történő kilépést komolyan fontolgató skótok miniszterelnökét – miközben Donald Tusk nem tartotta ezt még időszerűnek.

A másik oldalon viszont Angela Merkel és stábja, valamint több európai vezető is jelezte, hogy elfogadhatatlannak találják azt a politikai irányvonalat, amelyet Juncker elnök választott a Brexit-ügy kezelésére. Juncker szerintük már része a problémának, nem a megoldást ígérő vezető, sőt, Merkel megítélése szerint politikailag kifejezetten károsak voltak a Brexit utáni megnyilvánulásai.

A német kancellárt állítólag annyira felbosszantotta Juncker masszívan reflektálatlan politizálása, hogy kilátásba helyezte egy éven belüli elmozdítását. Mindezt megelőzte a szociáldemokrata cseh külügyminiszter, Lubomir Zaorálek nyilatkozata, aki szerint valakinek mégiscsak el kellene vállalnia a politikai felelősséget az európai oldalon azért a politikai kudarcért, hogy az Egyesült Királyság távozik az EU kötelékéből. Szerinte ebben a helyzetben Juncker már nem a megfelelő ember a megfelelő pozícióban.

Az Európai Bizottság elnöke lehet tehát a következő áldozat. Ám talán még meglepőbb, hogy ha így történik, Merkel álláspontja közeledhet a V4-országok elképzeléséhez, hogyan lehetne egy hitelesebb európai együttműködési modellt kiépíteni. Ebben a váratlan fordulatban megjelenhet az a tényező is, hogy Merkel nem szeretne a mind népszerűtlenebb Hollande francia elnök helyzetébe sodródni a németországi szövetségi választások előtt. A mostani politikai helyzetben tehát nyilvánvaló politikai érdeke, hogy megérezze a mögötte álló tábor politikai irányváltását, amit a bajor Seehofer már régóta emleget. Ráadásul a német ipari vezetők is szolidabb eljárás felé terelgetnék, mint amit Juncker keménykedése képvisel. Mindez abba az irányba mutat, hogy Merkel csakugyan megszabadulhat az általa károsnak tartott európai csúcsvezetőtől.