„A brit átlagválasztó - a magyarral szemben - éppenséggel nemcsak jól informált, hanem több százéves termékeny politikai reflexek között él, pontosan tudja meddig, és mikor ne tovább. A választóvonal pedig az, amitől már végképp nem érti az establishment érveit (azon már rég túl van, hogy ezek az érvek egyeznének az élettapasztalatával). Ehhez ért el most. Ez a választó alapvetően konzervatív: szeretné belátni, mi folyik körülötte. De az EU és a brit állam utóbbi évtizedei (legalább Tony Blair árulása óta) folyamatos agresszió volt az átlagember érzései és értékrendje ellen, legfeljebb makroalapon kozmetikázva. Sajnálom az exitet, de az ostoba politika az ostoba politika. Most fizetjük majd a kamatait. A tanulság (szarkasztikusan): amíg le nem számolunk a demokratikus illúziókkal és intézményrendszerrel, addig a politika úgy teszi jól, ha demokratikus: minimum reflektív, alkalmazkodó, ismeri a társadalom keresztmetszetét.
Mármost jó válasz-e a Brexitre a »több EU-t, több föderalizmust« automatizmusa? Nem az. Nem akarom eltagadni a kérdés bonyolultságát, és azt, hogy igen szerteágazó posztot kellene írnom (amire nem is volnék képes) ahhoz, hogy bármiféle megalapozott elvárással lehessek. De nem hiszem, hogy olyan szempontok jönnének elő, amelyek módosítanák a véleményem, hogy az EU-nak nem többnek, hanem legelőször is hatékonynak, másodsorban demokratikusnak, harmadsorban evolutívnak kell lenni (az emészthetőség végett). A nagyobb hatalom egy olyan képtelenül alacsony színvonalon működő szervezetben és gyenge értékrendszerben, mint a mostani Unió, nyilvánvalóan mélyülő európai válságokhoz vezetne.
A Brexit talán megteremti az alkalmat az Unió újragondolásához, és ezt talán nem szúrjuk el. Reméljük, a további kataklizma elmarad, amíg erre sok kerül.”