Milák majdnem a csúcsra ért, de Marchand megint letaszította a trónról
A World Aquatics bejelentette az Év úszói díjazottjait.
Kiss László nyilvános megsemmisítése nem az igazság utólagos diadala, hiszen az igazságszolgáltatás 54 éve megtörtént. Amit ebben az ügyben láthattunk, az jórészt a tömegek lelki önkielégítése volt.
Most, hogy már mindenki mindenkinek megmutatta, milyen jól is áll neki a morálhérosz gúnya és cseng az ügy lefele, talán beszélhetünk végre értelmesen is a Kiss László-sztoriról. Eddig nem írtam róla – ha bölcs éppen nem is lesz tőle az ember, a hallgatás bizony hasznos, ha nem tudjuk, mi történt pontosan.
Takáts Zsuzsanna hétvégi nyilatkozata óta tudjuk, azóta meg, hogy Kiss bocsánatot kért tőle szerdán, majd interjút is adott, végképp.
Tényleg az történt 55 éve, hogy az akkor húszéves Kiss László harmadmagával megerőszakolta Takáts Zsuzsannát.
Az is történt, hogy miután ez nemrég nagy nyilvánosságot kapott, Kiss lemondott úszókapitányi pozíciójáról.
Pedig nem kellett volna neki. Ezért legalábbis biztosan nem.
A képlet ugyanis rendkívül egyszerű. Húszéves korában egy Kiss László nevű sportoló beteg állat módjára viselkedett. Talán többször is. Bűnt követett el, ha morálisan nézzük, erőszakos bűncselekményt pedig, ha jogilag. És itt jön az apróság, amely a most lassan Kiss vérét követelők figyelmét rendre elkerüli: a tettest annak idején elítélték tettéért, amiről a lapok bel- és külföldön egyaránt tudósítottak. Kiss letöltendőt kapott, amiből aztán leült egy évet és nyolc hónapot. Börtönben. Hogy ez kevés lenne? Fél évre, vagy akár csak egy hónapra vonuljon be az, aki kevesli!
A nagy sipákolásnak akkor lett volna alapja, ha a bűntényre most derült volna fény, ha azt korábban eltussolták volna valamilyen hatalmi mutyi miatt, mondjuk. Ha azért, mert jó volt a szakmájában, elnézték volna neki, hogy egyébként nőket erőszakol meg. Ha nem lett volna bűnhődés. Csakhogy: volt. S minthogy én nem figyelmet megzavaró apróságnak tartom ezt, hanem lényegi elemnek, meg is szólal a bennem lakozó Woody Allen: bárcsak minden ilyen flottul menne. Akárhogy is nézem, jelenlegi ismereteink alapján ez bizony kifejezetten példás történet. Már az akkori. Nem a mai.
Merthogy akármit hazudott/kevert is össze Aczél Endre arról, hogy az egykori áldozat szexéhes szuka volt fontos apukával, tehát végül is koncepciós volt az eljárás, s a fontos papa mások elítéltetésével védte leánya szűzi becsületét – az áldozat megszólalásából kiderült, hogy bizony akarata ellenére teperték le, másrészt meg nem volt neki semmilyen fontos ember az édesapja. A magyar igazságszolgáltatás ebben az ügyben pontosan úgy működött 1961-ben, ahogy működnie kell ma is, mindig is: elkapták a három ifjú vadállatot és sittre vágták őket.
Megérdemelték.
A történet egy további lényeges momentumáról is megfeledkezik a sok mai purifikátor: arról ugyanis, hogy a jelek szerint, miután börtönbe dugták, Kiss már nagyon is meggondolta, ő maga hova dugja, s hogy abba a másik fél beleegyezett-e. Magyarán: bejött mindaz, ami elvileg az állami büntetés célja. Elvette a kedvét az erőszakoskodástól. (Felteszem, ha nem így lenne, mostanra már jelentkezett volna több későbbi áldozat. Ilyen fordulat persze lehet még a történetben – abban az esetben nyilván borulna jelenlegi gondolatmenetem. Későbbi erőszakról viszont nincs tudomásunk.)
A középkori kövezések és boszorkányégetések nézőközönségének színvonalán ítélkezőket mindez nem érdekelte, ahogy a logika legalapvetőbb szabályai sem. Épp csak kipattant az ügy, máris ment a hőzöngés, hogy mégis hogyan lehetett gyerekek közelébe engedni Kisst a szabadulása után, hogyan lehetett „azok után is” edző? Pedig: Takáts Zsuzsanna sem gyerek nem volt, sem pedig úszó – egy 18 éves lányt és egy 20 éves fiút nyugodtan nevezhetünk kortársaknak. Arra az elmés kérdésre tehát, hogy „Szabad volt-e ezek után odaengedni Kisst?”, nincs szükség morfondírozós, hipotetikus válaszra. A két ügynek egymáshoz a világon semmi köze nincs; arra meg az élet adott elég nyilvánvaló választ, hogy jó ötlet volt-e edzőként alkalmazni. Jó ötlet volt, igen.
Én tehát nem állok be a Kiss-ellenes purifikátorok táborába. Nem azért, mert ellenem nem vétett Kiss László. Dehogynem. Vétett, még akkor is, ha az erőszak pillanataiban nem is éltem. A közösség, amelyhez tartozom, korábbi az én születésemnél és halálom után is létezik majd. Ennek a közösségnek vannak szabályai. Az egyik például az, hogy nem erőszakolunk meg senkit. Aki ezt megsérti, a közösség ellen is vét, nem csak az áldozat ellen. Nem véletlen, hogy minden ilyen eset köztörvényes.
A közösség viszont azzal az ítélettel már elégtételt vett, az meg az egykori áldozat dolga, megbocsát-e vagy sem. Úgy fest, megtette. Felfoghatatlan, hogy értelmes emberek még ezután is jogot formálnak ilyen mondatokra: Tudod, hogy nincs bocsánat, Kiss László. Miként veheti magának a bátorságot bárki, hogy áldozatabb legyen a valódi áldozatnál is, és megmondja, hogy a bocsánatkérés sem elég?
Hogy tehet úgy a másik purifikátor, mintha egyébként nem lenne súlyos és nehéz dolog odamenni bocsánatot kérni, pláne a nyilvánosság előtt? Nyilvánvalóan nem könnyű (hogy mennyire ízléses, az más kérdés). De ez valójában Takáts Zsuzsannára és Kiss Lászlóra tartozik. Ami meg ránk, az alapján meg beláthatjuk: semmi sem indokolta Kiss lemondását egy 54 évvel ezelőtt elkövetett és megbűnhődött bűn miatt. Akinek egy kis logika szorult a fejébe, érti azt is: ezzel az állítással cseppet sem hibáztatom az áldozatot, s nem is mentem fel Kisst.
Akik utóbbi trükkökkel próbálkoztak (Gyárfás Tamás és főleg Aczél Endre), rosszul tették. Nem csupán undorító volt, amit műveltek, de kinyitották a hazugság kiskapuját is. Pedig Kiss először őszinte volt. „Soha nem hallgattam el a történteket. Soha nem tudtam és nem is fogok túllépni rajtuk” – mondta a Népszabadságnak.
Néhány napra rá, sarokba szorítva, Kiss lemondott a százhalombattai alpolgármesterségről és a szövetségi kapitányságról is, egyúttal azonban – ma már tudjuk – hazudott egyet. Kijelentette, hogy „az ítéletben foglalt cselekményt soha, semmilyen körülmények között" nem követte el. Nyilván azt hitte, amit Gyárfás mondott és mindenki el is hitt neki: hogy Takáts nem él már. S jó lenne, ha vége lenne már ennek az egésznek. Hazugsággal akkor már egyszerűbbnek látszhatott elérni a célt, hiszen látható volt: teljesen mindegy, hogy több mint öt évtizede emberként viselkedik, nem akként a vadállatként, aki volt húszéves korában. Így is vudubabát gyártanak belőle, amelyre saját mániái szerint írja fel a címkét mindenki. Kissből napok leforgása alatt lett a „nők elleni erőszak” megtestesítője, idősávok csúsztak össze, nagy szexvizsgálatot követeltek Vadai Ágnesek és Kettős Mércék a jelenlegi úszóknál... az érzelmek tehát beindultak, az agyak meg leálltak.
A hazugságért mindenesetre kár volt. Ha azzal jönne bárki, hogy a közvélemény megtévesztése az ok, amiért Kiss már nem méltó arra, hogy uszoda viselje a nevét, hogy alpolgármester legyen és szövetségi kapitány, azzal nehéz lenne vitatkozni. Kiss László nyilvános megsemmisítése ennek ellenére sem az igazság utólagos diadala, hiszen az igazságszolgáltatás 55 éve megtörtént. Amit ebben az ügyben láthattunk, az jórészt a tömegek lelki önkielégítése volt. Könnyű és kényelmes útja az önigazolásnak. Gyorsan a gonosz szimbólumát faragjuk valakiből, aztán hangosan, együtt kiabáljuk, hogy le vele!
Hadd lássa mindenki, hogy mi annyira, de annyira nagyon jók vagyunk!
A végén talán magunk is elhisszük.