Oplatka: Ezért nem érti egymást Magyarország és a Nyugat

Oplatka András személyes történettel kezdte eszmefuttatását: a lánya Budapesten tanított németet a kilencvenes években, és meglepve tapasztalta, hogy fiatal tanár kollégái a fizetés megkapása után rögtön mennek költekezni a boltokba, éttermekbe. Svájci szellemben feltette a kérdést a szüleinek: „Miért nem takarékoskodnak?”

A Magyarországról 1956 után, 14 éves korában Svájcba távozó Oplatka elmagyarázta lányának, hogy a magyarokat a történelmi tapasztalataik vezérelték. Az inflációs időszakok és történelmi sorscsapások arra tanították a magyarokat, hogy nem érdemes hosszú távra tervezni, és a lánya kollégái is ezeket a reflexeket örökölték szüleiktől és nagyszüleiktől. „Lehet, hogy 1989 egy új korszakot nyitott, de nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy ország mentalitása megváltozzon” – hangsúlyozta a svájci-magyar történész.

A Nyugathoz kapcsolódunk

De miért is alakultak ki mentalitás- és értelmezésbéli különbségek Nyugat- és Kelet-Közép-Európa között? Oplatka András szerint alapvetően sokkal jobban kapcsolódik a mi régiónk a Nyugathoz, mint az Oroszország jelképezte Kelethez. A mi térségünket – Oroszországgal szemben és a Nyugathoz hasonlóan – az uralkodó és a nemesség, valamint az egyházi és a világi uralom közötti hatalommegosztás jellemezte. A régiónkat Nyugathoz hasonlóan formálta a humanizmus, a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás is; és térségünkben is korán megjelent a liberalizmus és a szociáldemokrácia eszméje.

„A régiónkra kényszerített szovjet rendszer nem volt összhangban a civilizációnkkal” – hangsúlyozta Oplatka András. A közép-európai országok elutasították a kommunizmust és az idegen uralmat. A Nyugat erről keveset tudott, hiszen számukra a Vasfüggöny mögötti országok évtizedekig „terra incognitának”, ismeretlen földnek számítottak. A nyugati diákok nem tudtak semmit Lengyelország, Magyarország vagy épp Szlovénia történelméről. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a mi térségünkben is meseszerű tévképzetek alakultak ki a Nyugatról.

Ezért aztán az 1989-es „Vissza Európába” jelszó hamar problematikussá vált. A Nyugatnak nem tetszett, hogy térségünkben megjelent a szélsőjobb, ahogy az sem, hogy errefelé a civil társadalom túl gyenge a politikai osztállyal szembeni egyensúlyhoz. Oplatka szerint ugyan volt fejlődés az elmúlt 25 évben, de az intolerancia és gyűlölködés megtapasztalása kényelmetlen a nyugatiak számára. A történész úgy látja: a „régi” EU-ban egyre többen vélik úgy: „az EU egykor egy nemes klub volt, ahová mostanában kétes alakokat vettek fel”. Ráadásul a nacionalizmus is felütötte a fejét.

Oplatka András szerint ebben a véleményben is van igazság, de minderre megvan a közép-európaiak válasza is, amiben szintén van igazság. Itteni szemszögből a nyugat-európaiak elfogadták az amerikaiak segítségét a 2. világháború után, most jólétben élnek; miközben a kelet-európaiaknak nem jutott ilyen segítség a kilencvenes években, hogy új startot vegyenek. A társadalmi nyomorúságból aztán megszületett a radikális jobboldal. A térségünk részéről pedig jogos az a felvetés is, hogy minket utoljára nem egy náci, hanem egy kommunista diktatúra sújtott, és annak örökségével kell most megküzdenünk. Nyugaton pedig nincsenek kellő mértékben tisztában a kommunizmus hatásaival, hiszen nem élték át azt.

Eltérőek a történelem-felfogásaink

A svájci-magyar történész-közíró felhívta a figyelmet a történelem-felfogásaink különbségeire is. Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot az 1000. év környékén alapították, és ezek az országok csatlakoztak a már kialakult európai rendhez. Ezer éve tart a küzdelem az Európához való felzárkózásért, mely során sokszor súlyos akadályok húztak minket vissza, mint legutoljára a kommunista uralom a 20. század második felében.

Oplatka András úgy látja: az, hogy a mi térségünkben folyamatosan előkerül a történelem a közéleti vitáinkban, furcsa a nyugatiak számára. Az itteni vitákban jellemző alap az, hogy míg a nyugati országok történelmét sikeresnek ítéljük, addig a saját történelmünket vesztesnek, tragikusnak. Oplatka az amerikai író Updike-ot idézte, aki egyik művében arról írt, a kelet-európaiak szeretik magukat felsőbbrendűnek tartani – a szenvedésben. A svájci-magyar előadó szerint a lengyelek saját magukat tartják Hitler és Sztálin fő áldozatának. A csehek München miatt szintúgy áldozatnak tartják magukat. És a kelet-európaiak összességében úgy tartják, hogy a nyugatiak egy piszkos alku keretében kiszolgáltatták őket Moszkvának. 

Lehet, hogy egyesek azt mondják, „ezek régi sztorik, kit érdekelnek?”, de a közép-európaiak számára ezek mintha tegnap történtek volna. És amióta a térségünk államai az EU tagjai lettek, úgy gondoljuk, a nyugatiak tartoznak nekünk valamivel. A nyugatiak viszont úgy vélik, nekünk kell hálásnak lennünk, hiszen pénzbeli támogatásokat kapunk, amiket a nyugati adófizetők állnak. Ez az álláspont viszont felbosszantja a keletieket, akik úgy érzik, mintha egy gazdag nagybácsi beszélne így a szegény rokonaikhoz. 

Nacionalizmus előtt és után

Oplatka harmadik pontja a nemzet kérdése volt. A legtöbb közép-európai nemzetállam az 1. világháború után született meg, s a nemzeti érzést a legtöbb kommunista hatalom is kihasználta, bár a kommunizmus ütközött a nemzeti tudattal. 1989 után viszont újjáéledtek a nemzetek – azzal a tudattal együtt, hogy a régmúlt legendás és dicsőséges volt, szemben a tökéletlen jelennel, amiért kompenzáció jár. Önkritikus gondolkodás helyett populista leegyszerűsítések és nemzeti fantáziák jellemzik a politikát, miközben súlyos vitákat tud kiváltani egy-egy történelmi figura szoborállítása. 

A svájci-magyar történész felidézett a magyar reformkor idejéből egy anekdotát, mely szerint Metternich herceg és Széchenyi István a nemzet kérdéséről vitáztak. „Nemzet, nemzet, mi az? Az állam minden” – csattant fel Metternich. A mai Közép-Európában viszont a fordítottja igaz: az emberek őszinte hazafinak tartják magukat, de nem azonosítják magukat az állammal, sőt, az államot ellenségesnek tartják.

Oplatka szerint a nacionalista érzések közép-európai fellobbanása éppen akkor kezdődött, amikor a Nyugaton lehanyatlóban volt. A nyugati értelmiség a nacionalizmus elhagyását és az európai tudat kialakulását szorgalmazta. Nem értik meg, hogy a szuverenitás és a nemzeti érzés fontos Kelet-Európában. És ez nem sovinizmust jelent, hanem egy kísérletet a kommunizmus alatt szétesett társadalmak összekovácsolására. A sajátos történelmi út miatt nem lehet a keletieken számon kérni az aktuális nyugati politikai korrektséget. 

Ugyanakkor Oplatka András azt is hangsúlyozta: a keletieknek is meg kell tanulnia az együttműködést, a tárgyalás és a kompromisszumok művészetét. Előadása végén kitért arra: rossz üzenetnek tartja, hogy a visegrádiak megtagadják a szolidaritást a migráció ügyében, és agresszívan beszélnek a nyugatiakkal. Szerinte a visegrádiak meg fogják tanulni, hogy a szolidaritás nem egyirányú utca. És észre lehet venni a dekadenciát a nyugati társadalmakban, de ez a fejlett, jóléti társadalmak szerves része, ettől még a Nyugat gazdag, innovatív és fejlett marad a jövőben is.