Nem válok célvesztetté – Kárász Róbert a Mandinernek

El lehet-e adni jó cél érdekében két millió forintért egy plüssmackót? Megkerülhet-e tejes dobozok segítségével egy eltűnt gyerek? Kárász Róbertnek – a TV2-től napokban távozó műsorvezetőnek – mindkét kérdésre igen a válasza. A médiaszemélyiség az Ezer Lámpás Éjszakája Program sikeres beindítása után a Fogadj Örökbe Egy Macit alapítványon keresztül létrehozta Magyarország egyik legnagyobb fogyatékosokat foglalkoztató munkahelyét, a Premier Kultcafét. Interjúnk.

Nyolc évi közös munka után távozik a TV2-től. Mi ennek az oka?

Az új hírigazgató érkezése változásokat hozott a tévénél. Ez érintett engem is. Aznap hajnalban, amikor otthonról elindultam, átsuhant a fejemen egy gondolat, hogy talán ez lesz az utolsó Mokka-műsorvezetésem. Jó volt a megérzés. De csak a megérzés volt jó! Ellentmondásos nap volt. Délután 3-kor közös megegyezéssel léptem ki a TV2-ből, két órával később pedig Törőcsik Marival és az alapítványunkkal adtuk át a mozitermünket a fogyatékosság-barát munkahelyünkön.

A médiában szeretné folytatni vagy más tervei vannak?

Benne van a pakliban, hogy teljes mértékben a civil szakma felé fordulok. Talán ez az én utam. Nem akarok semmit elsietni. Ugyanakkor televíziós szakemberként ismert meg az ország, jó lenne, ha nem távolodnék el véglegesen ettől a pályától. Nem fogok senkit felhívni, hogy munkáért esdekeljek, de ha megtalálna egy minőségi televíziós munka, amiben örömmel vennék részt – mint egykor a Mokkában –, valószínűleg elvállalnám.

Új fejezet jön?

Ez most egy új helyzet, mintha egy társasjátékban lelöknék a bábumat, majd teljesen más pozícióba helyeznék, de nem válok célvesztetté. A TV2 mellett is minden erőmmel azon voltam, hogy az Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány és az Ezer Lámpás éjszakája ügyeit maximálisan a kezemben tartsam. Igyekszem ezeket a napok történéseitől függetlenül teljes erőbedobással továbbvinni.

Bár mindenki tévés személyiségként ismeri, hamar a szociális ügyek felé fordult.

Érintettségem ugyan nincs ezen a területen, de életem nagy részében rádióztam. Rengeteg szocioriportot készítettem sérültekről, fogyatékkal élőkről így hamar közel kerül hozzám a téma. Ma már olyan, mintha egész életemben ezt csináltam volna.

Az Ezer Lámpás Éjszakája volt az első projektje. Miért vágott bele?

Magyarországon 2011-ben több mint 12 ezer bejelentett eltűnt gyerek volt. Amikor ezt akkor megtudtam, a horribilis szám teljesen ledöbbentett. Pár hét alatt kialakult a fejemben egy társadalmi célú kampány. Ebből született meg az Ezer Lámpás Éjszakája, melyet idén tervezek kivinni Brüsszelbe. Szeretném, ha nemzetközi projekt válhatna belőle. A Lámpás erőt adott ahhoz, hogy más társadalmi célú ügyekkel is foglalkozzam.

Mint a fogyatékossággal élők helyzete?

Röviddel a lámpás után ismét olvastam egy statisztikát, miszerint Magyarországon körülbelül 600 ezer fogyatékkal élő ember él. Ezeknek a felnőtteknek azonban csak tizenöt százalékát foglalkoztatják, míg az uniós átlag hatvan százalék. Ennek hatására eldöntöttem, a következő programom a megváltozott munkaképességűekről fog szólni. Ebből született meg a Fogadj Örökbe Egy Macit program.

Hogy kapcsolódik össze a megváltozott munkaképességűek helyzete a macikkal?

Miután körvonalazódott az új cél, már csak azt kellett kitalálnom, mitől fog ez az ügy ismerté válni. Ha csak úgy létrehozunk a programot, együtt a fogyatékossággal élők foglalkoztatásáért névvel, egy leszünk a sok közül, el fogunk veszni. Kellett egy ötlet – mint a lámpásnál a tejes doboz és a lufik felengedése –, ami a védjegyünkké válhat. Beugrott, milyen ütős és szerethető lenne, ha ismert emberektől elkérnénk a gyerekkori mackóikat és ezeket elárvereznénk. Így született meg a Fogadj Örökbe Egy Macit ötlete.

Tényleg ütött az ötlet?

2012 márciusában csináltam meg az első gyűjtési akciómat. Először egy kiállítást rendeztünk a macikból, rá egy hétre megtartottuk az árverést. Hatalmasat szólt. Hatvan macira lehetett licitálni, köztük Törőcsik Mariéra is. A Nemzet Színészének plüssállata hétszázötvenezer forintért kelt el.

Később ő lett az alapítvány arca is.

Nagyon figyelek azokra a részletekre, amelyekben benne rejlik a növekedés lehetősége. Megmaradt bennem Törőcsik Mari sikere is. 2012-ben már harmadszorra rendeztük meg az árverést, amikor úgy döntöttem, ezt a programot szervezett keretek között kellene folytatni. Felkerestem Törőcsik Marit, emlékszik-e rám, én kértem el egy éve a Maciját. Azt felelte: „Robikám hát hogy ne emlékeznék, hiszen engem akkor annyian fényképeztek, mint még Cannes-ban sem”. Felkértem, legyen a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány alapítója. Örömmel vállalta. 2013-ban fel is állt az alapítvány.

Innentől kezdve minden évben december 3-án, a fogyatékkal élők világnapján megrendeztük az árverést, amellyel újabb rekordokat döntöttünk. Kertész Imre macija tavaly előtt három és fél millió forintért kelt el. Akkoriban már nagyon beteg volt az író, ráadásul a maci mellé a Sorstalanság példányát is odaadta. Most decemberben Andy Vajna Törőcsik Mari másik macijáért fizetett kétmillió forintot, majd felesége is ugyanennyiért vette meg Palvin Barbara mackóját.

Ezekben az években már konkrétan a kávézóra gyűjtöttek?

Hamar megszületett bennem a kávézó gondolata, ahol megváltozott munkaképességűek dolgoznak majd. Elkezdtem nézegetni budapesti ingatlanokat. A Vörösmartyba rendszeresen jártam moziba, míg be nem zárt. Amint megtudtam, hogy üresen áll az épülete, felkerestem a helyet. Beléptem és egy pillanat alatt kialakult bennem a koncepció: nem is csak kávézót, hanem egy kulturális központot fogunk itt létrehozni. Miközben ott álltam, megállt az idő, kitágult a tér és láttam, magam előtt az egészet. Tudtam, hol lesz a kávézó, hol a pékség. Eldöntöttem, hogy meg kell tartani a kis mozitermet, ahol művészfilmeket vetítünk majd, de át kell alakítani a nagytermet, amely konferenciák, zenei estek helyszínéül fog szolgálni. Megálmodtam mindent, majd kezdődött a procedúra, hogyan lehetne megszerezni az épületet a fővárostól.

Nehezen ment?

Elkészítettünk egy szakmai anyagot, amit 2014 év végén beterjesztettük a Fővárosi Közgyűlés elé. Rá két hónapra a közgyűlés ellenszavazat nélkül úgy döntött, az egykori Vörösmarty Mozi épületét az alapítvány üzemeltetheti tovább. Ekkor kezdődött az igazi munka. Tervezőirodákat kerestem fel, azzal a kéréssel, hogy támogatásként tervezzék meg ennek a társadalmi összefogású projektnek az épületét. Összesen húszmilliónk volt, pedig tudtuk, a megvalósításhoz legalább százmillióra lenne szükségünk. Volt olyan cég, aki elutasított, de az irodák nagy része mögénk állt.

Az alkalmazottak kiválasztása úgy történt, mint bármely más kávézóban?

Nekem nincs képesítésem arra, hogy megtaláljam azokat a fogyatékkal élő embereket, akik az itteni feladatokat könnyen, örömmel, szívvel-lélekkel el tudják látni. Ehhez hozzáértő emberek kellenek. Segítséget kértem hát a Salva Vita Alapítványtól, akik munkaerő közvetítéssel – főleg autisták, értelmi sérültekkel és megváltozott munkaképességűek elhelyezésével – foglalkoznak. Ők bejárták a helyszínt, kiválasztották a feladatokra alkalmas személyeket, tréningezték őket. A megnyitó előtt pár nappal tartottam nekik egy állásinterjút, ahol első látásra egymásba szerettünk. A fogyatékossággal élők azonnal beleszerettek a munkába, a helybe, a légkörbe, és én is azonnal megszerettem őket; nem is volt kérdés, hogy együtt folytatjuk a munkát.

Nem csak fogyatékossággal élők dolgoznak a kávézóban. Könnyen megy a közös munka?

A fogyatékossággal élő hét munkatársunk mellett a pultban és a konyhán ép alkalmazottak is dolgoznak, akiknek már a legelső interjún elmondtam, hogy ez egy olyan hely, ahol megváltozott munkaképességű kollégákkal fognak együtt dolgozni. Egy nem megfelelő mondat vagy gesztus feléjük és viszontlátásra. Akinek ez nem tetszik, nyugodtan fölállhat és elmehet, nem kell vállalnia a munkát. Meglepetésünkre mindenki ülve maradt.

Kapnak külön figyelmet a megváltozott munkaképességű dolgozók?

Tudtuk, hogy szükségük lesz egy olyan emberre, akihez mindig fordulhatnak, főleg a down-szindrómás dolgozóink. Bár én igyekszem mennél több időt itt tölteni, nem tudok éjjel-nappal jelen lenni. Ezért találtuk ki a mentori állást, így került hozzánk Irén. Ő a mi „nagymamánk”. Irén állandóan a down-szindrómás kollégákkal van; de igyekszünk elérni, hogy a fogyatékos munkatársak is egyre jobban önállósuljanak, végül száz százalékosan a saját lábukon álljanak. Ekkor már Irén is csak a háttérből fog figyelni. Olyan lesz ez, mint amikor a szülő elengedi a felnőtté vált gyermeke kezét.

A betérők mit szólnak a helyhez?

Sok fiatal jön be hozzánk, hiszen az egyetemi negyed közepén vagyunk. Ha bizonytalankodnak, odalépek hozzájuk és elmesélem nekik, miként üzemelt régen ez a hely, mivé alakítottuk át. Csak a végén teszem hozzá, hogy egyébként itt fogyatékossággal élők dolgoznak. A fogadtatás kilencvenkilenc százalékban pozitív. Egyetlen csapat volt, ahol láttam a rémületet az arcokon. Ők ki is mentek.

A Premier Kultcaféban a kultúrprogramok is akkora hangsúlyt kapnak, mint a kávézó?

Szeretnénk, ha nem csak arról szólna a történet, hogy megváltozott munkaképességűek számára adunk munkát. Igyekszünk mindent megmutatni, ami az ő életükre, művészeti tevékenységükre jellemző. Kiállításokat, konferenciákat szervezünk a témáról. Emellett rengeteg kulturális programnak szeretnénk helyet adni, amilyen a megnyitó alkalmunk is volt, melyen Röhrig Géza olvasta fel legújabb verseit. Ezen kívül napi kétszer művészfilmeket vetítünk a mozi teremben, irodalmi és komolyzenei esteket rendezünk az átalakított nagy helyiségben.

Hova tovább?

Mi a következő terv? Nagy álmodozó vagyok. Ha csinálunk valamit, az legyen minél nagyobb, kerekebb, színesebb. A tervem a következő: beindítjuk ezt a motort és nyitjuk is a következőt. Egy országos hálózatot szeretnénk kiépíteni. A mostaninál kisebb kávézókban gondolkodunk, bár felmerült az ötlet, hogy vidéki művelődési házakat támasszunk fel és valósítsuk meg ugyanezt a koncepciót.

Akkor nincs megállás.

Az elmúlt években csak erről szól az életem a lámpás mellett. Teljesen kifárasztott a tévé, a Lámpás és a Maci együtt, de egész életemben önmegvalósító voltam. Annyira hiszek mindenben, hogy addig megyek, amíg meg nem valósítom azt, amit elterveztem.