Feladom!

„Szokásos lehangolt reggel, csapódnak a vasszekrény ajtajai az öltözőben. Nem szólunk egymáshoz, az öltözőajtóban némán várjuk egymást. Ha ezt kívülálló látná, azt hinné valami probléma van köztünk, de nincs. Mi csak a rendszert utáljuk. A leamortizált kiszolgáltatott rendszert.

Tudjuk, csak egymásra számíthatunk. Egész nap, egész héten, egész évben... mi kolléganők vagyunk.

A kiskonyhában reggeli kávé, az éjszakás írja az átadót, néhány infúziót még kicserél, hogy legalább reggel 10-ig kitartson. Azért átvétel közben figyelem a pumpákat és számolok, mikor, hol kell majd cserélni, de úgy is változnak a gyógyszer adagok reggeli vizit után. 

Még a reggeli megbeszélés előtt berobbannak az orvosok, végigfutnak az osztályon, aztán eltűnnek. A kolléganő már húzza az EKG-kat és már csapdos, hogy már megint nem jó a gép. Húzza oda a másikat, teszi föl az egyszerhasználatos tappancsokat sokadszorra, amíg csak tapad. Jó az még... örülünk, hogy egyáltalán van és nem kell másik helyre menni kéregetni. 

De ez sem működik. Én a lázlapokat írom, közben fölteszem a vérnyomásmérőket és fél szemmel követem kolléganőm küzdelmét a két rossz géppel. Nem szoktunk egymás munkájába "belenyúlni", de némán lépünk oda segíteni, ha kell. Próbálok segíteni, nézem a vezetékeket, nincs-e megtörve valamelyik. Nem találom a hibát én sem. 

A 3 év körüli kislány fekszik nyugodtan, egy üres cumisüveget szorongat és nagy barna szemeivel nézi a küzdelmünk a gépekkel. Boldog, hogy nem fáj, amit csinálunk. Nem tűvel közelítettünk felé, már ez is megnyugtatja és nem a reggeli gyógyszerbevételért könyörgünk. 

Málnaszörpben, vagy teában oldjuk fel? Miben szeretnéd bevenni? Összetörve picike darabokban vagy le tudod nyelni egészben? Semmiben – hangzik a válasz.

De itt még nem tartunk, egyelőre csak egy EKG-t szeretnénk lehúzni, de csak nem sikerül... Érkezik a reggeli, akiről tudjuk hogy nem vár műtétre, annak egy kis folyadékot már adunk.

Kislány nyújtja is az üres cumisüveget és néz a rácsok közül a nagy barna szemeivel. Némán, csak a cumit nyújtja. Kakaót öntök bele, már több napja túl van a műtéten, kicsit bágyadt – úgy ítélem, de nem az »én betegem« és már fordulok vissza az enyémekhez.

Kolléganőm elmegy jelezni, hogy egyik gépünk sem működik – már megint – és nem tudjuk végezni a munkánk és mindjárt vizitelni kéne és addigra jó lenne ha meglennének az EKG-k. Háttal állok, az enyémekről szedem le a vérnyomásmérőket, tekerem a monitorok köré és rögzítem az adatokat. Beszélgetek velük, közben hallom, kiesik a cumisüveg, tompán koppan a földön. Megfordulok és leguggolok, hogy kiszedjem a kiságy alól. Bemosolygok az ágyba hogy nem baj, adok másikat, de a kis test már élettelenül fekszik... és kezdődik a reggeli őrület...

Évekkel ezelőtt történt... de egy nővér megy tovább, a szívén elevenen élnek ezek a sebek vagy kérgesedik egy idő után. És egyszerre szakad le a kéreg az újabb és újabb sebeknél. Amikor megvolt az esély, hogy még tehet valamit, csak a nemműködő rendszer nem engedte...

Ember életek nap mint nap, és emberéletekért küzdő, még mosolygó kolléganők.
Értük indultam! Akikkel nap, mint nap, együtt dolgoztam és úgy éreztem, senkit nem érdekel az Ő nyomoruk és szenvedésük. Vezetők tömege áll fölöttük, akik tehetnének és csak hallgatnak kiszolgálva a nem működő rendszert.

A Magyar betegek életéről van szó! Nem működik a rendszer! 
Az amortizációt mindenki látja, ha belekerül tapasztalja és megtapasztalja az emberhiányt. De hogy mit él át a benne dolgozó, azt senki kívülálló nem érti. 

A tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot, a közönyt, a reménytelenséget. Amit a nővérek nap, mint nap megélnek. És aki teheti, menekül. Menti a saját életét, a saját lelkét.

Abban az országban, ahol 64 ezer ember (és mennyivel több!) csak VICC-nek számít, abban az országban ahol milliárdok folynak ki értelmetlenül, abban az országban ahol nincs ellenzék, mert mindenki csak az önös érdekeit képviseli és képtelenek megegyezni és összefogni, abban az országban volt egy nővér aki hitt az összefogásban. Akkor is, ha pont a saját korrupt vezetői – akik tehetnének valamit – csak hallgatnak és csak kiszolgálják az jelen politikai rendszert, mert nem akarják a jól fizető állásukat elveszíteni-, úgy gondolta, hogy mégis a legkisebbek vagyunk többen! És mindenki tudja, hogy igazunk van, a Magyar beteg megérdemli a tisztességes becsületes betegellátást, ami ma NINCSEN MAGYARORSZÁGON.

Sokan képviselik a Magyar Egészségügyet pénzért, ez a munkájuk. Évek, évtizedek óta élnek ebből. Az, hogy munkájuk semmit nem ér, elismerni nem tudják. Mert nekik így jó. Így kényelmes. 

Egy év telt el, mióta »meghirdettem« a Feketeruhás hétvégéket. Nem vagyok politikus. Nem vagyok egészségügyi vezető. Ember vagyok. Nő vagyok. Anya vagyok. Ápolónő vagyok. Csak egy ápolónő, aki megpróbálta a lehetetlent.

»...Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha; 
Nem így; míg jött a sors, a mostoha, 
És megmutatta, hogy Te: én vagyok, 
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok, 
Mint a levél, ha elszárad a fa, 
Mint a gyermek, kit elhágy az anya, 
Szeretlek népem mindhalálig...« ( Reményik Sándor ) 

Nem tartozom azok közé, akik nem tudnak visszalépni és nem tudják elismerni – megbuktam. Szégyellem, hogy egy olyan országban kell élnem, ahol az ország vezetése mindent fontosabbnak tart, mint maga az ember ! Ezt a csatát bebuktam. Egy év telt el. Feladom! 

Mégis megérte, mert olyan emberekkel találkoztam, akik jók. De úgy látszik, mégis mi vagyunk kevesebben. Ott leszek mindenhol, ahol az igazságért állnak ki a jó emberek. Ott leszek mindenhol, ahol Magyarország a szabadságharcát vívja a rajta uralkodó gonosz felett. 

Megtaláltok, ha segíthetek, de elől menni már nem tudok. Túl sokat vesztettem. 

Szégyelld magad hiteles egészségügyi vezetés, szégyelld magad Ország vezetés, hogy hagyod a Magyar Embereket szenvedni és meghalni. 

Én szégyellem, hogy elfáradtam. Elnézést kérek, de csak egy ápolónő vagyok. 

Köszönöm szépen a Társaimnak a kitartást (pihenhettek), köszönöm szépen a hiteles Médiának a tudósításokat és Köszönöm szépen Magyarország, hogy értettétek miért indultam. Mindent köszönök, de célom nem értem el. Bocsánatot kérek! 

Szeretlek Kolléganők és Kollégák, de a korrupciót legyőzni nem tudom.”