Feltámadás, itt? Kárpátalja a háború árnyékában

Apró szoba. A lakás egyetlen szobája. Ablaka az előtérre néz, amely egyben konyha is. A szobácska így nem teljesen sötét, de villanyfényre azért nappal is szükség van. A csillár sárgás fénye épp a hegre hull. A vágás, amely nem sokkal a homlok fölött indul és felfele, majdnem a fej búbjáig fut, fehéren világít a tüsi hajszálak között.

Januárban volt 24 éve, hogy ez a fej, Tóth Andrásé, kibújt a napvilágra. A heg csak néhány hónapja került rá. Donyeckben szerezte, az ukrán-orosz csatározások kellős közepén. „Vállról indítható rakéta volt, az csapódott be tőlem ötven méterre.”

Beregszászon vagyunk, Kárpátalján. András egyike annak az állítása szerinti több ezer magyarnak, akiket a beregszászi járásból az ukrán hadseregbe soroztak és vittek az ország keleti részére. Harcolni az oroszok ellen. Ukrajnáért. A kölyökforma veterán kissé kapkodva meséli élményeit. Két és fél hónapja van újra itthon, de hogy a sokkon még sokáig nem lesz túl, az elsőre is nyilvánvaló. Egyenruhája a szoba sarkában, a földön hever. „Soha nem veszem fel. Talán elégetem.”

A szoba sarkában barátnője, a seszőke Angelika ül az ágyon, hallgatagon, leverten és tanácstalan arccal, miközben Andrásból folyik a szó. Zaklatott fegyelmezettséggel beszél két keze között meghalt magyar barátjáról, meg a másikról, az ukránról, akinek a darabjait úgy kellett összeszedniük.

Dokumentumokat, katonakönyvet, fényképeket és röntgenképet mutat kérés nélkül is: arról beszél, hogy megy Kijevbe, a hadügyminisztériumba, addig nem nyugszik, amíg nem lesz változás „fent”, mármint a keleti fronton. Merthogy, mondja, ott semmibe veszik a katonát. Most is van olyan magyar barátja, akinek le kellett vágni a lábfejét, de ott tartják, nem kezelik. 1981-es konzervet kaptak – „a döglött halnak jobb szaga van” – meg némi kekszet és teafiltert, ez volt a koszt – hadarja.

Elképesztő történeteket hallunk orosz fogságba esett magyarokról, bénult kézzel is besorozott Vityáról, a magyar cigány srácról. Aztán buszban megbilincselt, diszkóban összefogdosott fiatalokról hallunk, akiket onnan vittek a kiképzésre és a frontra.

Andrást a „hatodik kanyarban” vitték tavaly. Most épp a hetedik kanyar van – továbbra is soroznak, viszik a fiúkat. András több behívót figyelmen kívül hagyott, végül aztán megijedt az öttől nyolc évig terjedő szabadságvesztéstől és megjelent a sorozáson. „Fél óra alatt alkalmasnak minősítettek az orvosok, aztán irány Lemberg, mai nevén Lvov, a »poligon«.” Két hónapos kiképzés. Aztán a front, Donyeck.

Mutatja a felül kamuvászon, ócska bakancsot, amelyben a hóban, fagyban meneteltek. Neki ráadásul nem jutott téli egyenruha. S még valami nem jutott: zsold.

András szerint kilenc havi pénzével tartozik az ukrán állam, nem tudja, megkapja-e valaha. „Amikor megsérültem, elvittek Kijevbe. Gennyezni kezdett a seb, fájt a fejem, ma is fáj. Röntgent csináltattam a koponyámról, de azt is nekem kellett kifizetnem. 900 grivnya volt.” Több mint fél havi nyugdíj. Andrást leszázalékolták. Amint teheti, megy el innen ő is. „Magyarba.” Angelika testvére Tiszakürtön él, talán oda.

Hogy a borzalmas csatatéri élmények hány százaléka tudható be a fejsérülésnek, mennyi a kezeletlen poszttraumás állapotnak, s mi történt a valóságban, megtippelni sem érdemes.

Egy biztos: a következmény. A sokk és a reménytelenség. Az pedig valóságosabb nem is lehetne. Nem lehetne igazibb Tóth néni, az anyuka remegő búcsúja. Sírva ölel át minket, úgy köszöni meg, hogy meglátogattuk őt és a fiát.

Az ukrán-orosz csatározások Keleten a kárpátaljai magyar jövő régen ácsolt koporsójába ütik éppen az utolsó szögeket. 2016 nagyhetén, amikor itt járunk, leszögezhetjük: itt már nem lesz magyar feltámadás. 

Vannak pedig, akik igyekszenek menteni a menthetetlent. Mi is őket kísérjük reggel óta. Ugorjunk is vissza egy napot, kezdjük az elején!

A Máltai-akció

Iszonyat hangos sziréna a telefonban, mást nem is hallani. Megszakad. Ez így többször egymás után. Mindig mentők, mindig sziréna. Fura helyen lehet az illető. Biztos valami baleset van a környékén. Amikor nagy nehezen elérjük emberünket, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetőjét, megbeszéljük a másnap reggel hetes indulást.

Ott aztán kiderül: nem csoda, hogy mindig szirénát hallottunk a vonalban előző este. Nem a környékén volt a mentőautó. Ő ült benne. Adányi László havonta egyszer mentőzik. „Kikapcsolódásképpen.” Merthogy a projektek tervezése, a segélynyújtás sehogy nem megy ki az ember fejéből, hazaviszi a munkát, nincs kikapcsolódás még pecázás közben sem. Az a tizenkét óra viszont, ott, a mentőben… Ott nem lehet másra figyelni, csak a sérültre, hogy odaérjenek hozzá, hogy beérjenek vele a kórházba. Véres egy kikapcsolódás. „Tegnap is volt egy vetélés a kocsiban.”

Most nem mentőbe szállunk: a szépen felmatricázott máltai személyautót Balázs vezeti. Önkéntes.

Elsőre uncsi protokollprogramnak látszhat a célunk. Azért indulunk el Budapestről, hogy délután átadjuk az 1,7 millió forint összértékű adományt a munkácsi katonai kórháznak. Egyszer használatos fecskendőtűk, katéterzsákok, kórházi lepedők, Béres csepp – ezekre van szükség ott, ahol a fronton megsérült katonákat ápolják. A szállítmány már kint van, a püspöki palota garázsában. Előbb tehát irány Beregszász, a máltaiak ottani központja, ott majd csatlakoznak hozzánk a helyiek egy mikrobusszal, együtt megyünk Munkácsra, pakolunk, aztán átadó. Tervünk, hogy a katonai kórházban szóra bírjunk egy-két magyar, esetleg ukrán katonát, hogy frontélményeket szerezzünk tőlük, hamvába holtnak látszik már ekkor is. Sebaj. Ha meg sem próbáljuk... 

A hírérték mondjuk rögtön az után elúszik, hogy kievickélünk az M3-masra Pesten. A rádió friss híreket mond. 

Robbantások Brüsszelben. Most napokig erről szól majd minden.

Pedig halottak vannak a keleti ukrán fronton is. Minden nap jönnek róluk hírek. Munkács például 13 katonát veszített el, közülük öt magyar. A határ menti Beregszász, ahol arányaiban a legtöbben élnek magyarok a helyiek becslése szerint mára 110-120 ezresre apadt közösségből, már tavaly öt magyar halottal számolhatott. 

Itt még majdnem minden felirat kétnyelvű, az Arany Páva fogadó egykor meseszép, ám silány minőségben felújított, újfent romló szecessziós épülete előtt Petőfi szobra áll. Vele átellenben a máltaiak helyi főhadiszállása.

A járási Máltai-főnök Makuk Jánosra várunk itt, amikor nyílik az ajtó és belép Éva néni. Pelenkáért jött. Felnőtt pelenkáért. A lányának lesz, aki negyven éves már, de fogyatékos, pelenkázni kell. Éva néni 64. Pelenkázza is, csak épp nincs mivel.

A felnőtt pelenkából két nagy és egy kis csomag, ha épp kapható is, 1378 grivnya. Éva néni nyugdíja pedig 1200 grivnya. Úgy tizenötezer forint. 31 és fél év munka után. A férje 1500 grivnyát kap havonta 47 ledolgozott évért.

A döntés tehát úgy áll, hogy fűtenek, kifizetik a számlákat, vagy esznek, esetleg megveszik a gyógyszereket. Együtt a három nem jön ki, pelenka végképp nem fér bele. Éva néniék helyzete pedig egyáltalán nem egyedülálló, itt Beregszászon ez átlagos.

Éva néni valamiért mégis derűs. Mosolyog. Minthogy kérdezgetjük, elmondja, mi náluk a helyzet, de olyan könnyeden, mintha azt mesélné, mit látott a színházban. A kilencvenes években „Csehbe” jártak dolgozni, először ’92-ben vették el a pénzüket. Végigjárták az összes magyarországi piacot is, abból éltek akkor. 

Jobban is ment akkoriban, most viszont megint rosszabb. A harcok kitörése óta minden egyre drágább. „De aki lógatja az orrát és a földet bámulja, sosem látja a Napot. Felfele kell nézni. Mindig csak az égre.” Ha ételre nincs pénz, esznek csicsókát, meg sok tésztát.

Éva néni nem panaszkodik. Azt mondja, más sem. „Csak sokan meghalnak fiatalon.” A behívóktól való félelem egyébként már alábbhagyott. Hozzászoktak. Mindent meg lehet szokni. A gond inkább az, hogy mindenki elmegy. Aki nem a behívó elől, az is, dolgozni. „Rabszolgamunka az, külföldön.” Ilyenkor, húsvétkor hazajönnek, él az utca, élnek a környező falvak is. Aztán kihal megint minden.

A sorozást egyébként az élelmesebbek megúszták, csak a járásból ezrek menekültek Magyarországra. A százezres számot, amelyet Orbán Viktor és Balog Zoltán is közölt már, mindenki erős túlzásnak érzi, de hogy sok katonaköteles meglépett, az biztos.

Segítették is egymást az itteni magyarok. A behívót a munkáltatónak is át lehet adni, volt hát olyan eset, amikor a főnökhöz megérkezett a szerv, aki meg hirtelen vakargatni kezdte a füle tövét, hogy hát hiszen két hete kilépett már az illető. Aztán „lement a raktárba”, hogy előkeresse és felhozza a keresett személy felmondási papírjait, hadd lássa a szerv is. A sorozandó munkatárs persze ott volt egy emelettel lejjebb, a főnök gyorsan meg is íratta vele a visszadátumozott felmondást, aztán uzsgyi, mehetett a hátsó ajtón, neki a határnak...

Aztán van olyan is, aki magyar és ukrán egyszerre. „Agymosottan jönnek vissza a frontról” - mondja a huszonéves Zoltán, akivel az Arany Páva előtt elegyedünk szóba. Neki van munkája, de már tanítja be az utódot. Lép innen ő is. Pestre. 

Eltört a lábad? Battyogj el gipszért!

Mi pedig most Munkácsra, az átadóra. Mikrobuszba szállunk a máltaiak helyi vezetőjével, Makuk Jánossal és munkatársaival. Éva nénit is elvisszük egy darabon. „Bearanyozza a napunkat mindig, amikor bejön” - mondják, miután kiszáll. Erő, kedvesség, nyugalom árad Éva néniből mindig, most is, pedig nem is volt pelenka, elvileg hiába jött.

Nem mindig tudnak szerezni felnőtt pelenkát, Magyarországról pedig szintén nem egyszerű behozni semmit. Az 1,7 milliós kórházi segélyszállítmányt is hosszú hónapokig kellett engedélyeztetni Kijevben. Pedig az egészségügy itt olyan, hogy a magyar állapotok emellett Kánaánnak tűnnek. Nem csak az egyébként jól felszereltnek számító munkácsi katonai kórházban van hiány fecskendőkből, katéterekből, lepedőkből: a hétköznapi ellátás is akadozik. Ha például az ember eltöri a lábát, elküldik először filmért. Megveszi, viszi, elkészül a röntgen. Hopp, tényleg törött. Na, azzal a törött lábbal el is ballaghat a páciens gipszért. Megveszi azt is, úgy megy az orvoshoz, aki aztán ráteszi a lábára.

S ha ez nem volna elég rémisztő, útközben megismerkedünk a patikában kapható „szülési csomag” fogalmával is. Abban benne van minden, az orvosi köpenyig bezárólag. Minden, amire egy átlagos szülés levezetésénél szükség lehet. Azt is meg kell venni, úgy kell érkezni a kórházba. Mert ott ilyesmi nincs.

A munkácsi katolikus püspöki hivatal garázsában pihenő dobozok és kórházi lepedők értéke tehát jóval nagyobb, mint azt az itteni viszonyokhoz mérten még mindig elkényeztetett belmagyar fejjel elsőre gondoltuk. Azzal a tervünkkel is eléggé mellélőttünk, hogy katonai kórházban, ünnepélyes átadón beszélgetünk majd frontharcosokkal - Makuk János arckifejezéséből ez jól látszik már a mikrobuszban, amikor ezt felvetjük neki. Nem túl esélyes. Egyáltalán nem.

Makuk viszont rögtön a telefonjáért nyúl. „Tóth néni? Jó napot kívánok. Vannak itt barátaink Pestről, meglátogatnák Tóth nénit és a fiát is, ha majd délután visszaérünk Beregszászba.” A válasz nem egyértelmű.

Közben Munkácsra érünk, kezdjük bepakolni a már két hete kihozott „árut” a mikrobuszba, amikor gyanúsan felbontott csomagokra bukkanunk. Ne már! Itt még a püspökségen is lopnak? Vagy húsz lepedő hiányzik. Kis kavarodás után kiderül, hogy lopásról nincs szó, csupán apróbb félreértésről, amelyet sikerül is tisztázni, úgyhogy irány a katonai kórház. Nagy a médiaérdeklődés, itt a magyar konzul, a nemrég még munkácsi polgármester Lengyel Zoltán, és a nyugalmazott főorvos Wesselényi Igor is tiszteletét teszi, beszédek, átadás-átvétel, ahogy kell.

Az új kórházi szárnyat is megmutatják, amelyen szakavatott magyar szemek rögtön kiszúrják a hibákat - a fugázott padló nehezen takarítható, az ajtók kicsik, nem lehet rajtuk kitolni a gurulós ágyakat - de inkább dicsérnek, mert így illik és mert legalább készül valami. Gyorsan kiderül, hogy egyébként szükség lenne még negyven modern kórházi ágyra. A máltaiak megígérik, hogy igyekszenek elintézni, szerezni és hozni ennyit - szintén adományként.

A kórházigazgató büszkén mutatja, hogy még konditermük is van. Nem előírás, ők maguk rendezték be. Innen-onnan összeszedett gépekkel, eszközökkel, de mégiscsak: van. A legfeltűnőbb persze az aprócska teremben a hatalmas, látszólag indokolatlanul ott lévő ukrán zászló.

Puskaporos időkben persze érthető, hogy felparázslik a nacionalizmus – az ukránok a hídjaikat is kék-sárgára festik –, amivel nincs is gond, ha nem lobban be annyira, hogy a helyi kisebbségeket kezdje égetni. Ekkorra tényleg leesik, miért fontos, hogy a magyar máltaiak nem célzottan magyaroknak, hanem olyan katonai kórháznak gyűjtenek és hoznak értékes adományt, ahol túlnyomó részt ukrán katonákat ápolnak, de mindenképp olyanokat, akik a keleti, „honvédő” harcokban sérültek meg.

Persze a máltaiak alapból sem nemzetiségi, hanem mindig rászorultsági alapon válogatnak a segélyezésnél, ám ez a segítség, ez a gesztus most tényleg fontos lehet a helyi magyarság békéjének szempontjából is. Ápolt katonákkal persze tényleg nem lehet beszélni itt, viszont Tóth néni éppen visszahívja Makuk Jánost: vár minket Beregszászban.

Már az utcára kijön elénk a csontsovány, reszketeg asszony. Amíg a lakás fele tartunk, szabadkozik, amiért szegényesen élnek.

Fia, András a szobában vár minket.

Apró szoba. A lakás egyetlen szobája. Ablaka az előtérre néz, amely egyben konyha is. A szobácska így nem teljesen sötét, de villanyfényre azért nappal is szükség van. A csillár sárgás fénye épp a hegre hull. A vágás, amely nem sokkal a homlok fölött indul és felfele, majdnem a fej búbjáig fut, fehéren világít a tüsi hajszálak között.

***

Fotók: Földházi Árpád.