Épp erre való a Kossuth tér és március 15.

Nyilván meghallhatták a díj átvételének veszélyeiről szóló baráti figyelmeztetéseket és főként saját lelkiismeretük szavát, így Röhrig Géza és Nemes Jeles László nyilatkozatai nagyban hozzájárultak a Kossuth-díj sokszor megtépázott hitelességének és össztársadalmi értékének helyreállításához. Szavaik hitelét pedig cselekedettel is megerősítették, amikor a Kossuth-díjjal egyenesen a március 15-i népfrontos pedagógustüntetésre mentek a Kossuth térre.

Így került igazán a helyére ez a díj, mert tettükkel pont azt juttatták kifejezésre, hogy a kormány csak átadója az állami kitüntetéseknek, azokat valójában a nép, az ország nevében adják; vagyis azoknak fejezték ki hálájukat a civil demonstráción való részvétellel, akiktől valójában kapták a díjat. 

Röhrig Géza, mintegy a kritikáknak elejét véve, túlzásnak mondta a Kossuth-díjat és kijelentette, hogy legalább utólag igyekszik majd kiérdemelni, hogy valóban életműdíjjá váljon. Utalt még arra is, hogy Kossuth is, ahogy Bibó, a bátorságban látta annak lényegét, hogyan legyünk demokraták. 

Ma különösen nagy szükség van az állampolgári bátorságra, bátor civilekre, akiket állami kitüntetésekkel, pénzzel és pozíciókkal sem lehet lehet lekenyerezni, akiknek szabadsága nem megvásárolható a hatalom által, mert nem félnek szabadon és nyíltan állást foglalni, szakmai és politikai kérdésekben egyaránt.

Pápay György joggal tette szóvá, hogy az állami díjak körüli polémiák ismét azt mutatják, hogy a sajtó és a közösségi oldalak nyilvánosságában még mindig nem tudunk felülemelkedni a szekértáborok megosztottságain. Ugyanakkor Röhrig és Nemes Jeles pont azt hangsúlyozták leginkább nyilatkozataikban, hogy túl kell végre lépni ezeken a megosztottságokon (bal-jobb, urbánus-népi, zsidó-magyar, stb.) és ami ennél is fontosabb, tetteikkel is demonstrálták több alkalommal, hogy tényleg komolyan gondolják. 

Nem voltak egyedül. 20-30 ezer ember demonstrálta ugyanezt az állampolgári eltökéltséget, hogy nem engedünk a hatalom megfélemlítési próbálkozásainak. Kérjenek bocsánatot, hiszen ők a nép képviselő, alkalmazottai, akiknek nem az a dolga, hogy minősítgessék a népet vagy annak követeléseit, hanem az a dolguk, hogy végrehajtsák és képviseljék a népakaratot. Végzetes hiba és elszólás, ha egy kormányfő viccnek tartja a népakaratot. 

A NÉP HELYETT INKÁBB A SAJTÓT, A VÉLEMÉNYVEZÉREKET KÉNE LEVÁLTANI

A népet tehát nem kell és amúgy nem is lehet leváltani. Pontosan azt és úgy tette, ahogy a polgári értékrendszer megköveteli. Békésen, de kellő határozottsággal. Úgy beszéltek a hatalommal, ahogy a népszuverenitáshoz illik. Kérjenek tőlünk bocsánatot a megfélemlítési kísérletekért. Voltak ott bőven jobboldaliak, korábban Fidesz-szavazók is, sőt: a társadalom gyakorlatilag minden rétege és csoportja megfigyelhető volt a tömegben, mert az oktatásügy mindenkit érint, az egész civil társadalom mobilizálására alkalmas.

Hogy mennyire nem balliberális szervezésű, hanem civil népfrontos tüntetés volt, az több ponton is egyértelműen kiderült: egyrészt a szervezők olyan civil szervezetek tagjai voltak, akik olyan konkrét ügyekben szoktak fellépni, amikor fákat kell megmenteni és akik tipikusan kiütést kapnak minden párttól. A tömegben itt-ott civilben feltűntek ballib politikusok, de nem velük fraternizáló álcivilek gyűrűjében, hanem inkább afféle idegen testként, akiket leginkább kerültek azok a demonstrálók, akik felismerték őket.

Különösen árulkodó volt, hogy néhány szónoklat (különösen a Hősök terén, például Nagy Bandó beszéde) kifejezetten jobboldali polgári értékeket emelt ki és azok mentén mozgósított, de senki sem hurrogta le, nyilván mert a hallgatóságban kellően sokan gondolkodtak hasonlóan. Végképp árulkodó jel, hogy az önmagát túlélt ballib értelmiség sajtója sem állt a népfrontos demonstráció mellé, sőt: hangosan fanyalognak, kötözködnek és a kormánypárti sajtó cinizmusával versenyre kelve fikázzák az egészet, mintha Pukli valami pártocskát alapított volna és annak a tüntetése lett volna. Például Uj Péter, aki szerint ez is csak olyan mint a Milla. 

Szerintük hanyatlásra és kudarcra van ítélve a mozgalom, mert magukból indulnak ki és el sem tudják képzelni, hogy az öncélú és cinikus vélemények világán túl létezhet egyáltalán valamilyen valóság, ahova tetteink vezetnének el és leginkább a közös cselekvés, olyan megmondócskáink számára elképzelhetetlen dolgok, mint egy általános sztrájk és az állampolgári bátorság, netán engedetlenség a hatalmakkal, ideológiákkal és mindenkori megmondócskáikkal szemben.

Ha a népet nem is, legalább ezeket a mindenféle véleményvezér-janicsárokat ideje lenne leváltanunk.

Kedves Nép, mit gondolsz erről? Ezek ma se jobbak, mint '48-ban Landerer és Heckenast, akiknek a sajtóját le kellett foglalni, hogy a nép akarata megjelenhessen és kinyomtathassák a 12 pontot. Úgy látszik, ma is így állunk a pedagógustüntetés 12 pontjával, mert az alig jelent meg a honi sajtóban, hogy ez bizony népfrontos civil demonstráció volt, és van közfelkiáltással megszavazott programja is. 12 pont.

A kormányfő beszédére ötödannyian se voltak kíváncsiak, pedig volt nagy cöfös-buszos szervezkedés, mint az előző átkosban április 4-re, sőt volt tekes reklám-riasztás és marginális ellentüntetés is, hogy minél nagyobb tömegeket mozgósítsanak... mégis sokkal többen jöttek a civil demonstrációra ezzel a rezsimmel szemben, a népszuverenitás visszaszerzéséért.

A népvezért mintha elhagyta volna a nép. Végre egy jelentős és erős társadalmi csoport képessé vált önállóan szerveződni, érdekeit határozottan és szakszerűen képviselni, nemcsak szakmai fronton, hanem politikai erőként is. Nem pártpolitikai, hanem civil, polgári erőként. Ezt nem érti a hatalom és a sajtónak még az ellenzéki része sem. Pedig negyedszázada pont ezt várjuk, hogy végre valami ilyen történjen és értelmet nyerjen a polgári fordulat, a polgári demokrácia a politikában.