A cikk elején idézett sirámok mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy az iskolának eleve feladata az esélyek egyenlősítése, a társadalmi különbségek kivasalása, de legalábbis csökkentése.
De miért lenne az? Mert „igazságtalanok” a társadalmi különbségek? Szerintem és a konzervatív alapfelfogás szerint nem azok. Régi ügy ez, lépjünk tovább.
Lehet feladat a halmozottan vagy szimplán hátrányos helyzetűek pozícióinak, életesélyeinek javítása. De ennek nem a „társadalmi különbségek” vagy épp az esélyek egyenlősítésének a kívánalma az oka.
Kit érdekel ugyanis, hogy mennyivel több esélye lesz jogásznak és nyugaton dolgozó közgazdásznak lennie a budapesti értelmiségi gyereknek, ha sikerült megteremteni az esélyét annak, hogy a faluvégi kisgyerek tisztes kétkezi melóból fog élni és nem akar segélyektől függni egész életében?
A háromszáz, spontán „szegregálódott” észak-magyarországi, leszakadó iskola feladata a legtöbb pénz és a legtöbb képzett-motivált pedagógus megléte esetén sem az lenne, hogy világhírű filozófusokat, hanem hogy valódi munkát végezni képes embereket, helyi értelmiségieket képezzen. A legtehetségesebbeket persze meg kellene próbálni eljuttatni az egyetemig, főiskoláig. De úgy érzem, amikor esélyegyenlőségről beszélünk, túlzottan a pesti belvárosi értelmiséget tesszük meg mércének. De akkor már miért nem a New York-i Greenwich Village, a bohémnegyed vagy a Szilícium-völgy a mérce? Mert akkor az egész ország halmozottan hátrányos helyzetben van és az Egyesült Államoknak kellene minket segélyeznie.