Az antikommunisták közül is a buták kerülnek hatalomra – Bereményi Géza a Mandinernek

Verseskötete jelent meg hetvenedik születésnapjára, az önéletrajzát is írja... Megunta a háttérbe húzódó kulturális csendestárs szerepét?

Több műfajban dolgoztam mindig, tékozló fiúként viszont most visszatértem az irodalomhoz. Az irodalom pedig magányos műfaj. Egy szerző jegyzi. A többi kollektívabb. Ha forgatókönyvet írtam, filmrendező állt elém; ha színdarabot, akkor is rendező; ha dalszöveget, akkor meg az énekes. 

Az énekes évtizedekig Cseh Tamás volt, miközben az ön élményei szólaltak meg általa. Tényleg nem zavarta, hogy ön takarásban van? 

Eleinte csodálkoztam ezen. Akkor mondta nekem Novák János, aki Tamás egyik zenekarának, az Ad Libitumnak a tagja volt, hogy a közönség olyan, mint a nő. Csak egyet tud szeretni. Ezen már csak azért is csodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy bizony vannak nők, akik nem csak egyet tudnak szeretni egyszerre. Aztán rá kellett jönnöm, hogy János bizonyos értelemben igazat beszél mégis. Kell egy embléma. Mint egy felvonuláson. Abból látják az emberek, mi ez, úgy tudják azonosítani az egészet. Tamás volt ez a jelvény, ő élte az énekesek életét, az igazi rakendroll-életet. Ő az életét adta ebbe bele. Én negyven évet töltöttem el vele, most viszont versekké nyilvánítottam, részben versekké formáltam a dalokat is, és kiadtam őket kötetben a többi versemmel együtt. Ezzel ledobtam magamról annak a negyven évnek a terhét. Nekem ez nagyon nagy dolog. 

Tényleg nyomasztotta tehát, hogy Tamáshoz kötik?

Persze. Úgyhogy most jól összezavartam a képet. Költő lettem. Költőnek lenni pedig nagyon jó. A legjobb. Megkérdezte egy ember egyszer, hogy „maga költő”? Igennel feleltem. Végigmért, de úgy, ahogy egy elmebeteget szokás végigmérni. Ohhhó! Ez igen! Akkor nagyon büszke lettem erre a foglalkozásra. 

„Ledobtam magamról annak a negyven évnek a terhét.”

Amikor írni kezdett, akkor még szégyellős volt? Csak mert a dalokat évekig nem mutatták be, az írásait sem akarta publikálni eredetileg...

Nem voltam szégyellős. Tudatos döntés volt ez. Aki megmutatta magát abban az időben, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, óhatatlanul elvesztette a személyiségét. Egyenpublikálóvá vált. Az öncenzúra nevű láthatatlan szellem kötötte meg a kezét. Mindig kérdezik, milyen volt a cenzúra abban a korban. Lehetett lusta, olyan volt. Dolgozott helyette az öncenzúra, önkéntes vállalása azoknak, akik akkor szerepet szerettek volna játszani a művészeti életben. Az én nagy szerencsém az volt, hogy kortársaimtól tanulhattam az ezzel ellentétes magatartást. Én, a Pápán érettségizett vidéki fiú olyan közegbe kerültem itt Budapesten, amelyben alapelv volt: ne publikálj soha. Csak akkor tudod megőrizni az egyéniségedet. Akkor vagy igazán bátor. Nem olvastunk korabeli folyóiratokat, nem vettünk részt a korabeli irodalmi életben. 

A karrier, a pénz sem számított?

Ha a pénz értéke nem sokszorozódik meg az élet élvezetében, ha nincs érte mit vásárolni, ami tetszik, ami kellene, akkor mi a pénz? Semmi. Védelmet sem nyújtott akkoriban. Ma védelmet nyújt, élvezetet lehet venni rajta, abban az időben viszont, ha az éhségtől összeestél az utcán, kijött érted a mentő és telenyomtak szőlőcukorral.

Önnel is előfordult, hogy összeesett az éhségtől abban az időszakban, amikor mosókonyhában lakott?

Nem. Valamilyen szabályzatban olvastam, hogy ez a teendő, ha összeesik valaki. Ez volt a hivatalos eljárásrend. Az az időszak egyébként egyáltalán nem volt rossz. Hatalmas érzés, hogy más vagy, mint a hivatalos. Mintha egy titkos szektának a tagja lennél. Földalatti szervezeté. Az idősebbek féltékenyek rád és félnek tőled. Megvolt ennek az élvezeti értéke. A publikáció lehetőségét tehát nem kerestem, de indult egy kampány 1969-ben a Magvetőnél, hogy most már aztán fiatal írókat kell felfedezni. Azok ugyanis feltűnően eltűntek. Látványosan hiányoztunk, nyilvánvaló lett addigra a hasadás. Ebbe a kampányba kerültem én bele, s a Magvetőnél én voltam az első A svéd király című kötetemmel. 

Nem kellett öncenzúráznia?

Nekem nem. Nem is vagyok képes ilyesmire. Amikor például dalszöveget írok és az énekes azt mondja, itt és itt változtatni kellene, mert nem jön ki a prozódia – már az is lebénít. Úgy érzem, ilyenkor megzavarnak engem az én felhőtlen szárnyalásomban. Én tehát az építő, a jogos kritikát sem bírom. Viszont ha bíznak bennem, szárnyakat kapok.

Ez volt a titka Cseh Tamással alkotott párosuknak is?

Az egyik titka. Tamás a szövegekbe, én a zenébe nem szóltam bele sosem. Olyan esetleg volt, hogy azt mondtam, szerintem meg kellene ismételni ezt vagy azt a sort, de az egyik megállapodásunk az volt, hogy nem szólunk bele a másik dolgába. A másik, hogy bármelyikünk indoklás nélkül abbahagyhatja az együttműködést, és akkor vége. 

„Sem tudásom, sem ráhatásom nincs arra, hogyan viszonyulnak hozzám a táborok.”

Az sosem fordult meg a fejében, hogy odaálljon a mikrofon mögé és előadja a saját dalait? Tartalmilag mégiscsak az ön személyes élményeiből fakadnak az úgynevezett Cseh Tamás-dalok...

Soha nem fordult meg a fejemben.

Miért?

A nevelőapám miatt. 

Mit tett?

Hatéves lehettem, amikor zongorán billentyűket ütögetve felszólított, hogy énekeljem utána a hangokat. Akkor azt mondta édesanyámnak, hogy ennek a fiúnak botfüle van, sosem fog énekelni. Ott, helyben, hogy én is jól halljam. A botfülemmel. Nagyon megszégyenített.

Szóval része volt a csatának, amelynek végén, csupán 16 évesen elment a szülői házból és önálló lett?

Része volt. A nevelőapa és a fiú harca az anya kegyéért. Talán éppen ez volt a nyitány, ezzel kezdődött a később háborúvá dagadó ellentét. Édesanyám erőltette, hogy tanuljak zongorázni, a nevelőapám kitűnően zongorázott, én meg beszorultam ebbe a botfülű skatulyába. Azóta is botfülem van. 

Ha nem rúgják össze a port, ma talán Cseh-Rozner dalokat emlegetnénk? 

Talán. Vetró Gézaként születtem, a nevelőapám után aztán voltam Rozner Géza is, anyai nagyapám nevét, a Bereményit pedig már felnőttként vettem fel. Ők, a nagyszüleim neveltek hat éves koromig, azért. De ez nagyon bonyodalmas. Mint az egész életem. 

Megvárjuk az önéletrajzát, abból nyilván kiderül majd minden. Mellette ír még verseket is, vagy a költőséget a most megjelent kötettel kipipálta?

Szerintem még születnek majd versek is, de most az önéletrajzon dolgozom. Dalszöveget viszont írok.

Tényleg? Néhány éve azt mondta, hogy Cseh Tamás halála után nincs kinek írni, úgyhogy már nem. 

Hát de. Udvaros Dorottyától Dés Lászlón át írtam én többeknek korábban is és még az is meglehet, hogy amikor azt nyilatkoztam, hogy már nem írok dalszöveget, akkor is írtam épp.

Most esetleg lányának, az Anna And The Barbies frontasszonyának, Pásztor Annának?

Nem. Ő nagyon önálló. Mindent ő maga ír. 

Titkos, kik kapnak most új Bereményi-szövegeket a dalaikhoz?

Többen.

A 30Y-nak is írt már. Most is ír az ifjabb nemzedéknek?

Igen. Maradjunk ennyiben. Majd kiderül, ha már készen lesznek a dalok. Ezt mindenesetre tudom csinálni a napi munka mellett is. Amikor filmrendező voltam, a fárasztó napi forgatás után felmentem Dés lakására és ott írtam neki dalszöveget. Felüdülésképpen. 

Ha már filmrendezés: a Hídember rendezője mintha maga is hídember lenne. Hetvenedik születésnapjára az ilyen és olyan politikai elkötelezettségűek ugyanolyan tisztelettel köszöntötték. 

Nem mindig volt ez így. Most éppen így van. Teljesen meglepő helyzetek ezek, amelyekre semmilyen ráhatásom nincs. Van úgy, hogy egyszer csak megindul az ember ellen az egyik oldal, akkor sem tudni, miért. Sem tudásom, sem ráhatásom nincs arra, hogyan viszonyulnak hozzám a táborok.

Tudja egyébként, hogy politikailag hova tartozik?

Sosem érdekelt. Nincs értelme tudni. Nagyon változékony dolog ez. A múlt továbbra is feldolgozatlan, a helyzet meg nagyon taktikai és öntudatlan. 

Hogyhogy?

Úgy, hogy a politikai erők egyrészt öntudatlanul, másrészt taktikai okokból változtatják a véleményüket. Követhetetlen és nem is érdemes követni. Az ideológiáknak meg már 1989-ben leáldozott, azóta újra vallási és civilizációs háttér alapján határozzák meg magukat a tömegek. 

„Az antikommunisták közül is a buták kerülnek hatalomra. Mint minden izmusban.”

Az ideológiáknak vége van tényleg? Ma is sokan ágálnak a progresszió, a haladás nevében, vagy épp a konzervativizmusért...

Nincsenek már ideológiák, de ideologizálni attól még bőven lehet. Elméletek még vannak, de a kommunizmus, a fasizmus, az összes -izmus kártyavárként omlott össze '89-ben. Mondjunk egyet, amely koherensen létezne ma! Nincs ilyen. A kommunizmus legfőbb bűnei közé tartozik egyébként, hogy az önmagánál is butább ideológiát kitermelte: az antikommunizmust.

Az miért buta?

Mert az antikommunisták közül is a buták kerülnek hatalomra. Mint minden -izmusban. 

A Fidesz ennek most nem fog örülni. 

Ezt mondtam pedig Kövér Lászlónak is, amikor életemben egyszer véletlenül összefutottam vele. Hogy az antikommunizmus összehoz, de csak egy darab időre. Aztán mosolyogtunk és elváltunk egymástól. 

Most már nem is hozza össze velük?

Nem. Senkivel.

Nyomják pedig kurzusépítésileg az antikommunizmust.

Persze, hogy megnyerjék azokat az embereket, akik erre rezonálnak. Miközben a duma, hogy a kommunizmusért, a fasizmusért harcoltam, duma volt már a huszadik században is, de azért hat még valamelyest. 

Valamelyest? Amikor még mindig Hóman-szobrokon vitatkozunk, mintha a huszadik század szósza folyna rajtunk végig ma is.

Persze. Azon is ez a szósz folyik végig, aki Hóman-szobrot akar állítani, meg azon is, aki ez ellen hangos szóval tiltakozik. Nem lehet könnyen szabadulni. Lassan sorvad ez. Már nem lehet vele mit kezdeni, mégis tart. Egy hanyag mozdulattal kidobni – ez az, ami ma már látszik, hogy lehetetlen. Semmit sem lehet kidobni és elfelejteni. Lassú ez és nem tudni, hogy mi jön helyette. 

Dehogynem. Már '97-ben írt róla, a Kék páviánok című dalban. „Új szótár van, muzlim, vagy mi...”

Önkéntelen jóslatok voltak azok, új idők új dalai. A mostani migrációs helyzet közben vészesen kongatja a halálharangot egy korszak fölött. Ez itt már tényleg a 21. század. Nagy változás, s mint ilyen, nagyon nyomasztó. 

„Keresztény, európai, fehér, magyar. Ez vagyok.”

Ha politikailag nem is, civilizációsan tehát be tudja határolni magát?

Persze. Keresztény, európai, fehér, magyar. Ez vagyok. Ami ön is. Ha nem így határoznám meg magam, akkor meg mások határoznának meg így. De én ezt vállalom. Nem is tehetek mást, hiszen a legtöbbet éppen az úgynevezett keresztény középosztálytól kaptam. 

Hogyhogy?

Örökbe fogadott ugye a nevelőapám, aztán később kiderült, hogy édesapám is abból a körből származik. Négyéves koromtól rengeteg könyvet olvastam, úgyhogy művelt, furcsa kisfiúnak számítottam. Gyömrőn voltam aztán nyaranta. Kitelepített, régi középosztálybeli emberek gyülekeztek akkor ott, 25 kilométerre a fővárostól. Oda engedték őket akkoriban. Azok az emberek pedig engem kézről kézre adtak. Felfigyeltek rám, kisajátítottak engem és felneveltek. Mindenhol megtaláltak és kézen fogtak. Amikor Pápára kerültem, ott is. 

Ez az „osztály” '90 előtt főleg, de azért utána is a Horthy-kor támaszaként szerepelt a köztudatban, meg úgy, hogy miattuk voltak a zsidótörvények. 

Nem ezt tapasztaltam. Én a jó arcukat láttam, amikor kitelepítettek, magánzók voltak és nagyon szerettek foglalkozni a kisgyerekkel, aki voltam. Aztán a kamasszal is.

Mit tanult tőlük?

Sokat. Csak egy példa: kamaszként egyszer olyasvalakivel beszélgettem, aki ült '56 után. „Te mégis minek ugráltál? Az ilyen rendbontókat, mint te, még az ENSZ-csapatok is falhoz állították volna, akikre pedig annyira vágytatok. Mert rendbontók vagytok.” Erre azt mondta nekem, hogy „jó, de azoknak legalább tiszta az inggallérja”. Akkor úgy gondoltam, hogy ez az alak nem normális. Mára meg tudom, hogy van ebben valami. Ilyen nevelőim voltak nekem. 

Hogyan tud mégis kívülálló maradni, ha egyszer színházat vezet, mindenkit ismer, a nagyon fideszes Eperjes Károly pedig éppen az ön filmjei által lett országosan ismert?

Már nem tartjuk a kapcsolatot.

Mit szól ahhoz, hogy Eperjes Kaposváron pozícióba kerül?

Semmit. Nem én szervezem a magyar színházi életet, sem az utánpótlást. Csinálják. Lelkük rajta. Nem tehetek róla. Eperjes nagyon jó színész volt, amikor még dolgoztam vele.

A Hídembernél is?

A gyanú árnyéka ott már rávetült. Egy színésznél nagyon fontos, hogy mit jelent a jelenléte. Nála ez megváltozott, ami lerontja a teljesítményt. 

S az ön teljesítménye? Vadnai Bébi című regénye negyven évig lappangott, míg végül megírta. Nem biztos, hogy lappangtathat még negyven évig témákat.

Miért ne tehetném? Akkor száztíz éves leszek. Konzervatív író, bizonyára. Habár nem is tudom, milyen a progresszív író. Nemrég olvastam mindenesetre, hogy újra szabad történetet mesélni az irodalomban. Megint „engedélyezik”! Ez nagyszerű. Én már a nyolcvanas években is antik történetmondónak számítottam, az irodalmi, nyelvzsonglőr divatok és tévképek meg jönnek ugyan, de ugyanúgy el is tűnnek, ahogy az ideológiák. 

S ha ön egyszer eltűnik, jöjjön majd a Bereményi Program, meg a szobor, a Cseh Tamás Program és -szobor mintájára?

Az Iskola utcában, egy kapualjban van egy emléktábla. A dalok emlékére. Az a legjobb mind közül. A többiért meg sajnálom Tamást. Cseh Tamás Program? Ez csak rongálja az emlékét. Ráadásul az özvegyének, Évának a beleegyezése nélkül indították, egyszerű kisajátítással. Rendkívül ártalmas. 

Cseh Tamás vállaltan orbánista volt. Nem lehet, hogy örülne neki?

Dehogy örülne. Jogdíjpénzeket vesznek el másoktól, abból van a program... Nem. Ez Tamásnak nagyon kellemetlen lenne. Úgyhogy bármi történjék, most szólok: nem akarok Bereményi Programot. Szobor jöhet, de az is csak akkor, ha jó. Ha nem olyan, amilyen szegény Tamásé lett. A dolog azonban egyáltalán nem aktuális. Folyamatosan dolgozom.