Az egész #metoo arról szólt, hogy az áldozatnak (aki annak mondja magát), ha nő, azonnal hiszünk
Most kiderült, hogy Mérő Vera szerint vannak kivételek, és persze az egészet kifuttattja a kormányra.
A nevemet összekötöd olyan általános jelenségek, nézetek, beidegződések leírásával, amikkel semmilyen közösséget nem vállalok.
Kedves Papp Réka Kinga!
1. Érdeklődve olvasom írásodat, amiben engem is elővettél, sőt, egyedül engem neveztél meg, mint egy példáját azoknak, akik a nők és férfiak megítélése terén kettős mércét alkalmaznak, akik nem foglalkoznak a nőket érő veszélyekkel, megkülönböztetésükkel, akik számára „a nők mint javak, mint tulajdonolható, alkalmasint megmentésre váródolgok szerepelnek az elbeszéléseiben”, stb.
„Közös vonása ezeknek az aggodalmaskodóknak, hogy mind az ide érkező idegenektől féltik a nőinket (ez például Rajcsányi Gellért megfogalmazása, a Batachlan-tragédia utáni órákban neki éppen civilizációk harcát volt kedve játszani), de egyáltalán nem érzik szükségét annak, hogy ugyanezeket a nőket megvédjék a honfitársaik képében rájuk leselkedő veszélyektől, sőt.”
Ezt határozottan visszautasítom, állításodnak semmilyen alapja nincs, mondhatni, hazudsz, ráadásul a nevemet összekötöd olyan általános jelenségek, nézetek, beidegződések leírásával, amikkel semmilyen közösséget nem vállalok.
Hadd idézzem magamat a téma egyik vetületéről írt cikkemből:
„A magyar parlament női képviselőinek nemzetközi viszonylatban is alacsony aránya eddig is ismert volt; de most, hogy szembejött a neten a fenti térkép, még kirívóbbnak látszik a helyzetünk. Isten hozott minket a(z egyes!) fekete-afrikai és arab országok között. Illetve dehogy az Isten hozott ide, csak az egyre eldeformáltabb közéleti (kontra)szelekciós gyakorlatunk. (...)
A jelenlegi parlamenti összetételünk nincs rendben: egyszerűen nem korrelál a valós társadalmi viszonyainkkal. A nők iskolázottsági, végzettségi adatai, arányai és a felkészültségük miatt is jó lenne, ha a mainál jóval nagyobb arányban vennének részt a politikai életben. A '90-ben még relatíve (valódi) értelmiségi összetételű parlamentünk ciklusról ciklusra süllyedt a helyi vagány csávókból és rendszerváltás utáni macherekből verbuvált képviselők, a gombnyomogató, de cserébe kommunikációképtelen bólogató jánosok, kisanyámozók, terikeverők és más mamelukok játszóterévé – de legalább idén szinte megfeleződik a létszámuk, ennyi is épp elég lesz belőlük. (...)
Csak remélni tudom – nem különösebb optimizmussal –, hogy az újabb világlista-végi kullogással töltött négy évben legalább minimálisan fejlődni tud a politikai kultúránk. Nem kvóták segítségével, hanem bátor és öntudatos nők politikai arénába való belépésével, fokozatosan, organikusan alakítva az összképet. Nem lesz könnyű menet, az biztos. A balkáni állapotokat is meghaladóan macsó politikai szféránk férfitöbbsége belátásról és önkontrollról, míg a közélet iránt érdeklődő, képzett és tehetséges nők kellő bátorságról tehetnének tanúbizonyságot a következő években. Ezzel hosszú helyben járás, sőt, visszasüllyedés után talán ezen a téren is újra közeledni tudnánk az európai politika és kultúra centrumához. Mondom, csak remélni tudom ezt, de nem sok optimizmussal.”
Vagy ezt: „hol vagytok ti, magyar Stefanikok, akik egyszer igazán áttörhetnének a mi macsó, kontraszelektált, centralizált, elmamelukosodott közéletünkben?”
Látod ezekben a sorokban a nők tárgyiasítását, lenézését, a nőkkel kapcsolatos társadalmi problémákkal szembeni ignoranciát?
2. Azt írod: „a Batachlan-tragédia utáni órákban neki éppen civilizációk harcát volt kedve játszani”
Mégis, mi volt a Bataclan-tragédia, ha nem a civilizációk harca? Vajon miért pont egy párizsi rockkoncerten meg bárokban, éttermekben mészároltak a terroristák? Pontosan azért, hogy a civilizációnk, kultúránk és az életmódunk kellős közepe ellen intézzenek világraszóló támadást. A mindenkori terror leglényegének megvalósítására törekedtek, hogy remegjen meg a lábunk, amikor az életmódunk szerves részét képező cselekményekre, helyszínekre, tevékenységekre készülünk. Ha ennyit nem tudsz megérteni a világban zajló folyamatokról, minek írsz róla?
Azt írtam a terroristákról és a közegről, ahonnan elindultak:
“Mi a szabadságban élünk. Ti az alávetettségben. Mi este éttermekbe járunk, koncertekre, bárokba − vagy templomba, szabadba, önképzőkörbe vagy sehová; vagy csak egyszerűen haza, a szeretteinkhez. Vagy akihez akarunk. Választhatunk, szabad az akaratunk. Ti nem választhattok. Nincs szabad akaratotok. Mi azt ehetünk és ihatunk, amit akarunk. Ti nem. Mi tiszteljük és védelmezzük a nőket, a gyermekeket és azt valljuk, a világon mindenkit megillet az egyenlő, alapvető emberi méltóság. Ti nem ezt valljátok. Mi türelemmel vagyunk a más nézeteket, más hitet vagy hitetlenséget vallókkal szemben. Ti nem bírjátok elviselni azt, aki mást gondol, mint ti. Ti a sötétben szervezkedtek, eltakarjátok kiléteteket és nőitek arcát, gyáván támadtok ártatlanok tömegeire. Mi a világosságot szeretjük, vállaljuk magunkat és nőink arcát, és nem támadunk gyáván ártatlanok tömegeire.”
Ezek tőről metszett klasszikus liberális elveken alapuló megállapítások. Pontosan mit is vitatsz ezekben a megállapításokban?