*
Van-e értelme az emlékezésnek egyáltalán? Mire jó az egész, ha egyszer mindig véralgebrázás lesz belőle, amelyben az én fájdalmam mindig azt jelenti, hogy te rohadjál meg? Amikor nagy ritkán nem ezt jelenti, az meg annyira nagyon ritka, hogy breaking-szerű a hírértéke és külön meg kell köszönni, ahogy például Ablonczy Bálint nagyon szépen meg is tette, válaszként Röhrig Gézának egy jó Trianon-film szükségességét firtató nyilatkozatára.
Értelmiségieskedve, íróasztalnál, a nemzet sorsa fölött töprenkedvén persze mondhatjuk, hogy a múlt feldolgozása, meg hogy nem szabad felejteni... De miért is nem? Ha valami borzasztó volt, nem az a legegészségesebb emberi reakció, ha túllépünk rajta? Ha nem ragadunk bele? Tartok tőle, hogy de bizony az.
Konkrétan akkor jutott eszembe mindez, amikor beszélgettem olyan emberekkel, akik átélték a huszadik század egyik-másik borzalmát. Idős asszonnyal például, aki gyerekként látta, amint az oroszok átmasíroznak a falun, a nőkön és mindenen, ami szent és fontos volt addig. Mit mondott, amikor erről kérdeztem? „Rossz volt, de elmúlt, szerencsére elmúlt, túléltük. Onnantól a holnap van, a jövő van. Erre nem emlékezni kell, ezt el kell felejteni. Élni kell.” Sőt, olyan holokauszt-túlélővel is találkoztam már, aki csöndben bevallotta: őt bizony feszélyezi ez a sok emlékezés, nem akar holokauszt-túlélő matricát viselni a homlokán. Személyes ügy, személy szerint pedig nem szereti, ha emlékeztetik azokra az időkre.
Ezek az emberek képesek a jövőbe nézni, a holnappal foglalkozni, pedig életkorukból fakadóan jóval kevesebb van előttük, mint a nemzedékem nagy része előtt. Nem lenne-e bölcsebb, ha mi is ezt tennénk inkább? Ahelyett, hogy a múlt sebeit tépegetjük, s keresünk önkéntelenül is felelősöket, azonosulunk valamelyik áldozati csoporttal, egyúttal és észrevétlen pedig rögtön szembe is kerülünk egy másikkal? Úgy ráadásul, hogy a mai harmincasok semelyike semennyire nem felelős a huszadik század semmilyen borzalmáért.