Nem szeressem az irodalminak nevezett vitákat, nem az irodalomról szólnak, legnagyobb jóindulattal irodalompolitikainak mondhatnánk, vegytiszta politika a politikáról, annak is a legterheltebb fajtája, kicsinyes baszakodás egymás között.
Most mégis meg kell szólalnom, mert egyesek itt fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik, meg is tapossák, hadd törjön a csontja.
„Helyőrséges” szerző vagyok. Számomra ez inkább sorsközösség. Helyőrségesenek lenni azt jelenti, hogy volt egy asztal a Music Pubban, ahová én is odafértem. Helyőrségesnek lenni azt jelenti, hogy barátaim vannak, akikkel egy nyelvet beszélek, anya-, mi más. Helyőrségesnek lenni azt jelenti, hogy a bölcsészkarra csajozni jársz, és nem azért, hogy valami lehetetlen és gyakorlatilag értelmetlen nyelvezeten elmagyarázza neked bárki, hogy mitől jó az irodalom, a nyelvezete eleve bizonyítja, hogy fingja sincs róla. Helyőrsegesnek lenni azt jelenti, hogy nem túl fontos neked helyőrségesnek lenni, nem görcsölsz rá, mint ahogy arra sem görcsölsz rá, hogy magyar vagy, magyarul írsz. Helyőrségesnek lenni azt is jelenti, hogy erdélyi vagy, és ezt nem tartod érdemnek, de nem is oldod fel valami ködös világpolgárságban, helyőrségesnek lenni tartást és körvonalat ad neked, valamelyest kijelöli a helyed a világban, ám ha akarod, el is mozdulhatsz onnan. Helyőrségesnek lenni furamód azt jelenti, hogy szabad vagy, kicsit tétova szabadság, olykor hőzöngő, de (már) nem világmegváltó, ettől emberi, nagyon is emberi.