A valóságról és annak értelmezéséről

2016. január 29. 07:56

Csizmadia Ervin
Mandiner

Az elmúlt évtizedekben különösen felgyorsult az alternatív valóságok kiépülésének folyamata, ami röviden azt jelenti – csak a politikánál maradva –, hogy ahány irányzat, annyi valóság.

Azt írja Lakner Zoltán kollégám, hogy „az egész valóságunkat újraértelmezni: ez az, ami nem csak elpazarolt energia lehetne”. Cikkéből persze kiderül, ő döntően a „demokrata ellenzéki” oldal „valóságának” újraértelmezéséről beszél. Nyilván ez is fontos; de írása alkalmat ad nekem arra, hogy ne csak a pártpolitikai valóságról, hanem (ha ennek a fogalomnak egyáltalán van még realitása) a tágabb valóságról beszéljek.

Két kérdést szeretnék feltenni és lehetőség szerint megválaszolni: 1. Létezik-e még egyáltalán az úgynevezett valóság, amit újraértelmezhetünk? 2. Ha van ilyen valóság (mint azt gondolom), akkor milyen vetületeit kellene jobban megismernünk?

Irányzatos valóságok

Az elmúlt évtizedekben különösen felgyorsult az alternatív valóságok kiépülésének folyamata, ami röviden azt jelenti – csak a politikánál maradva –, hogy ahány irányzat, annyi valóság. Ugyanakkor maga a politikai szféra is roppant erőteljesen átalakult, szakszóval úgy szoktuk mondani: polarizálódott. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak nálunk, de ne tévedjünk: mindenütt. Olvassunk csak amerikai politikatudósokat: levezetik nekünk, hogy ott ez a polarizálódás már a '70-es években elkezdődött, s azóta nyílegyenesen tart – egészen Donald Trumpig és a politikai riválisok körkörös gyűlöletéig. Szóval ilyen változások közepette azt várni, hogy a valóság egyáltalán megismerhető és megérthető legyen, nem éppen realisztikus elképzelés.

Minél nagyobb és kiélezettebb tehát a politikai verseny és a megosztottság, annál nagyobb az esélye annak, hogy létrejönnek a valóságok „kis körei”, amelyekben csak az tud tájékozódni, aki az adott körbe tartozik. S minél több ilyen kis kör létezik, annál nehezebb és reménytelenebb arról álmodozni, hogy valaki (akár a mai magyar ellenzék) a saját valóságánál többet tud „újraértelmezni” (sokszor persze még azt sem). Miért reménytelen? Mert a saját valóságába záródó értelmező egyszerűen nincs abban a szociológiai és pszichológiai helyzetben, hogy az egész valóságra ráláthasson, minthogy – mint próbáltam utalni rá – nincs is nagyon ilyen valóság.

Amikor tehát Lakner a „demokrata ellenzéket” ösztökéli a valóság újraértelmezésére (amit helyeslek), akkor felmerül bennem az a kérdés, hogy voltaképp melyik valóság újraértékeléséről van szó. Arról a rész-valóságról, amelyben léteznek, vagy ennél nagyobb egységről, mondhatni az egészről? Ha ez utóbbiról, erre azt tudom mondani: nagyon helyes. Bármennyire is bonyolultnak vagy akár reménytelennek is tűnik, meg kell próbálkoznunk egy teljesebb valóságban való gondolkodással. Amíg ugyanis egy politikai irányzat csak a maga valóságában fürdik meg, és ott „érvel” reggeltől estig, addig ennek túl sok hozadéka nem lesz nemhogy az egész közösség számára, de az adott irányzat számára sem.

A pártpolitikán túli valóság

Úgy hiszem, a mostani korszaknak arra kell ösztönöznie minket, hogy visszanyerjük a történelem iránti érzékünket. A „történelem vége” gondolat (akkor helyesen) zárójelbe tette a történelmet, ezáltal viszont kiölt belőlünk egy fontos érzéket. Ma nagyon is szükségünk van erre, már csak azért is, mert immáron a magyar demokrácia 25 éve is történelem. Megérteni ennek „valóságát” csak akkor tudjuk, ha történelemként, folyamatként is értelmezni tudjuk. Ma inkább egy állapot-képünk van a demokráciáról, s ez a rendszerváltás idején létrejött liberális elveken nyugszik. Amikor Orbán Viktor illiberális demokráciáról beszélt, mondataira joggal ugrott rá a hazai és a nemzetközi közvélemény, hiszen a kanonizáltnak hitt liberális alapelveket támadta.

Ám nézzük ezt a dolgot egy másik oldalról. Egyetértek a liberális demokrácia alaptételeivel, de nem értek egyet például azzal, hogy a liberális demokráciát olykor szinte kizárólag intézmények és jogelvek összességeként (azaz rögzített állapotként) határozzuk meg. Azt sem zárom ki, hogy Orbán rosszul megfogalmazott és túlzó beszéde mögött is az az igény állt, hogy vitát indítson az intézményeken túli összetevőkről, s erről szerintem is érdemes vitatkozni. Az, hogy akciója balul sült el, még nem ok arra, hogy a liberális demokrácia elmúlt 25 évének változó valóságáról ne kellene, lehetne vitatkoznunk.

Az 1990 utáni 25 évben ilyen viták nemigen zajlottak, ami egyébként épp a liberálisok (vagy tágabban a mai ellenzék) szempontjából probléma. Merthogy a viták révén épp a liberális demokrácia változó természetére, valóságára lehetett volna rámutatni. E helyett azonban inkább az „állagvédelem” vált uralkodóvá, s így a liberális értékrend nem tudta megmutatni, hogyan is alkalmazkodik a változó valósághoz.

Nekünk, politikával szakmaszerűen foglalkozóknak éppen arra kell rámutatnunk, hogy a polarizáció következtében kialakuló alternatív valóságokon úgy tudunk áttörni, ha szempontokat találunk a demokrácia tágabb történetének elmeséléséhez s ezekből a nagyon tanulságos nemzetközi példákból releváns következtetéseket vonunk le.

Nemzetállam, liberalizmus, állampolgári nevelés

Egy ilyen alapvető tanulság mindjárt az, hogy az 1945 utáni nyugat-európai demokratizálódások (mondjuk Németországé) egészen más környezetben zajlottak le, mint amilyen környezetben a mi térségünk demokratizálódott. Ez egy politológus számára fontos támpont, s éppen ezért kell beszélnünk erről. Mert bár nagy a csábítás arra, hogy mindig csak a közvetlen tegnapról beszéljünk, ám, attól tartok, így sehova sem jutunk.

Nagyon is érdemes rámutatnunk arra, hogy – bármennyire is úgy tűnt 1990 környékén, hogy a mi demokratizálódásunk pont olyan lesz, mint a nyugati országoké korábban – Magyarország nem tudta azt az utat járni, mint nyugati elődei. Csak két tényezőt mondok, amiben nagyon más volt a mi demokratizálódásunk, mint a németeké (és sokaké). Az egyik, hogy mire mi demokratizálódtunk, már nem voltak igazán relevánsak a nemzetállami keretek. Mondhatnánk erre: na és, ahhoz kell alkalmazkodni, ami van. Csakhogy nyugat-európai politikatudósok kismillió tanulmányt írtak liberális demokrácia és nemzetállam szerves összekapcsolódásáról. Ha nem lett volna ott nemzetállami fejlődés, a liberális demokrácia sem ér el olyan eredményeket, amilyeneket. Ebből, ugye, adódik a következtetés: egy globális környezetbe ágyazódva, a nemzetállam dekomponálódásának időszakában ugyan milyen esélye volt arra Magyarországnak, hogy a korábbi nyugat-európai értelemben vett liberális demokráciává váljék?

A másik tényező, hogy a korábbi nyugati demokratizálódások az egyént illetően nem pusztán csak az emberi jogokat hangsúlyozták, hanem például az állampolgárok demokratikus nevelését is. Nézzünk csak bele például Németország nácitlanítási korszakába, s látni fogjuk: vannak dolgok, amelyeket nem lehet a véletlenre bízni. Merthogy a náci múlttal nem lehetett volna szembenézni tudatos állampolgári nevelés és az erről való tudatos gondolkodás nélkül.

Nálunk? Nem nagyon hiszem, hogy bárkiben is felmerült volna ennek igénye. S ahogy elnézem, ma sem. El nem tudom képzelni, mitől várjuk, hogy növekedjék a magyar társadalom (s benne a magyar fiatalok) demokrácia iránti elkötelezettsége. Mert az oktatási rendszerünk egyszerűen „nem ismeri” a nyugati típusú állampolgári nevelés valóságát.

A valóság ma is létezik, csak teljesen új szemléleti kereteket kell találnunk, hogy eljussunk hozzá.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/96598