Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

A „nemzet csótánya” a Mandinernek
2016. január 14. 17:07 | Írta: Stumpf András

„A pápa láthatóan nálam jóval súlyosabban bepálinkázott és megállás nélkül hülyeségeket beszél migránsügyben” – mondja az éppen csütörtökön hetvenéves Nagy Feró a Mandinernek. A Beatrice frontembere szerint migránsok ne jöjjenek, Orbán pedig jól tette a dolgát. Habár Feró rendszeresen beszélget Istennel, igenis fél a haláltól és pofátlanságnak tartja azt. Úgy látja, a rakendroll haldoklik, de neki kifejezetten jót tett a bulvár és az X-Faktor – még a káromkodásról is leszokott az óvodás rajongók kedvéért. Pálinkás hangulatú születésnapi nagyinterjúnk.

Sajnos vezetek.

Fotós kolléga?

Ő nem. Ő pálinkázhat.

Na, akkor itt van. Egészség!

Egészségére, egyúttal boldog hetvenediket. Ezek szerint nem lett antialkoholista, az egészséges életmód bajnoka?

Egészségesen élek én. A pálinka egyáltalán nem egészségtelen. Ha megiszol napi két litert, az nem szerencsés, én viszont csak módjával. Reggel is megittam egy kis kupicával, meg most is, de ezek tényleg kicsike kupicák. Szerencsém van egyébként. Nem nekem kell egészségesen élnem, az Úristen tart meg egészségben. Minden öregnek van persze panasza, itt fáj, ott fáj… Foci után, ha meghúzom magam, nem tudok lépni.

Ezek szerint még focizik.

Heti kétszer. Szeretek. Síelni is. Idén még nem voltam mondjuk. Nem volt hó.

Korcsolya?

Hála Istennek rengeteg dolgom van, úgyhogy nem érek rá, pedig jó az is.

Csak azért, mert valaki nemrég összefoglalta az életművét néhány mondatban. Van benne korcsolya is.

Sejtem, kiről van szó.

„A legnagyobb kamu azonban Nagy Feró. Diszkókirályból üldözött lett, majd egy röpsasszéval becsusszant a Hal a tortánba, korcsolyázni is szokott a tévében és zsűritag, sőt mások mentora lett. Ez az igazi bravúr!” Ki mondta?

Hobó. De nem szeretnék vele foglalkozni. Testvéremnek tekintem őt. Ennyi. Egy kis irigységet mondjuk érzek a mondataiban. Az a fajta, magasabb rendűnek gondolt művészet, úgy látszik, annyira mégsem jött be. De nem akarom értékelni a munkásságát. Hogyan is tehetném? Nem vagyunk egy súlycsoportban.

Hogyhogy nem?

Hát hiszen ő Kossuth-díjas művész! Hogyan is mernék én hozzászólni ilyen nagyságokhoz?

„Kicsit hadd lötyögjek még!”

Nem lennénk meglepve, ha márciusban megkapná a Kossuth-díjat ön is. A nemzet csótánya átvenné?

Nem hiszem, hogy a közelében lennék. A házam nem szomszédos egyetlen kormánytagéval sem, úgyhogy senki nem hajolt át a kerítésen azzal: „te, Feró, felterjesztelek, megkapod”. De teljesen őszintén: lelkileg egyáltalán nem érdekel a Kossuth-díj. Egy jó van benne: adnak hozzá egy zsák pénzt. Azt mindig érdemes átvenni. Szellemi értelemben viszont sokat vesztett az értékéből az elmúlt évtizedben. Nincs amúgy hiányérzetem: már a hetvenes-nyolcvanas években is a szellemi elithez tartoztam, a marginális értelmiség tagja voltam, amit persze tagadtam megállás nélkül. Ehhez épp időben jött a kitaláció, hogy én vagyok a nemzet csótánya, így egyszerű punknak tudtam látszani. Valójában csak próbálom élni az életemet és összhangban lenni az Istennel.

Templomba is jár?

Igen. Református vagyok, de katolikus templomba járok.

Miért?

Mit tudom én. Ott találom a helyemet. Habár amióta a pápa láthatóan nálam jóval súlyosabban bepálinkázott és megállás nélkül hülyeségeket beszél, azóta…

Migránskérdésben?

Főleg abban, igen. A minap is hallgattam, arról beszélt a téma kapcsán, hogy bűnösök vagyunk. Mind. Még ő, a pápa is. Gondoltam, nagyon helyes, Ferenc, de lehetőleg a magad nevében beszélj. Te lehet, hogy bűnös vagy. Én, Nagy Feró, nem. Én próbálok úgy élni, hogy az az embereknek jó legyen és a világot túlzottan ne bántsam meg. De azért elmegyek templomba, ha kell. Akkor is, ha nem mindig egyszerű.

Miért nem egyszerű?

Tavaly nyáron, Tusványoson például nem volt az. Van ott egy gyönyörű kis katolikus templom. Úgy gondoltam koncert előtt két órával, hogy bemegyek beszélgetni kicsit az Istennel. Csakhogy persze zárva volt a templom. Bementem a parókiára és bekönyörögtem magam a kiskapun. Leültem, épp csak kezdtem volna imádkozni, de az Úristen megelőzött. „Te is, ahogy öregszel, egyre többet jársz hozzám.” „Maradjál már! Már te is kezded? Te is jössz itt a korommal? Segítsél inkább este, fontos buli van! Segíts, hogy megtaláljam a mezsgyét, amelyen elsasszézom úgy, hogy senki se bántódjon meg, de igazat is mondjak és jó hangulatú buli legyen!” Mert ez a lényeg. Ötven lejt hagytam ott Szent Antalnak. Segített is. Az utóbbi időben is nagyon kedves velem az Isten.

Ha ilyen közvetlen viszonya van Istennel, a haláltól nem is fél?

Dehogynem. Pofátlanság az egész. Hogy én meghalok, mások meg élnek tovább. Borzalmas. Csak ahogy minden gondolathoz, ehhez is hozzá lehet szokni. Lemmy is itt hagyott minket nemrég. Épp annyi volt, mint én most. Hetven. Szóval ez bármelyik pillanatban megtörténhet. De nem mostanra tervezem: úgy tíz-tizenöt év múlva esedékes. Kicsit hadd lötyögjek még! Annyi bulim van, meg olyasmi is, amit az embereknek el kellene mondani.

„Azt kellett volna persze, hogy jól kinyalom a seggüket. Oké, de az egyszerűen nem ment.”

A hetven küszöbén újra a saját szerepét énekelte az István, a királyban, legutóbb január 8-án az Arénában. Elégtétel azok után, hogy sokáig mellőzöttnek érezte magát a legendás, eredeti szereposztás?

Elégtételt nem éreztem. A lehetőségnek örültem, hogy bebizonyíthatom: el tudom énekelni ma is azt, amit harminc évvel ezelőtt el tudtam. Persze hiába éneklem most jobban Laborcot, mint 1983-ban – mert egyébként jobban éneklem –; ha a közönség azt mondja, hogy ez pont olyan volt, az már jó, annál nagyobb dicséret nem kell és nem is lehetséges. Egy legendával nagyon nehéz versenyre kelni. Nem fair a mérkőzés. Még akkor sem, ha annak legendának a megteremtésében magam is részt vettem.

Sokáig tüske volt, hogy annak idején nem kaptak jogdíjat az István-lemez után. Mostanra már nem fáj?

Dehogy fáj. Ettől még igazságtalan volt a helyzet. Járt volna a royalty, nem csak nekem, de Sebestyén Mártának is, Billnek, Vikidálnak, Varga Mikinek is. Azért adtak el annyit a lemezből, mert egyrészt hatalmas zene. Abban viszont, hogy kétmilliót eladtak belőle, segített némileg, hogy mi énekeltük fel. A pénz elment, csak épp mi nem kaptuk, hanem, azt hiszem, a Fonográf-tagok. De mindegy. Az István, a király az én rehabilitációm is volt a Beatrice betiltása után. S hogy nem tudtam megszedni magam a hetvenes-nyolcvanas években? Ha elszámolok a múlttal, ha azt nézem, hol mit rontottam el, nincs olyan pillanat, amire azt mondom most, hogy ott, akkor nem ezt, hanem azt kellett volna tennem… Azt kellett volna persze, hogy jól kinyalom a seggüket. Oké, de az egyszerűen nem ment.

Már hogy a kádári hatalomét.

Persze.

Azért az István, a király bemutatóját követő fogadáson rögtön elintézte, hogy legyen útlevele.

Novák Tata cipelt a fogadásra, azt mondta, dehogy baj, hogy így vagyok öltözve, rocker vagyok, nekem szabad. Ott volt a belügyminiszter elvtárs, Horváth István. Ment a parolázgatás, engem is odakísértek, fogjunk kezet. Kezet fogtunk, de ha már ott voltam, megkérdeztem tőle, hogy mégis miért nincs nekem útlevelem. Mindenki mutogatott, fintorgott, hogy mit csinálok, ilyet nem illik, mit zaklatom ilyen bugyuta kérdésekkel a belügyminiszter elvtársat. Engem viszont idegesített a dolog. Parolázgatunk? Jópofizunk? Mire fel? Inkább nyúljon be a farzsebébe és vegye elő az útlevelemet. Minek szorongassuk egymás kezét, ha egyszer közben ők engem nem szeretnek, betiltanak, nem engednek utazni sem? A válasz korrekt volt. Azt mondta, utánanéz és egy héten belül intézkedik. Így is tett. Egy hét múlva volt útlevelem.

Nem akart disszidálni?

A Bikini előtt akartam elmenni, de akkor vonták be az útlevelemet. Arra sosem gondoltam, hogy örökre kiköltöznék, de hosszabban kint lenni Németországban – ilyen tervem volt. Amikor aztán megkaptam az útlevelet, két kis hivatalos nyominger kedvesen közölte is, hogy ha esetleg kint akarok maradni, menjek be Bonnba, még ösztöndíjat is adnak hosszabb tanulmányutamhoz.

Tehát inkább menjen, ne is jöjjön vissza.

Igen. Németország egyébként remek célország volt már akkor is. Politikai menekültként engem agyon kellett segélyezni. 1200 márka havonta! Ki is mentem és még egy ajánlatot is kaptam. Egy magazin keresett meg, hogy megírná a Beatrice történetét folytatásokban. Húszezer márka előleget ajánlott. Micsoda? Annyira jó a sztorim, hogy megér előlegben húszezer márkát? Ha elkezdek ott fröcsögni a Kádár-rendszerre, akkor hű de bátor vagyok? Ha elmondom, hogy az én hazám milyen szar hely? No de mégiscsak a hazám, ha éppen Kádár ül is a trónján! Úgy éreztem, hazaárulás lenne. Ha tényleg nagy hős vagy, mondd meg nekik otthon, Ferókám! Szóval nem fogadtam el az ajánlatot.

„Próbáljon meg a németeknél kimenni az utcára! Aztán örüljön, ha nem kúrják meg nyílt színen.”

Szép, de az is következik ebből, hogy akár megértő is lehetne a mai migránsáradattal. A Közel-Keleten is szörnyű állapotok vannak, ők is csak a német segélyt szeretnék, ahogy egykor ön is.

Jó, jó, csak én ugye reformátusként érkeztem Németországba és nem akartam, hogy térjenek át, vagy hogy legyenek mondjuk székelyek. Másrészt én nagyon befogtam a pofámat. Boldog voltam, hogy szóba álltak velem a precíz németek. Velem, aki egy olyan országból jött, amelynek a báját az adta számukra, hogy olyan „kicsi slámpos”, ahogy egy barátom megfogalmazta a nyolcvanas években.

Még mindig ez a bájunk? A „slámpos”?

Most? Dehogy! Európa legjobb helye vagyunk. Menjen be bárki a Belvárosba és nézzen körül. Nem slampos az, ráadásul még biztonságos is. Próbáljon meg a németeknél kimenni az utcára! Aztán örüljön, ha nem kúrják meg nyílt színen. Vagy Brüsszel… Tavalyelőtt voltam kint. Ott laktunk, ahol a terroristák akkor még csak készülődtek, amiről még sejtelmem sem volt persze. Három megállóra voltunk a központtól. Mellettünk iszlám imaház. A keresztény templom műemlék, régen használaton kívül. A téren minden kocsmaszerű intézmény előtt pasik. Csak pasik. Méregettek is engem és a feleségemet, ahogy kézen fogva mentünk ott. Elég ferde szemmel néztek. Nem volt jó. Inkább vissza is mentünk a szállodába. Pedig akkor nem is sejthettük, milyen veszélyben vagyunk. Főleg a feleségem.

Eléggé megérinthette a téma, ha még a dalszövegekbe is beleszövi.

A „Nem kell” milyen jól szól már úgy, hogy „Merkel, hányszor mondjam, nem kell.”! Hát nem? Vagy: „Merkel olyan isten, aki nem tud magyarul”. Jó, ez félig vicc, de amikor múlt nyáron a Keletinél jártam, az azért sok volt. Egyáltalán, felülhetek egy vonatra, vagy ez a hely már a migránsoké? Ilyen érzésem volt. Buda várát hogy is foglalták el? Így. Olyan szép ez a vár, de megnéznénk. Amikor aztán elegen bent voltak, kivették a kardot és hopp! Már az övék is volt.

 

„A kerítés alap. Én mondjuk ennél agresszívabb dolgokra is gondoltam néha.”

A kerítést tehát jó ötletnek tartotta.

Abszolút. Alap. Én mondjuk ennél agresszívabb dolgokra is gondoltam néha.

Például?

Például mi az, hogy Európában nincs parti őrség? Amerikában van, ide meg beúszik bárki, aztán máris spanyol? Vagy olasz? Miközben én, ha Erdélybe megyek, nem tudok átmenni határon papírok nélkül? Két EU-tagállam között? Vannak szabályok, nekem be kell tartanom őket, ők meg nem fognak regisztrálni? Mi van? Én azt mondom: ne jöjjenek. És ettől még egyáltalán nem vagyok idegenellenes. Két éve például a váci kórházban egy arab doktor vizsgált meg. Semmi bajom vele. Legálisan idejött, beilleszkedett, dolgozik. Járjon az imaházba, élje a saját életét, ahogy szeretné. Rendkívül befogadó és liberális vagyok, mindenki éljen úgy, ahogy akar. Például én is. Imaház is rendben, de azt már nagyon nem szeretném, ha itt is mecsetek nőnének ki a földből, vagy ha lányomnak kendőbe kellene burkolnia magát, hogy meg ne sértse a muszlim érzékenységet.

Az új Beatrice-lemez ilyesmikről fog szólni?

Lemez! Ma már nincs lemez. Összehozunk tíz nótát, aztán feltesszük a netre. Az se zavar, hogy ingyen letölthető lesz.

Szóval hobbiból készít zenét.

Mert exhibicionosta vagyok, azért. Meg mert most jött a múzsa és csókot nyomott a homlokomra. Pénzt kiszedni ebből ma már nem lehet, de ebbe bele is nyugodtam. Koncertekből élek.

Nagy, hetvenedik szülinapi Aréna-koncert hogyhogy nincs akkor? Ilyenkor szokás.

Ha van szponzorod, aki betol ötvenmilliót, akkor meg lehet csinálni gazdaságosan. Húszból megcsináljuk, harmincat zsebre vágunk. Ha nincs, akkor viszont nehéz. A költségek, marketing, hirdetni, hogy jön, jön, jön a A Nagy Nemzeti Bütyökharapás Koncertje! Aztán ha nem jönnek el tízezren, csak nyolcezren, akkor ingyen játszottunk. Elment rá fél éved. Volt egy ilyen sportcsarnoki bulink. Kegyetlen meló volgtt, rohadt jó buli és kerestem vele negyvenezer forintot.

Egy szponzori szerződés mondjuk épp felszabadult a Telekomnál...

Megnéztem azt az interjút Ákossal, átértem az ominózus részen és csak vártam, mikor csap oda, hol mondja a durvát. Aztán a végére értem és kiderült, hogy ja, az volt az ott. Ahol nem is mondott semmit. De már jött is az üvöltés, hogy „Az én pinámmal ne rendelkezzen!”. Én meg csak néztem, hogy hát arról szó se volt. Elmondta a véleményét. Ennyi. A cégnek meg ez nem tetszett? Megvonta a pénzt? Szerintem az is oké. Ő pénzük, ő dolguk.

Egy egész kormány állt ki Ákos mellett! Ön mellett is kiállnának?

Nem tudhatom. Egyszer felhívott egy magas pozícióban lévő ember úgy hét-nyolc éve. Arra kért, hogy egy igazán, igazán fontos ember előtt lépjek fel és énekeljem el, hogy „aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog”.

A zászlólobogtatással óvatosabb lettem.

Nevezzük a fontos embert mondjuk Viktornak?

Neveket nem árulok el.

Mindenesetre nem emlékszünk, hogy Orbán előtt énekelte volna említett dalát.

Megvannak a szimpátiáim, nem is tagadom őket, de a zászlólobogtatással óvatosabb lettem. Volt, hogy lobogtattam önszorgalomból, mentem nagy svunggal előre, aztán hátranéztem és nem volt mögöttem senki.

Már az MDF-kormány alatt, ’92-ben is nyilatkozta, hogy kormánypárti.

Épp erről beszélek! Nyilatkoztam, a bulijainkat meg erre mind lemondták. A Beatrice sehol sem tudott játszani. Amikor ezt az egyik MDF-es fejesnek elmondtam, annyit válaszolt: „Látod, ilyenek ezek a liberálisok”. Látom, látom, de ennyi? – mondtam erre én. Miközben ti vagytok kormányon, nekem meg felkopik az állam, mert nincs egy bulim se? Szóval kaptam én már abból, milyen az, amikor mész a csatába, aztán otthagynak a csatatéren. Megérdemeltem egyébként. Nem hívtak, magamtól mentem, lelkesedésből, szóval ne tekintsék ezt rinyálásnak.

Mindenesetre ezért is fordult aztán Csurka irányába ’93-ban?

Részben, de főleg azért, mert nagyon bírtam az írásait és elvitt a rajongói hév. Tévesen ítéltem meg a nagy rajongásban. Nem mintha ne lett volna igaza egy csomó dologban. Ma már a Népszabadság címlapján is az van néha, amit ő megírt húsz éve, csak akkor még mindenki rikoltozott miatta…

A rajongása megvan Orbán irányába is?

Én, kérem, független értelmiségi vagyok. Hehe.

Öööööö...

Maradjunk annyiban, hogy migránskérdésben hibátlanul helytállt, igaza volt és cselekedett is – szóval elégedett vagyok vele, igen. Hasonlóan az ország többségéhez.

Akik, mármint a többség önt valószínűleg azért ismeri ma már, mert elment bulvárműsorokba. A pénzért vállalta az olyanokat, mint a Hal a tortán, ahogy Ganxsta Zolee is?

Nem csak. Minél többen megyünk el a celebvilágba Ganxsták és Nagy Ferók, annál inkább változik a celebvilág is. Ott is kevés lesz már, hogy a kislánynak nagy a melle és van naptárja. Valamit tudni is kell azért. Arra meg, hogy az X-Faktor mentora voltam, kifejezetten büszke is vagyok. A valódi rehabilitációt egyébként tényleg az adta meg nekem. Pedig először nem is akartam elvállalni. Azt hittem, valami gagyi. Aztán meggyőztek a készítők. Lement két év az adásból, akkor vettem észre, hogy valami megváltozott. Voltam már rohadt nagy sztár korábban is, de ez meghatványozódott. Megy az utcán az óvodás csapat, a középsősök meg rám kiabálnak, hogy „Feró mentor bácsi!”.

Ez változtat valamin?

Persze. Például azt mondtam magamnak, hogy akkor tényleg nem mondok csúnyát a műsorban. Pedig ott nem akartak változtatni rajtam, sőt, azt akarták, hogy minél inkább legyek önmagam, én meg mondtam nekik, hogy figyeljetek, gyerekek is nézik a műsort, nem fogom azt mondani, hogy „kurva jó”. Tanuljon az a kölyök káromkodni az apjától vagy mástól, ne tőlem. Az X-Faktor óta viszont tényleg nem tudok végigmenni az utcán anélkül, hogy fotózkodnék vagy autogramoznék. És nem csak öregek jönnek oda. Fiatal csajok is. A legkisebb faluban is.

„Az a fajta rakendroll, amit mi elkezdtünk, haldoklik.”

A rakendroll tehát ehhez már tényleg nem elég.

Az a fajta rakendroll, amit mi elkezdtünk, haldoklik. Persze „a sínek mellett akad munka néhanap”, hogy a nagyszerű Hobót idézzem; csak a helyzet az, hogy a síneket rég felszedték, a talpfákat meg eltüzelték. Blues például már szinte nincs is az egyetlen hiteles Deák Bill Gyuszin kívül, pedig a műfaj mégis csak alapja volt az egésznek.

A csirkedarálós, babos kendős imidzset egyébként ön találta ki? Ha igen, akkor az egyik legelső rockmarketing-zseni.

Kényszerhelyzetek hozták ezeket. Az embert beskatulyázzák, ami ellen lehet harcolni, csak nem érdemes. Én úgy voltam vele, hogy ha már megkaptam ezt a büdös-csöves, punk skatulyát, hát akkor feldíszítem! Az én skatulyám legyen a legszebb, ha már úgysem szabadulhatok ki belőle. Lógjon ki belőle mondjuk egy döglött csirke feje! A lényeg persze az, hogy a skatulyát mennyire töltöd meg művészettel és mondanivalóval.

Ön megtöltötte?

A Nyolc óra munka máig működik, hallgatják, éneklik – nem véletlenül, mert az lakodalmas rock, nem más. Ha mondjuk fennmarad a Dsida-vers abban a formában, ahogy mi megzenésítettünk és ötven év múlva is lesz hatása, akkor a válasz igen. De ez ma még megítélhetetlen. Most annyit tehetünk, hogy jól érezzük magunkat akkor is, ha eszméletlen sok hülyével kell megküzdeni. Persze amit gondolok és mondok, az szerintem rendkívül fontos; ám ha véletlenül mégsem az én új dalaimat éneklik majd idén nyáron, hanem a mostani, divatosabb zenekarokéit… Az sem az én bajom. Az legyen a világ szégyene.

***

Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/96136


Összesen 164 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


pálinka/bor

bibit ille, bibit illa,
bibit servus cum ancilla,
bibit velox, bibit piger,
bibit albus, bibit niger,
bibit constans, bibit vagus,
bibit rudis, bibit magus.
Bibit pauper et egrotus,
bibit exul et ignotus,
bibit puer, bibit canus,
bibit presul et decanus,
bibit soror, bibit frater,
bibit anus, bibit mater,
bibit iste, bibit ille,
bibunt centum, bibunt mille.
Parum sexcente nummate
durant, cum immoderate
bibunt omnes sine meta.
Quamvis bibant mente leta,
sic nos rodunt omnes gentes
et sic erimus egentes.
Qui nos rodunt confundantur
et cum iustis non scribantur


Finkelsteinék ezt adták parancsba, ezt kell tolni.


Anno sokat kijártunk a Hősök terére a 1990-es 2000-es években a Miép ünnepi nagygyűléseire. Abasári Aba Sámuel Kórus, Nagy Feró , Waszlavik, Dörner. Akkor nem gondoltuk volna, hogy az RTL-nél köt ki.


1. Isten éltesse Fecót !
2. Ami az Istenről és a pápáról mond mond , az teológiailag nem precíz , de jópofa , nem kell élesen vitázni vele .
3. Még egyszer : Isten éltesse Fecót !


Csodálkozol? Unja már, hogy nap mint nap szembesülnie kell vele, hogy Orbánnak volt igaza. Most még a nagypofájú osztrákok is behúzzák a féket, meg toloncolják vissza egy jó részét Szlovéniába.


Egy időben együtt fociztunk. Nagyon közvetlen,
sportszerű figura. Köszönésben megelőzni nem
lehetett.

Feró, Isten tartson meg jó egézségben!


Nem kell! Nem kell! Nem kell!


Minden rendszert kiszolgált. Született kamulázadó.


Kiráz tőle a hideg minden alkalommal.
Most is.



Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó