Harag és történelem

Harag és történelem

Ménisz és/vagy métisz

„Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk. A bölcsesség szeretetéről immár nincs szó. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk.” (Peter Sloterdijk: A cinikus ész kritikája)

A 69 éves Peter Sloterdijk német irracionalista” gondolkodó, szellemes, szarkasztikus, nem szokványos esszéi már indulásakor feltűnést keltettek (első kötete: A cinikus ész kritikája) a német akadémiai hagyomány, a frankfurti iskola nyelvi nehézkes stílusával szemben érthető közlésmódja arról árulkodik, hogy nem a francia esszé (sem pedig a posztstruktualizmus), inkább Heidegger és Nietzsche gyakorolták rá a legnagyobb hatást.

Adorno szerint érzékenynek maradni utópikus magatartásnak számít, megóv a legfenyegetőbb veszélyektől. Meddig? Amíg esetleg a tüntető frankfurti diáklányok felfedik meztelen kebleiket, amivel megakadályozták a filozófus utolsó előadását? Vagy ez is csak egy intermezzo, az utolsó akkord Adorno halála előtt? Aki parazsat markol, annak a gondolatai ismeretlen, váratlan, új utakra, új szempontok felé indultak. Sloterdijk markában a thümosz (érzelemképesség) a parázs, ami nem zárja ki elemzéseiből a nousz és dianoia (gondolkodóképesség), a gnómé (ismerő képesség) ez az ethosz (karakterünk, szellemünk erkölcsi döntései) jelenlétét sem. A fordító – Felkai Gábor – jó ötlete, hogy ezeket a görög (és más nyelvű) fogalmakat illetve a lefordításaikat a könyvben, hasznosan szögletes zárójelekbe helyezi, megidézvén így a szerző egyedi, intellektuálisan játékos stílusát.

Sloterdijk az érzelmi jelenségnek, a thümosznak az elemzését Trója falai alatt kezdi el, onnan indul és keresi meg az összefüggéseket, majd évezredeken át a zsidó, görög, római, keresztény hagyományokon és az anarchikus társadalmi robbanások nyomán jut el egészen az osztályharcos „történelem végéig”, túl a közelmúltunkon, az utópikus neoliberális konzumglobalizáció abszurditásáig és a tavaszodó iszlám migrációjáig és terrorjáig.

Homérosznál, Trója falai alatt, innen nézvést még világos a képlet. Európa legelső hangos szava: Ménisz – „HARAGOT, Istennő zengd Péleidész Akhilleuszét…” – bár a nagy győzelem, Trója elpusztítása Odisszeusz (különben az ő neve is dühöt jelent) furfangjához (métisz) volt végül kapcsolható. Abban a miénknél jóval kevésbé képmutató világban még a haragot (is) zengték az eposzokban a rhapszodoszok, dicsőítették a hősöket, abban a tudatban, hogy a harag (thümosz) is az emberi lélek mitologikus tartozéka. 

A mítosz sem mindig dicsőít, a boldogság és boldogtalanság mezsgyéit járja be és olykor két- vagy többértelmű üzeneteit testálja ránk, a delphoi alig megfejthető jóslat-praktikák előtt és óta egyaránt. „A mítosz épp annyira profétikus, mint amennyire a prófétizmus még tartalmaz mitikus elemeket. Így az isten – a megistenült hős – rhapszodosz összekapcsolása képezi az első hatékony médiaszövetséget.”

A harag a későbbi, sztoikus fenomenológia szerint sem tűri a rejtőzést. És a szemérmes utódok évszázadokon át úgy érezték titkolni illik, le kell tagadni, el kell rejteni a haragot. A thümoszt ki kell tiltani a gondolkodásból.

Hosszú út vezetett odáig, amíg az isteni őskép, a dühöngő Jahve fokozatosan szelídebb ábrázatot kapott. A bölcs atyaisten maradt továbbra is a thümosz egyetlen legális hordozója. Sőt a finomodás sem marad abba, Dante szadizmussal határos képei a pokolról fokozatosan elvesztik aktualitásukat, és a végítélet eszközei közé a polgári elvárásoknak megfelelően bekerül a végítélet ellenpontja, a másodlagos megbocsátás/kegyelem – a nem véges purgatórium.

Civilizálódásunk következménye, különösen a kereszténység térhódítása nyomán, hogy kezdetét veszi a harag kiűzetése a kultúrából. Ma nyugtázhatjuk, hogy sikerrel.  A pszichoanalízis a 20. században azonban már egy bizonyos lényeges tekintetben félre ismerte a harag természetét. Bár erotodinamikája alapján a pszichoanalízis sok mindent hozott fel a napvilágra a gyűlölet-készletből, ami a szerelem másik, sötét oldalát alkotja. Viszont, a mai pszichoanalitikusok még „büszkeség”-fogalmát sem ismerik fel, vagy/illetve tudatosan félre ismerik.

Az aktuális fogyasztói kultúra (Konsumismus) ebből az indíttatásból a büszkeség a kiiktatását alkalmazza az erotika leple alatt, minden altruista, holisztikus ürügy nélkül. A posztmodern fogyasztók körében a homo oeconomicus, a gazdálkodó ember nem ismer többé más vágyakat, csak amit Platónnal szólva – a „lélek” erotikus, vágyakozó „része” határoz meg. A büszkeség volna tehát minden bűn anyja, mert az ember engedelmességre teremtődött? Ami pedig kivezethetne ebből a hierarchiából, az a kárhozatba vezet? „A halálos bűnök klasszikus katalógusa ugyanakkor még az erotikus és a thümotikus bűnök közt is kiegyensúlyozott képet mutat, amennyiben az avaritia-t (bírvágy), a luxuria-t (kéjvágy) és a gula-t (falánkság, mértéktelenség) az erotikus, míg a superbia-t (gőg, büszkeség), az ira-t (harag), illetőleg az invidia-t (irigység, féltékenység) a thümotikus pólushoz számíthatjuk. Csak az acedia (búskomorság) vonja ki magát e felsorolás alól, mivel az egyfajta alanyt és tárgyat egyaránt nélkülöző szomorúságot fejez ki.”

Ma már az újságírók lazán és olvasatlanul hagyják a gondolati összefüggések rendszerét. Nietzschétől szívesen és felületesen csupán azt ismételgetik, hogy az „Isten halott”. A nietzschei frázis ellenében töretlenül fennmaradnak azonban az alázatot kényszerítő teista dresszúrák. Az Istent hagyják meghalni, de mégis megőrződik számukra a kvázi-istenfélők manipulálható népe.

Ahol a hiány kerül hatalomra, ott „a méltóság hiányán alapuló etika” lesz az úr. A kereszténység által, illetőleg a pszichoanalízis folytán befolyásolt gondolkodóknak mind a mai napig nehézséget okoz annak a lényeges szempontnak a felismerése, hogy a szabadság olyan fogalom, melynek csak egy thümotikus emberszemlélet keretei közt van/lehet értelme.

„S nagy igyekezettel nekik nyújtanak segédkezet azok a közgazdászok, akik szózataik középpontjába az embert, mint fogyasztó állatot állítják, akinek a szabadsága szerintük kimerül a különféle etető ablak kiválasztásában.”

A 21. század első felét heves konfliktusok jellemzik, melyeket kivétel nélkül a haragos népcsoportok, a megbántott „civilizációk” idézik elő. Végig kell gondolnunk Nietzsche nyomán az államokkal és a harag learatóival kapcsolatos gondjainkat. A kapitalizmus örök bukdácsolása a válságok között a piramisjátékok logikájával rokon, tehát az örök veszteseknek más teret nem ad, vagyis felkínálja a messianisztikus utópiákat. Az eredmény talmi.

A marxizmus teljes fatalizmusa: a kisajátítás az államhatalom birtokába jutott kommunizmus számára mindig fontosabb, lényegesebb volt a vezetők filiszteri örömmámora és a magántulajdonnal szemben, valamint az ebben is mutatkozó bosszúvágy, ami úgy működik látszólag, mint az értékteremtés. Hová lett az utópia szép álma az egyenlőségről? Ez a politikai vállalkozás, a politikai fundamentalizmus és a háborús opportunizmus álságos ötvözete volt. Még Walter Benjamin és Antonio Negri szerint is, az emberekre „a tőke körülményei közepette” folyamatosan a rendkívüli állapot, a statárium társadalmi nyomása a jellemző. 

Hogy a forradalom mégsem megváltás, arra maguk a forradalmak tanítják meg végül az emberiséget. Sajnos nem mindig sikerrel. A szocialista-kommunista államvezetés alapvető módszere „a rablóbandáktól eltanult vérengzés” anarchiája (Bakunyin elszólása)) és a vezető hivatalnokok, Lenin, Trockij, sőt Lukács György tizedelő szadizmusa volt, amit Sztálin és Mao több tízmilliónyi halálos áldozata tetőzött be. Ha „a dolgok rendjét” megfosztják méltóságától, akkor jöhetnek az improvizációk – jöhet akár a „hasznos” népirtás. És ez már beteges szellemre vall. Sztálin elvtárs, Kamenyev és Dzerzsinszkij kollegák előtt mondta: „Kiválasztani az áldozatot, gondosan előkészíteni a végrehajtandó csapást, kérlelhetetlenül kielégíteni a bosszúszomjat, majd lefeküdni, aludni… Nincs ennél édesebb dolog a világon”.

A bosszúnak hála „a motivált élet utópiája” olyan miliőben valósul meg, amelyben egyre több embert ragad meg az üresen hagyottság érzése; és belülről így devalválódik, így hull szét majd az állam, a társadalom, a szocialista és a többi gőgös világbirodalom.

A 19. század utolsó harmadában a Komintern a harag világbankja. A haraggal és a tiltakozással való gazdálkodásnak ténylegesen három, egymástól világosan megkülönböztethető stílusa kristályosodott ki: az anarchista-terrorista, a kommunista-centralista és a szociáldemokrata-reformista (szindikalista). 

A baloldali pártok azonban nem tanulnak a múltból, a 21. században továbbra is olyan haragbankokként működnek, működnének amelyek – ha értenek az üzlethez – választóik, ügyfeleik befektetéseiből, szavazatiból politikai és thümotikai szempontból is releváns hasznot gazdálkodnak ki. A nyugat konzerválódott szubkultúráiban a baloldali fasizmusnak máig hihetetlen maradt az a dokumentált tény, hogy a német fasiszták a fasizmust valóban a szovjetektől tanulták el, és bizony akkor még restellték is velük szembeni a viszonylagos lemaradásaikat. De ennek a tanulságnak tudatában, a háború után, minden logikus következtetés ellenére vállalta a nyugat európai baloldal a sartre-i farkasvakságot még 56 után is.  

Sajnos ma sem kívánja feladni a kékharisnyák handabandázó érvelését a politizálásban alkalmazó réteg, nem igenli a szembesülést a valósággal. 1945 után, amikor már a közéletben nem léteztek a hitleristák, még mindig boldogan tobzódtak közöttünk a paleosztálinisták és amennyire csak tudtak beleszóltak a politikába. Sőt, jelentős hatást fejtettek ki a társadalmi párbeszédek közhangulatában. Halásztak a zavarosban. 

1968 Párizsában Maónak szurkoltak a kulturális forradalomnak nevezett tömeggyilkos akciói alatt, sőt még a kambodzsai vérengzésnek is voltak köztük szimpatizánsai. És azóta, mint ezt már annyiszor megtették, megbocsátottak maguknak. „Heidegger nyilván azt mondaná erről: létezni annyit tesz, mint benne lenni a benne-lét a középszerűségben.” Vagyis szinte minden alkalmazható érvnek számít, ami az utóbbi évtizedek poszt-diskurzusaiban a gyakran közömbös közönség füle hallatára elhangzott. Ez a jelenség végső soron a kommunizmust követő szituációval hozható összefüggésbe. „Ennek a liberális-filantróp többségnek az idegenellenesség fölött gyakorolt szokásos kritikája tekintetében az a feltételezés jellemző, hogy akkor sikerül biztonságba helyezni magukat, ha elég hangosan nyilvánítják ki a többiek visszatetszése miatt érzett visszatetszéseiket. Valójában ez a szociofób-mizantróp tendencia a baloldali táborban épp annyira otthon van, mint a jobboldaliban” – állítja Sloterdijk.

Peter Sloterdijk könyve mindenképpen odafigyelést érdemel és bizonyára felborzolja a hazai gondolkodók hangulatát, a Lukács-követőktől az új liberalizmus bugyuta jelszavait nagyképűen hangoztató, bólogató publicistáin át egészen a szélsőjobb felé kacsintgató történészekig. Hiszen nem könnyű végigbogozni a harag útjait, a thümosz tudatos devalválásának nem várt eredményeit, valamint a társadalmi előítélet változó és örökölt rendszereibe az évezredek folyamán beivódott, olykor ajnározott téveszméinket. A gyűlölet, a „konzervált harag” megőrizte a bosszú politikai jelenlétét máig, még napjaink fenyegetőn közeledő jövője (?) tudatában is.

Peter Sloterdijk: Harag és idő – Politikai-pszichológiai kísérlet

Typotex Elektronikus Kiadó Kft. 

Fordította: Felkai Gábor

ISBN 978 963 279 398 6

ISSN 2060–3533