Iszlamizmus

Maróth: Az iszlám radikálisok nem ismerik az iszlámot

2015. december 16. 10:17

Az iszlám egyszerre vallás és politika, a kettőt nem lehet elválasztani egymástól – mondta Maróth Miklós orientalista professzor, akadémikus a többek között a Danube Institute által a Nyugat és az iszlám radikalizmus viszonyrendszeréről szervezett konferencián. Maróth szerint az iszlamista radikalizmus egyik fő oka az arab „nemzetállamok” életképtelensége és demográfiai robbanása, a radikalizmus ugyanakkor elégtelen iszlám-ismereteken alapul.

Konferenciát szervezett az iszlám radikalizmus és a Nyugat viszonyrendszeréről a Danube Institute az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjával és a Professzorok Batthyány Körével együttműködésben. A rendezvényen magyar és nemzetközi szakértők az iszlám és egyáltalán, a korunk egyik legnagyobb kihívásáról értekeztek.

Martonyi János megnyitó beszéde után – melyben a volt külügyminiszter arról beszélt: az iszlám a harc civilizációja, de a Nyugat és az iszlamizmus közötti konfliktus megértéséhez először is meg kell érteni az iszlámot; valamint a Nyugatnak is újjá kell építenie a saját identitását, „különben vesztesek leszünk” –, az iszlám radikalizmus gyökereiről beszélt Maróth Miklós akadémikus, valamint David Pryce Jones brit Közel-Kelet szakértő és újságíró.

Maróth Miklós

Mesterséges államok szabdalják szét az iszlám világot

Egyszerre vallás és politika az iszlám, ezt a két arcát nem lehet elválasztani egymástól - kezdte Maróth Miklós orientalista professzor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a felszólalását. Szerinte a probléma gyökere a Közel-Kelet demográfiai robbanásában rejlik: száz évvel ezelőtt Egyiptomnak, Iránnak és a komplett Török Birodalomnak 10 millió körüli lélekszáma volt, míg mára ezeknek az országoknak a népessége a sokszorosára nőtt. Hatalmas problémát jelent ma az ottani tömegek kilátástalansága, a sivatag terjedése, az élelmezési hiány. 

A demográfiai robbanáson túl Maróth Miklós szerint a közel-keleti államiság átalakulása okozta a mai iszlamista radikalizmus kialakulását. Míg a 20. század elejéig a Török Birodalom és a hozzá tartozó kalifátus intézménye lefedte szinte a teljes arab világot, az elmúlt száz évben nyugati mintára próbáltak létrehozni a térségben nemzeti államokat – amikbe viszont egymással történelmileg ellenséges népek és vallások lettek összezárva, lásd a síitákat és szunnitákat, arabokat és kurdokat magába foglaló Irakot, vagy Libanon és Líbia példáját. „A Közel-Keleten csak Egyiptom, Irán és Törökország számít természetes, történelmi országnak, a többi mesterségesen megteremtett, szekuláris nacionalizmusra épülő állam volt.” Maróth szerint jelentős probléma a modern államiság és az iszlám elvei közötti feszültség: ugyan voltak próbálkozások pánarab uniók létrehozására, de ezek elbuktak. De magukkal az arab nemzetállamokkal is alapvető problémák voltak és vannak, a működésképtelenség miatt folyamatosan erősödik a nosztalgia az egykori egységes és sikeres iszlám államiságra, így erősödik a politikai iszlámhoz való visszatérés is.

Maróth Miklós kitért arra is: a Közel-Kelet fontos ütközőpontja Izrael, amely két részre választja szét az arab világot. A professzor emlékeztetett arra: a palesztinokat elhajtották Izraelből, viszont az arab országok sem fogadták be őket, miközben óriási demográfiai robbanáson mentek keresztül.

Nem működik a demokrácia a Közel-Keleten

Az akadémikus a problémák forrásaként tüntette fel azt is, hogy a 20. században létrejött arab országok eredetileg jellemzően brit vagy francia protektorátusok voltak, ahol a nyugati cégek szinte ingyen jutottak erőforrásokhoz, különösen így volt ez az olaj felfedezése után. Maróth szerint a Közel-Kelet országai 1945-ig alulfejlettek voltak, így a '45 utáni vezetőik – a professzor szerint – nem tehettek mást, mint hogy az államosításhoz nyúljanak, hogy így orvosolják akut működési problémáikat. Ez természetesen nyílt konfliktust jelentett a nyugati hatalmakkal, emlékezzünk csak Egyiptom vagy Irán példájára. 

Maróth Miklós úgy látja: a fenti megoldások rendszeres gyakorlattá álltak össze a Közel-Keleten. Jött egy új állami vezető, az erős kéz politikájához kellett nyúlnia, szimpatizálni kezdett a fasiszta vagy épp kommunista eszmékkel, szembefordult a Nyugattal, mire Nyugaton despotának kezdték nevezni, jöttek a konfliktusok, aztán a szankciók, amik csak újabb problémaforrást jelentettek az adott közel-keleti állam számára. „A hetven évnyi európai béke azon alapul, hogy a konfliktusokat kiszervezték a Közel-Keletre, lásd most a Nyugat és Oroszország konfliktusát Szíria területén” – fogalmazott Maróth.

A professzor szerint lehet, hogy nyugati mércével mérve minden közel-keleti vezetőt despota; de ha a demokráciát „rákényszerítik” az adott közel-keleti országra, akkor rendre a Nyugat számára „rossz” erőket választanak meg, ezt meg nem tudja elfogadni a Nyugat. Maróth szerint a demokráciával való példálózás csak kényszerítő eszköz a Nyugat kezében a Közel-Kelet megzabolázására. A közel-keleti tömegek viszont az iszlám aranykorát sírják vissza, mert úgy hiszik, akkor megoldódnának a problémáik.

Ebben a közhangulatban létrejöttek a radikális mozgalmak, amelyek felléptek a szekulárisabb állami vezetők ellen. A most újjáéledő radikális iszlám híveit a neofita buzgóság jellemzi. Különösen jellemző ez az európai muszlim fiatalokra, akik elégedetlenek az élethelyzetükkel, így vonzó alternatívát jelent számukra a radikális mozgalomhoz való csatlakozás. Maróth szerint fontos tudni, hogy az iszlámban nem értelmezhető a „fundamentalizmus” nyugati fogalma. Az Iszlám Állam és az al-Nuszra hívei az iszlámra hivatkoznak, csakhogy kontextus nélkül értelmezik a Korán egy-egy kiragadott passzusát. „Az iszlám radikalizmus egyoldalú és elégtelen iszlám-ismereteken alapul, és az elégtelen közel-keleti állapotok terméke” – zárta szavait Maróth Miklós orientalista akadémikus.

Pryce-Jones: Nem akarom, hogy levágják a fejemet

A magyar szakértő után David Pryce-Jones brit Közel-Kelet szakértő, a Financial Times és a Spectator volt szerkesztője szólalt fel, aki a hatvanas-hetvenes években brit lapok közel-keleti tudósítója volt. Pryce-Jones a budapesti helyszín kapcsán azzal nyitott: A muszlimok itt voltak, aztán kihajtották őket. De a régióban még mindig vannak földrajzi nevekben utalások az egykori jelenlétükre. A brit szakértő szerint a 16-17. században a Török Birodalom és Perzsia számítottak a legerősebb hatalmaknak. „Búcsút inthettük volna a felvilágosodásnak, ha ők szövetségre lépnek egymással ellenünk.”

Pryce-Jones úgy látja: a világrend jelenleg változóban van, és nem az előnyünkre. Emlékeztetett arra: az iszlám világban a muszlimok Isten embereinek tartják magukat, akiknek terjeszteniük kell a vallásukat. Szerintük csak az iszlám az igaz és legitim uralom. „Mohamed óta ez a felfogásuk.” A felfogásnak része az is, hogy a hatalom a legerősebb embert illeti meg: azé a hatalom, akinek a legerősebb serege van; és amíg te győzöl le másokat, addig a tiéd a hatalom.

A brit szakértő az iszlámon belüli három egyenlőtlen emberi viszonyra, a hívők és hitetlenek, a férfiak és nők, valamint az úr és a szolga közötti egyenlőtlen kapcsolatra is kitért. Emlékeztetett arra: Mauritániában, Szudánban vagy Szaúd-Arábiában most is vannak rabszolgapiacok; miközben a fejlett Nyugaton, például Nagy-Britanniában megtűrt saría-bíróságok becsempészik ezeket az egyenlőtlenségeket a demokráciákba. 

Pryce-Jones szerint ugyanakkor egy belső meghasonlás jellemzi az iszlám világot. A muszlimok felsőbbrendűnek tartják magukat a hitetleneknél, és pont ezért nem értik, hogyan lehet, hogy nyugati katonák tapossák a földjeiket vagy a sokuk által „kutyáknak” tartott zsidók államot hoztak létre az arab világ közepén.

Az iszlám extremizmus a brit szakértő szerint ebből az ősi emberi érzésből, érzelmi feszültségből, a szégyenérzetből és a becsület igényéből születik. Khomeini ajatollah óta a síiták és a szunniták egymással versenyeznek a radikalizmusban, és amit most a Közel-Keleten látunk, az pont ennek a síita-szunnita erőpróbának a fokozása – Pryce-Jones szerint a halálig. „Felőlem harcolhatnak egymással a halálukig, ahogy mi is ezt tettük a 17. században. A síita és szunnita ugyanazt akarja, levágni a fejünket” – tette hozzá a brit közíró. 

David Pryce-Jones hatalmas problémának tartja, hogy a nyugati értelmiség egy része internalizálta, Európa belső ügyévé tette ezt a bel-muszlim konfliktust. Szerinte minderről beszélni nem iszlamofóbia és nem rasszizmus. „Én nem akarom, hogy levágják a fejemet, nem akarom, hogy az iszlám egyenlőtlenségei nálunk is érvényesüljenek.” A brit szakértő szerint az öngyilkos merénylőknek végtelen az utánpótlása, ezeknek a merényleteknek pedig vallási indíttatása van. „A vallási indíttatásukról én nem tehetek, viszont meg kell védenem magamat” – zárta szavait Pryce-Jones.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/95360