„Orbánnal csak operáról beszélünk” – Ókovács Szilveszter a Mandinernek

Tán nem támogatja az önt kinevező kormány törekvését, hogy ugyanis bevándorlók ne vehessék el a magyarok munkáját?

Ha arra céloz, hogy több nemzet tagjai dolgoznak az Operaházban, ennek nagy hagyománya van. Erkel Ferenc a Nemzetiben már Anna de la Grange-nak írt betétáriát, akit a Hunyadiban léptettek fel! A művészetben nincs határzár és tömeges beáramlás sincs. Különben az Operaházban Gustav Mahler volt az egyik első igazgató, aztán Artur Nikitsch, Egisto Tango mutatta be a Kékszakállút, Sergio Failoni a Székely fonót, de Otto Klemperer zeneigazgatása is egyike az aranykoroknak. Az első balettmester egy olasz úr volt, Campilli, és tavalyig Vajnonen koreográfiáját táncoltuk a Diótörőben. Elsőre talán ennyit mondanék erről, balettel bezárólag.

Épp a balettra céloztunk. Amióta Solymosi Tamást nevezte ki balettigazgatónak, a Nemzeti Balettban sosem látott méreteket öltött, megsokszorozódott a külföldiek száma.

Esetleg megduplázódott. 42 külföldi táncos van és 82 magyar. Négy év alatt húsz művész határozott idejű szerződtetését nem érzem migrációs nyomásnak.

Ha egyes darabokat nézünk, azt látjuk, hogy többségben vannak a külföldiek.

Legfeljebb akkor, ha a színlapról tájékozódnak.

Nyilván arról. A Hattyúk tavában például aszerint több a külföldi táncos.

Egyes napokon meglehet, mert a színlapon csak a szólisták neve szerepel. A balettkarban továbbra is a magyarok vannak hatalmas többségben, és egy balettegyüttes zömét, jellegét a corps de ballet, magyarán a tánckar adja.

Csakhogy a jól fizető meló a szólótánc, tehát az elnyomott magyarok a háttérben mocorognak, miközben a külföldiek csillognak és kaszálnak. A Magyar Nemzeti Balettban!

Tetszik, nem tetszik, a balett versenysport, az RSG-vel számos közös pontja is van. Nézzük meg, a veszprémi kézilabda hogyan lett európai szinten is sikeres! Egy csomó külföldi játékossal, és amennyire tudom veszprémiként, ha nem is a spanyol és német klubok költségvetéséből, de legalább azon összegek harmadából él. Ha tehát azt akarjuk, hogy ne legyen versenyképes a magyar balett, csak magyarokkal dolgoztassunk csak magyarokkal – ideológiai érvek mentén. Aztán ez az Unió joggyakorlatával is szembemenne, hisz nemzetiségi alapon egy angol vagy olasz művészt nem lökhetünk vissza. De nézze meg a bécsi vagy a londoni balettegyütteseket, a holland társulatokat! Mutatóba talál bennük helyi erőt, a Magyar Nemzeti Balett még így is feltűnően felülreprezentált, szerencsére. Magyar vagyok, fontosabbak számomra a magyarok, de a magyar nézők is, akik a legjobb táncosokat kívánják látni. 

A sok külföldivel jobb lett a társulat?

Egyértelmű. Akárki jön koreografálni, el van ájulva. Diszkrimináció pedig nincs, idegen ettől a háztól az idegengyűlölet. Ha bárki idejön, akit a világban futó első osztályú balettprodukciók alkotói mint betanítót delegálnak a szerződés szerint, az megnézi a társulatot. A szerepre kandidálók ugranak, forognak, a koreográfus pedig eldönti, kivel akar dolgozni. Egyébként Seregi László is már direkt művészekre alkotott.

Tehát nem igaz, hogy Solymosi stílusa és minősítési gyakorlata miatt forrong a nemzeti balett?

Nem forrong semmi.

Már év elején levelet írt a társulat a minősítések miatt...

Egy társulat nem tud levelet írni, mert nincs keze. Nem is írt. Egyesek írnak mindenhova, de hát miért ne írjon levelet bárki? Levélírási szabadság is van. Nagy múltja van ennek. Néha úgy érzem, van, aki balett helyett proklamáció szakon végzett. Most nem a miniszter elvtársnak írnak, csak ennyi változott. Akad olyan tag is, aki napi hármat megír, bőven többet forgatja a szabályzatokat, mint a kottaanyagot. Ugyanakkor ezek elszigetelt esetek. Ez az ötödik évem itt, mára világos, hogy a közalkalmazás jelen jogi konstellációban a minőség gátja. És lenne rá bizonyításom: meg kell futtatni ezt a költségvetési intézményi-közalkalmazási formát például a Fesztiválzenekarnál, hátha még feljebb megy a nívó… Három évet vártunk a minősítésekkel is, amely alkalmakkor semmi mást és semmit másképp nem kell csinálni, csak amit egész évben: táncolni, zenélni, énekelni – ki melyik tárban dolgozik. Ez akkora próbatétel, mintha önt úgy mérnék, hogy meg kell írnia egy interjút. Nem hinném, hogy oka volna berezelni.

Nem tűnik félelmetesnek, csakhogy a minősítéseken állítólag Solymosi azokat rakja ki, akiktől tart, s egyszerűen nem szereti, hogy míg a külföldiek nem, a magyarok visszabeszélnek neki.

Ezt muszáj visszautasítanom. Az alkalmatlan kollégáknak szerettünk volna segíteni, valamennyi profi magyar táncegyüttesnek írtam személyesen az érdekükben: senkit nem szerződtettek közülük. Amúgy pedig: ki szereti az állandó visszaszólást? Senki. Ez egy munkahely, ahol feszített menetrendben élünk. De Tamás az alapján dönt, hogy ki felel meg a követelményeknek és ki nem. Meg lennénk lőve, ha szakmai kérdésekben a három szakszervezet vagy a közalkalmazotti tanács határozhatna. Csak azért, mert minket az állam tulajdonol, sem demokratikus káoszban, sem láblógatva, sem szakmaiatlanul nem szabad működnünk. Van szakmai vezető ezen a területen is, az ő felelőssége és ezért az ő joga is eldönteni, kivel akar dolgozni – mint mindenhol, minden szférában a világon.

A bíróság nem biztos, hogy így látja majd. Több mint tíz per van folyamatban a kirúgások miatt...

És egyik sem zárult még le.

Jellinek György például fiatal táncos és még csak nem is minősítésen rúgták ki...

Ő egy társával együtt elüldözte a balettgyakorlatról az azt vezető balettmestert! Ilyen itt soha korábban nem történt. A balett a legfegyelmezettebb műfaj, mesternek szólítják a próbavezetőt, sem a zenekarban, sem a kórusban nem kell és nem is szokás ilyen magas szinten figyelni egymásra. Ők meg leültek, visszabeszéltek, átvették a hatalmat. A külföldi táncosok közben csak néztek, hogy itt mégis mi történik? Mindkettőt azonnal kitettük, mert ráadásul azon a héten már volt egy írásbeli figyelmeztetésük. Már akkor jeleztem, hogy indulhatnak a néhány hónappal későbbi próbatáncon, tehát eltávolításuk onnan nem kizáró ok. Egyikük eljött, jól táncolt, vissza is került, színpadon is van, a másik, akit említ, meg sem próbálta. De perel. Ezzel mit lehet tenni? Egyébként pont Solymosi Tamás növendéke volt az illető, tehát őt szólította mesternek. Ráadásul Gyuri koreografált itt, hasznos és kiemelt tagja volt a társulatnak. Nem is értem, mi történt vele, de ugye világos, hogy sem óvoda, sem könyörgő intézmény nem vagyunk. Ha nem akar itt táncolni, akkor nyilván nem is fog. Azt pedig, hogy majd a bíróság állapítja meg a balettigazgató és a külföldi szakembert is magában foglaló zsűri helyett, hogy ki a jó táncos, nem is kommentálom. 

Ha jól értjük, az imént elismerte, hogy fegyelmezési időszak van a balettban.

Megkülönböztetném a fegyelmet a fegyelmezéstől. Komoly munka folyik, a linkek számára ez pokoljárás, tudom, de az idejövő külföldieknek és sok-sok magyar művésznek sem gond. Ők ehhez a kemény munkához szoktak hozzá, amely a magasabb rendű sikerekhez elvezet.

A hazai játékosok nem?

Nem mindenki. Volt, aki egy szomszédos szórakozóhelyről igazgatott, előfordult, hogy a színpadon folyt a balettelőadás, a teremben pedig közben fociztak, a minősítés meg egy íróasztalon történt, száz darab kiváló rubrikába történő pipával. Ez komolytalan. Nagyon szeretjük Seregi mester műveit, aki maga is a néptáncból indult, és dramaturgiai-képalkotó zseni volt. A tiszteletére díjat alapítottunk, darabjait játsszuk. De az lehetetlen, hogy Seregi-táncjátékok képezzék az egyetlen magyar klasszikus balettegyüttes repertoárjának gerincét!

Mert?

A Magyar Nemzeti Balett munkájától függ, hogy a spicctechnika, a legmagasabb szintű és kifinomultságú balett-tudás létezik-e Magyarországon vagy sem. Ez óriási felelősség. Hogy ennek megfeleljünk, alkalmas táncosok, illő repertoár, elegendő előadásszám és kiváló emberi, tárgyi infrastruktúra kell. Mára mindez adott, de négy teljes évünkbe került. Olyan darabokra nem építhetünk, amelyekbe félóra gyakorlás után önt is beállíthatnánk.

Egy Seregibe ennyi idő után beállhatnék én is?

Ha kellőképpen hátra rendezik, nem tűnne fel senkinek. Tehát ennek van vége. Ez is volt a kérésem Solymosi Tamás felé.

Hogy spicceltessen sokat?

Ha úgy tetszik, szimbolikusan, igen – bár természetesen fiúk nem spiccelnek. Ez hazánk egyetlen klasszikus balett-társulata. A Győri Balettben van spicc-technika, de ők is modern balettet táncolnak. Diótörőt, Hattyúk tavát, Csipkerózsikát, Manont nem játszanak. Ez a mi dolgunk, ebben vagyunk különlegesek, ezért vagyunk ekkorák. Van emellett modern oldalunk is, olyannyira, hogy Solymosi Tamás nevéhez fűződik immár négy vagy öt modern egyfelvonásos bemutatása is, amelyekkel akár zenekar nélkül is járhatjuk az országot. Meg is tesszük: az elmúlt hetekben Pécsen és Gyulán is elsodorta a nézőket ez a minőség.

Jól hangzik, hogy a minőség számít és ezért a sok külföldi, de közben a Népszabadság több mint ötven magyar balett-táncost sorolt fel, akik külföldön vannak.

A cikkben bájos maszatolás folyt arról, hogy a mai rektor idején kevesebben végeztek, mint idén. Akkor meg mi bajunk a kimenettel? Hát csak annyi, hogy a Kossuth-díjas Szakály Györgyéket harmincszor annyi gyerekből választották ki jó 50 éve, mint a maiakat. Kell erről többet mondanom, vagy mindenki érteni fogja a merítésre épülő minőségi különbséget?

Nem bonyolult, csakhogy önmagában még mindig nem magyarázza, hogy jó külföldi balettokban táncolnak jó magyar táncosok.

Az a lista roppant tendenciózus, némelyik táncos pedig ezer éve végzett a főiskolán! Mi 2011 őszén léptünk be, úgyhogy ha iksz nincs itthon tíz éve, arról mégis ki tehet? A svéd balett ráadásul többet fizet, ezzel nem tudunk mit kezdeni. Van olyan is, akit a modern balett vonz, tehát nem óhajt klasszikus együttesben elhelyezkedni. Aztán előfordul, hogy nem olyan karaktert keresünk, amilyen az illető, ezért épp akkor nincs rá szükség. Más meg rosszul táncol az addíción. Több listás művész néptánc szakon végzett, akikkel eleve nincs dolgunk: olyan volna, mintha szemészetre urológust vennénk fel. 560-an jelentkeztek a legutóbbi próbatáncra. 3-4 magyar volt köztük és nem is mind jött el. A többi tehát külföldi, mert szétment a híre a világban, hogy itt klasszikus balett megy és sok az előadás. Mára egyike vagyunk a világ tíz legnagyobb, és úgy gondolom, legjobb együttesének.

Mit látott külföldön?

Asztanában, Kazahsztán fővárosában voltunk például tavaly a miniszterelnökkel, a tárgyalások szünetében ott is néztünk egy Hattyúk tavát a Magyar Nemzeti Balett szólistáival. Marha jó orosz iskola van arra is, a kar és a produkció mégsem volt olyan acélos. A mienk jobb. Kellett négy-öt év, kellett hozzá a kemény minősítési rendszer és egy sor fejlesztés is. Normális öltözőket alakítottunk ki, minden táncosnak ingyenes bérlete van a város legjobb fitnesztermébe, grátisz járhatnak masszőrhöz, kapnak topminőségű gyakorló öltözetet, szakorvosi felügyelet alatt dolgoznak, Tamás még Balaton-felvidéki szüretet is szervezett nekik, díjakat alapított – és nemcsak a szólisták, hanem a kartáncosok illetménye is a duplájára nőtt. Ha az öné az elmúlt négy évben nem nőtt ilyen dinamikusan, akkor még akár azt a kérdést is feltehetné, hogy nem fordítottunk-e túl sokat a balettra? Egyébként nem, mert volt honnan felhozni a fizetési nívót is, és ki kellett bujtatni a balettet az opera mellett megtűrt cselédlány-szerepből – csak a rúgások furcsák ezután.

Annyira nem, ha mondjuk 22 év szolgálat után tesznek ki valakit, aki aztán életjáradékot sem kap.

Szerintem is gond, hogy akik 20 évet leszolgáltak és már nem felelnek meg, azok ezt nem kaphatják. A 25 évben meghatározott szolgálati idő túl sok. Megjegyzem, három éve az agyonvegzált Solymosi Tamás személyesen hozta vissza a sírból az életjáradékot, mert a parlamenti döntés ezt is eltörölte volna, de 20 év lenne optimális, kétségtelen. Ha ezt sikerül keresztülvinnem, visszamenőleg is rendezni kell azok helyzetét, akik húsz év után kerültek ki az együttesből, erre nyilvánosan is tettem ígéretet. Tíz-tizenöt emberről beszélünk, ekkora „országos probléma” ez. Amúgy pedig: lehet tudni az elején, hogy bár jól fizet most a balett, ennek egyszer vége lesz. Ahogy egy focista és egy tornász is pontosan tudja. Miért lenne dolgunk negyventől a sírig vagy a majdnem azzal egy horizonton lévő öregségi nyugdíjig gondoskodni életerős emberekről? Az Opera így is 3-400 milliót fordít évente művészsegélyezésre, ami szintén tarthatatlan, mert előadóművészeti intézmény lennénk, nem szociális. Máshol kell ezt a kérdést megoldani. Társulatban tartani az „öregfiúkat” pedig olyan lenne, mintha a fociválogatott két busszal menne a meccsekre. A másodikban az általam anno körülrajongott Mészölyék, Nyilasiék, akik aztán leülnek a kispadra, nem csinálnak semmit, de fizetést kapnak. Túl a költségen, meglehetősen abszurdan mutatna a közönség felé is – de hogy hatna a csapatra? 

Biztosan van olyan szerep, amihez nem kell forogni meg ugrani és „öregen” is eljátszható.

Van, csak azért nem éri meg főállású balett-táncost fizetni egész évben. Ha kell, egy statiszta megcsinálja, vagy alkalmi szerepszerződéssel valaki a már inaktívak közül.

A miniszterelnöknek egyébként gyakran statisztál a Ház és ön különféle protokoll-rendezvényeken?

Múltkor megkérdezték az origósok, hogy rokona vagyok-e Orbán Viktornak. Nem vagyok. Akkor látom, amikor idejön operát vagy balettet nézni. Azaz: viszonylag sűrűn, nem csak akkor, amikor protokollárisan szükséges. Ebben a szobában is többször járt Barrosóval és másokkal is. Olyankor teszi a csipkelődő megjegyzéseket.

Mire?

Bármire. Múltkor például nyitva maradt a gépem, valami financiális levél volt a monitoron. Simán leült, beleolvasott és viccelődve kommentálni kezdte, hogy már megint mi ez... És mindig elmondatja az iroda, az asztal, a nagy tárolószekrény, az első társulati tabló vagy az épület történetét a külföldi vendégeknek.

Jókat politizálnak ebben a szobában?

Csak operáról beszélünk. Jön, élvezi az előadást és érteni is szeretné. Nem ritkán fog ki kevéssé klasszikus produkciókat is. Látta a Faustot, a Hattyúk tavát, többször a Troy Game-et, a Szilfidet. Nemrég egy Richard Strauss-darabot nézett, amely addig sosem hangzott el Magyarországon. Ilyenkor bújja a tanulmányokat tartalmazó műsorfüzetet, és megvitatjuk a látottakat. Juan Diego Florez koncertje után is minden érdekelte. Hol él a  művész, miért nem tudunk idekötni efféle világsztárokat... Sokat tud rólunk, egyszer még a tetőre is feljött velem, de az előterjesztéseink attól még nem mennek át azonnal: legutóbb az Eiffel Műhelyházéval két éven át izzasztott, és az Operaház felújítási tanulmánya még hátravan… A médiából szuggerálthoz képest teljesen más Orbán-kép ez, tudom, némelyeket meg is zavarhat – főleg, hogy garantáltan valódi.

Orbán Ráhel tehát azért használhatta barátaival a királyi páholyt, mert a miniszterelnökkel ilyen jóban van a főigazgató. Összeáll a kép.

Nincs értelme puzzle-t rakosgatni. A Királyi Páholy használatát pontosan szabályozza a hagyomány, s annak nyomán a szabályzat, amelyet nem én alkottam.

Persze, a miniszterelnök és családtagjai használhatják. De akkor is, ha Orbán nincs ott, s a lánya viszi operába a haverjait?

Előfordul, hogy az államelnök sincs jelen, Anita asszony viszont teljes joggal ülhet az elnöki páholyban, mint valamely rendezvényünk fővédnöke. A közvetlen családtag tehát ab ovo használhatja a páholyt, de az az eset Orbán Ráhellel egészen más volt. Legalább tizenöten jöttek, az úgynevezett testőrpáholyban viszont csak nyolc hely van, ezért összenyitottuk a Királyival. Nem kérte tőlünk a Királyi Páholyt sem Ráhel, sem senki más. Én ajánlottam. Ellenben fizettek minden jegyért, ami nekünk még gondot is okozott, mert a Királyiba – értelemszerűen – nincs értékesítés, de megoldottuk, hogy aznap mégis legyen. És természetesen nem pezsgőztek a páholyban, és én nem voltam odabenn – ellentétben azzal, ami a sajtóban megjelent. Nagy tanulsága a saját médiahasználatom immár interjúalanyi gyakorlatának, hogy bár a Klubrádióban Bolgár Györgynek mindezt elmondtam és ő nyugtázta is, az adó honlapján mégis más értelmű összefoglaló jelent meg. Mindegy, itt a vihar egy lyukas pohárban keletkezett, épp egy évvel ezelőtt.

És abból mi igaz, hogy Orbán Ráhel embere nyerte az operaházi vendéglátás pályázatát, hogy önök újították fel a vendéglátóhelyeket, a nyertes meg csak kaszál?

Semmi. Évek óta elégedetlenek voltunk a vállalkozókkal. A vendéglátáshoz mi nagyon nem értünk, mindig is piaci szereplő végezte ezt a szolgáltatást. Most öten pályáztak, a nyertes Zsidai Zoltánnal, azaz Roy-jal nem találkoztam és nem is beszéltem, leveleztem előtte, soha nem ültem még az éttermeiben sem, sőt, a bírálatban sem vettem részt. Ellenben például a szakszervezeti delegált ott ül ilyenkor a kollégáim mellett a művészbüfék miatt. Azoknak az árfekvését, kínálatát ellenőrzi. Semmi suskus nincs, nem is lehet.

Attól, hogy ön korábban nem beszélt Roy-jal, még szólhatott az érdekében Orbán Ráhel.

Ha akarna se tudna, mert nincs meg a számunk. Én annyit tudok, hogy Orbán Ráhel az egyik, Roy által üzemeltetett helyen volt gyakornok évekkel ezelőtt, rövidebb ideig. Az RTL is keresett egyébként az ügyben, átküldtük nekik a pályázati dokumentációt, nem lett műsor, ejtették a dolgot. Teljesen abszurd is lenne, hogy ha az Opera bármilyen partnercéget választ, és azzal a porcelángyárral, autóimportőrrel, bankkal, médiacsoporttal vagy gasztronómiai szolgáltatóval bármikor bárkinek az aktuális kormányzatból dolga volt – vázát vett, autót bérelt, számlát vezetett, újságban hirdetett vagy megebédelt –, akkor az csakis nyomásra születhetett. Így nem lehet élni, a paranoia betegség. Végül a Figyelő írta meg az Opera-Zsidai szerződést, a cikk summázata viszont az, hogy az intézmény jó üzletet kötött. A Ház adott helyiségeinek felújítását pedig elvégeztük valóban, de ez egy 16 helyszínes nagy program volt, kartermek felújításától azbesztmentesítéseken, OperaShop, zenekari mellékhelységek és öltözők kialakításán keresztül sok mindenről szólt, korántsem csak a büfékről. A terveknek része volt, hogy az egyik kiürített pénztárteremből kávéházat alakítunk ki. Az alapkiállásokat csináltuk mi, nyilván ott választottuk le a helyiségeket, ahol a győztes pályázat engedélyes terve szerint kellett, de a technikát, a gépeket és a bútorokat Royék tették bele. Emellett nem fix bérleti díj van, hanem forgalom után fizetnek fix tíz százalékot az Operának. Figyelem: nem a haszon, hanem a forgalom után! Nem telt még el sok idő, de a világháború óta nem történt akkora változás az Opera vendéglátási gyakorlatában, mint az elmúlt pár hónapban.

Ha személyesen vitt volna pezsgőt, vagy Ráhel-ismerős céget bízott volna meg, látnánk értelmét annak is: mindez talán megóvná attól, hogy mondjuk az MMA meg akarja mondani, mit játsszon, milyen legyen a költségvetése...

Baán Lászlónak, Vigh Andreának, Káel Csabának talán megmondják, mit játsszanak, mire költsenek? Nem mondják meg. Ilyesmibe külső szereplő nem szólhat és nem is szól bele szerintem a Szépmű, a Zeneakadémia és a Müpa esetében sem. Az Operában pedig az én feladatom és felelősségem a vezetés, jognak és kötelességnek egy kézben kell lennie. Megjegyzem, Fekete Györggyel és a főtitkárral, Kucsera Tamással is korrekt a viszony.

A Műcsarnok dolgába azért rendesen beleszólt az MMA, aztán most az NKA-ba is.

A Műcsarnok immár az ő intézményük, természetesen rendelkeznek vele, az NKA pedig egy pályázati központ, amelynek elnöke a minket is fenntartó EMMI minisztere. És az is fontos, hogy ne keverjük a két éve hamvába holt zenei központosító ötletét az MMA-val, nekik ahhoz tudtommal semmi közük sem volt. A Müpát, az Operát, a Zeneakadémiát és a Filharmóniát egy nagy elosztóba terelő terv elbukott, szerencsére. Rossz szándékot nem tételezek fel, de felesleges, káros és drága összevonás lett volna, ahogy Budapest prózai színházait is botorság volna egyesíteni a kapacitás-optimalizálás kissé ipari talaján. 

A párhuzamosságok kiszűrésére mondjuk jó lehet valami koordinációs szerv, nem?

Ehhez nem kell semmilyen szerv. Van ugyanis évadterv, kalendárium és telefon is a világon. Beszélünk egymással, Káel Csabával szinte naponta, Vigh Andreával hetente biztosan, és hónap nem múlik el, hogy Szamosi Szabolccsal, a Filharmónia főnőkével ne legyen valamilyen interakció. Ha most a Poppea megkoronázását kihozta a Müpa, akkor mi jövőre nem mutatjuk be, kitűzünk helyette mást. Ez működik így is, sőt a Tavaszi Fesztivál kapcsán tételesen egyeztetünk, közös programjaink vannak. Nálunk vizsgáznak az operaszakosok, és mi is játszunk a Zeneakadémián. Nem kell apukának rendet tennie a gyerekek közt, mert azok felnőttek. Mi például 131 évesek múltunk, végig önállóságban.

Az MMA-s NKA-befolyásszerzés tehát nem érinti az Operát?

Nem pályázunk oda. Igaz, hogy a mintának vett párizsi Opera költségvetésének 18 százalékából dolgozunk, ahhoz pedig, hogy állni tudjuk a versenyt, legalább 30 százalékig kellene menni – ekkor is csak gladiátori esélyünk lenne az oroszlánokkal szemben –, de mégiscsak a legnagyobb méretű és költségvetésű kulturális intézmény vagyunk az országban. A második legnagyobb csak ötödakkora, mint mi. Nem volna elegáns, ha Jupiter elállná a Plútók elől a napfényt.

Mégis, mit szól az MMA terjeszkedéséhez? Egy olyan akadémiáról beszélünk, amely politikai logika alapján szerveződött, a politika tette köztestületté alkotmányellenesen, és ma sem lehet bárki a tagja, csak akit a bent lévők megszavaznak.

Ez az akadémikus logika máshol is jelen van. Az Opera örökös tagjai például harmincan vannak, ha valaki elhuny, a tagok választanak újat a helyébe, titkos szavazással. Nehezen döntenek, mint a pápaválasztásnál, több fordulóban. Nem lehet rajtuk számon kérni az objektivitást, mondjuk, kíváncsi is lennék, mi az objektivitás a művészetben, amikor még egy objektív sem objektív. Nehogy bárki azt higgye, könnyű dönteni, s hogy le van zsírozva. Én türelmesebb lennék a Művészeti Akadémiával, mert az alapító atyáknak semmilyen területen nem könnyű. Idővel oldódnak a görcsök, és azt egyáltalán nem bánom, ha korszakos operistáknak, mint például Marton Éva, Tokody Ilona, Miller Lajos, van hova tartozniuk: a hazájukhoz és a többi művészhez. Úgy emlékszem, Széchenyi akadémiája sem rögtön vívott ki magának egyöntetű tiszteletet. Idő kell ehhez, mi mást lehetne tenni?

Például azt, hogy nem hozunk létre köztestületként művészeti akadémiát. Őszintén: volt ennek bármi értelme a kultúrkampfos térfoglaláson kívül?

Arról nincs vita, hogy egy orvos, fizikus, jogász vagy irodalmár tudása „tudás”. Szeretném jelezni: a művész tudása is az. Kodály Zoltán éppolyan jogon volt akadémiai elnök, ahogy Arany János, és ne mondja senki, hogy zenetudósi tekintélyébe speciel pont’ a művei ne játszottak volna bele! Természetesen én is úgy látom, hogy a nemzeti elkötelezettség, aktivitás fokozottan van jelen a tagok között, ám az őket számos alkalommal érő provokáció dacára méltányosságra is látok jeleket. Irányultság mint olyan mindig létezett, és ameddig érték, hogy az embernek van véleménye a világról, létezni is fog. A méltányosságra viszont szükség van, és ezt az erényt jól-rosszul, de az Opera vezetésében magam is igyekszem gyakorolni. Ez a lényeg. Itt szerintem ki is tehetjük a pontot.

*

Fotó: Földházi Árpád