Lakást lehetne venni az elszabadult albérletárakból

A magyarok nem spórolnak, nem tesznek félre és nem mobilisak – gyakran hangoztatott vádak ezek. A mobilitás túlhangsúlyozásával vannak gondjaim, de mostanában nem érzékelem, hogy olyannyira egy helyben akarnánk maradni: inkább az elvándorlásra szoktunk panaszkodni, nem a helyben maradásra. Nem csak a külföldre távozókról beszélek: a vidéken felnevelkedettek jelentős része a fővárosban próbál szerencsét. Többségük egyetem alatt vagy a munkába állás idején bizonyosan albérletbe költözik.

A magyarok jellemző helyben kötöttsége részben annak köszönhető, hogy házban tartják a vagyonukat. A Csapd le csacsi! negyven éves kora körül is építkező házaspárja általános jelenség volt a Kádár-korban és a kilencvenes években. A ház biztos, hosszú távú befektetés; ám ha gyanútlan idegenként vendégeskednénk egy idős néni pesti belvárosi lakásában, egy család vidéki házában, azt hihetnénk, nyugati fizetéseket kapnak errefelé az emberek. Londonban kevesen laknak saját ingatlanban; Nyugat-Európában a legtöbben életük jelentős részében albérletben élnek. Ne is beszéljünk londoni költségekről és jövedelmekről − itthon a „harminc plusz rezsi” körülbelül a harmadát-felét vitte el egy átlagos vagy kissé átlag alatti fizetésnek. Eddig.

A fizetések nemigen emelkednek, ám az albérletárak drasztikusan megnőttek az előző hónapokban Budapesten, követve az ingatlanárak emelkedését. Nem tudom, ez annak a jele-e, hogy az ingatlanpiac feltápászkodott a válság utáni sokkból; vagy csak felzárkózunk a prágai, pozsonyi, varsói, krakkói, kolozsvári albérletárakhoz. Esetleg annyira megnőtt a kereslet, hogy minden főbérlőre jut elég albérletbe kívánkozó, magas fizetésű érdeklődő. Mert hogy mostanában a „százezer plusz rezsi” járja – nem, nem budai villa emeletén lévő, panorámás, száz négyzetméteres lakást kínálnak ennyiért, hanem szinte már kis lukakat is. Átlagos albérleteket.

Az albérlők jelentős része hagyományosan az egyetemisták és a pályakezdők közül kerül ki. Megtakarítani már a „harminc plusz rezsi” mellett is művészet volt számukra. De a „százezer plusz rezsi” bizonyosan elviszi például a kezdő tanárok, kórházi nővérek fizetésének szinte az egészét. Persze albérletben ritkán szokás egyedül lakni, de mégis: egy szobáért és konyha-fürdőszoba-használatért ötvenezer plusz fél rezsit fizetni? Kinek van pénze letenni a kauciót például? És ki a fene költözik ezekbe a méregdrága albérletekbe?

Milyen, jövőre vonatkozó tervekkel rendelkezzen az, aki így kénytelen élni hónapról hónapra? Munka, alvás, rezsi kifizetése; ebből áll az élete? Miből szórakozik néha, megy el egyszer-egyszer moziba, színházba, de akár csak sörözni is? Miből megy haza, ha vidéki? Mit tud félretenni, hogy egyszer saját lakása lehessen, vagy csak némi tartalékra tegyen szert váratlan kiadások esetére? Mikor ér véget számára a hónapról hónapra élés?

Mindig voltak Budapesten pár évet eltöltő vállalatvezetők, akik érthető okokból nem egy átlagos albérletben húzták meg magukat, s ugyancsak érthető módon nem akartak házat vásárolni. Ők voltak azok, akik hatalmas házakat béreltek ki néhány évre – pár éve még körülbelül 120 ezer plusz rezsiért lehetett kibérelni egy családi házat, ma már bizonyára többért. Vannak mindenkori Deák Ferencek is, akik szállodákban rendezkednek be hosszú távra.

Az albérletbe költöző nagy többsége azonban nem ilyen. Ők bizonyára pár éven belül szeretnének megállapodni. Lakást venni, saját bútorral, a maguk ura lenni. Azonban a jelenlegi albérletárak mellett két dolog lehetséges: vagy lemondanak erről; vagy már most lakást vesznek, tekintve, hogy amit egy albérletért kifizetnek, az felér egy törlesztőrészlettel is. Akkor meg minek kidobni a pénzt az ablakon? És továbbra is kínzó kérdésem: miért is kerül egy átlagos budapesti albi havi százezer forintba?