Az egyik oldalon érzékelhetjük a felelősség javának áthárítási kísérletét a megszálló német csapatokra, annak hangsúlyozásával, hogy más európai sorstársaikhoz képest a hazai zsidóság a megszállásig viszonylagos életbiztonságban élhetett. Ez részben igaz. A „másik oldal” – és a történészek zöme – erőteljesen érvelnek amellett, hogy 1944 márciusáig a hazai zsidóság számos törvényi megkülönböztetést és adminisztratív eszközökkel kivitelezett antiszemita retorziót szenvedett már el, a deportálások lebonyolítása pedig a magyar rendvédelmi szervek közreműködése nélkül nem lehetett volna ilyen „hatékonyan” kivitelezni. A félmillió magyar zsidó haláltáborokba hurcolásához ezért vaskos magyar felelősség is társul. Mindezeken túl nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a magyar és a német hadsereg a második világháború végéig szövetségesek voltak, ezért a Gábriel arkangyalos önkép fals és az áldozatok emlékét sértő hamis képet közvetít.
A második világháború alatti budapesti zsidó hétköznapokról szóló naplókból – ahogy azt a kötet bevezetőjéből megtudhattuk – eddig húsz jelent meg nyomtatásban és a Holokauszt Emlékközpont raktárában is két tucatnyi van elhelyezve. Aligha kell hát hangsúlyozni, hogy az ilyen naplók már ezért is különösen értékes források. Amellett, hogy egy napló az eseményekkel egy időben születik, több-kevesebb rendszerességgel frissül és a szerző személyes hangját közvetíti, épp oda „kalauzol”, ahova a történész és az utókor szinte soha nem férkőzhet: a naplóíró személyes benyomásainak, gondolatainak és megélt tapasztalatainak világába, amikor az utókor múltja még csak a kortársak jelene. És épp ettől tud olyan izgalmas lenni.
A most kiadott kötetből egy fiatal, második gyermekét váró nő „szemüvegén” keresztül ismerhetjük meg egy zsidó család hányattatásait a megszállt Budapesten. Néhány betoldás ugyan tettenérhetően utólagos, a szöveg afféle saját – esetleg családi – „krónikaként” születhetett, talán a kataklizmák túlélésében segítő terápiás céllal is, és azt szerzője nem közlésre szánta. A túlélők érzékenységére tekintettel a könyvben szereplő személyek a naplóíró és férje kivételével álnevekkel szerepelnek.
„Most mi jövünk sorra.”
„Bejöttek a németek” – olvashatjuk mindjárt az elején, és ezzel kezdetét veszi a zsidó család kálváriája. A családtörténet ettől fogva tipikusan fővárosi zsidó sorsot takar 1944–45-ből, ahol csak a leleményesség és a vakszerencse dönti el, hogy teljes vagy részleges tragédia, netalán túlélés lesz/lehet a vége. Az első gondolatuk a szökés, aztán az, hogy ehhez már késő, jobb, ha a család együtt vészeli át mindazt, ami rájuk várhat. A külföldi zsidóság tragédiájából többük következtetett arra, hogy – ahogy ez ebben a naplóban is megfogalmazódik – „most mi jövünk sorra”. A pánik során még a terhesség-megszakítás gondolata is felmerült, ami az ötödik hónapos terhesség esetén különösen nagy kockázatokkal járna, de a kismama következetesen kitart amellett, hogy megszüli ezt a gyermeket. Ahogy többször hangsúlyozza: a jövőnek, amikor már biztosan véget ér a háború.