Vádolom Hollande-ot és megvédem a franciákat

„A január 7-ei támadások után két napig odatapadtam a tévés hírekhez, nem bírtam nem odanézni. A november 13-ai támadások után nem is kapcsoltam be a tévét. Csak a barátaimat és ismerőseimet hívtam fel, akik az érintett környéken laknak (és sokan vannak ilyenek). Hozzászoktunk a támadásokhoz is. 1986-ban bombatámadások sorozata rázta meg Párizst különböző helyszíneken (azt hiszem, a libanoni Hezbollah vállalta magára a felelősséget).

Négy vagy öt támadás volt pár nap vagy egy hét alatt, nem emlékszem pontosan. De amire emlékszem, az az aluljárók hangulata volt a következő napokban. Teljes volt a csend az aluljárókban, a járókelők bizalmatlanul néztek egymás szemébe. Ez volt az első héten. Aztán nagyon gyorsan visszatértek a beszélgetések és a hangulat újra normális lett. A robbanás veszélyének gondolata ott maradt a levegőben, mindenki elméjében, de csak valahol hátul. Hozzászoktunk a támadásokhoz is. Franciaország ellen fog állni. A franciák a különleges hősiesség fitogtatása nélkül is ellen fognak állni, nem lesz szükségük a kollektív nemzeti büszkeségre sem.

Ellenállnak, mert nem tehetnek máshogy és mert mindenhez hozzá tudnak szokni. Egyik emberi érzelem, még a félelem sem olyan erős, mint általában. Keep calm and carry on. Maradj nyugodt és folytasd! Rendben, ezt fogjuk csinálni (bár nekünk egy Churchillre lenne szükségünk az ország vezetéséhez). A közhiedelemmel ellentétben a franciák eléggé szelídek és könnyen hagyják magukat irányítani, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen hülyék lennének. A fő hibájuk a feledékenységhez való felületes vonzódásuk, ami miatt rendszeresen frissíteni kell a memóriájukat. A mostani szerencsétlen helyzetünkért különös felelőssége van a politikának, és ezért előbb vagy utóbb felelni is kell. Nagyon valószínűtlen, hogy mindez becsületére válna annak a jelentéktelen opportunistának, aki most az államelnöki posztot elfoglalja és a másik idiótának, a miniszterelnöknek, nem beszélve az ellenzék hangjairól.

Ki jelentette be a rendőri erők leépítését, elkeseredettségbe taszítva őket, szinte lehetetlenné téve a kötelességeik teljesítését?

Ki oktatta éveken keresztül, hogy a határok régimódi lehetetlenségek, a hányingerkeltő, elavult nacionalizmusok szimbólumai? Hamarosan világos lesz, hogy ezért is sokan felelősek.

Mely politikai vezetők keverték bele Franciaországot abszurd és költséges hadműveletekbe, amiknek a vége az lett, hogy káoszba taszították Irakot, aztán Líbiát? És ezek a vezetők mostanáig készek voltak arra, hogy ugyanezt megcsinálják Szíriával is? (El is felejtettem, hogy nem mentünk Irakba. De közel voltunk hozzá, és egyértelmű, hogy Dominique de Villepin csak ezért az egy döntésért kerül bele a történelembe, és ez nem kis dolog: elérte, hogy Franciaország egyetlenegy alkalommal a mostani történelme során ne vegyen részt egy bűnténynek számító katonai beavatkozásban.)

Az elkerülhetetlen következtetések sajnos nagyon súlyosak: az elmúlt tíz (húsz, harminc?) év kormányai szánalmas kudarcot vallottak, rendszerszinten, az alapvető feladatuk ellátásában: az őket felhatalmazó francia emberek megvédésében.

A francia lakosság viszont nem vallott kudarcot. Mindezek után senki nem tudja pontosan, mit gondolnak az emberek, hiszen az egymást követő kormányok nem fordultak a közvetlen demokráciához (kivéve egyszer, 2005-ben, azt viszont nem vették figyelembe). A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták: a francia lakosság mindig bízott és szolidaritást vállalt a hadsereggel és a rendőri erőkkel. Megvetéssel fogadta a baloldali morál (morál?) menekültek és migránsok fogadásáról szóló szentbeszédeit, és soha nem fogadta el gyanakvás nélkül a külföldi katonai kalandokat, amikbe a vezetők belesodródtak.

Végtelen számú példát lehetne felhozni arra a ma már feneketlen szakadékra, ami kialakult a polgárok és az őket képviselni hivatottak között. 

Az a hitelvesztés, ami most Franciaország egész politikai osztályát sújtja, nem csak széles körű, de legitim is. Nekem úgy tűnik, az egyetlen megoldás, ami megmaradt, ha lassan visszatérünk a valódi demokrácia egyetlen formájához: a közvetlen demokráciához.”