Elkél egy jó barát a nehéz időkben – Beteg gyerekeket segít az Amigos

Magyarországon sok non–profit civil szervezetet illetnek azzal a váddal, hogy „nem is annyira non–profit”. Kíváncsiak voltunk, hogy mi a helyzet az újabb generációs jótékonysági szervezeteknél, így megnéztük, hogyan telnek a mindennapok a fiatal egyetemistákból álló Amigosnál.

„Elkél egy jó barát a nehéz időkben”

A napot a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekgyógyászati Klinikán kezdjük, ahol találkozunk egy, a szervezettel kapcsolatba került beteg kisgyerek édesanyjával, Csontos Csillával. A Mandinernek elmondja, hogy amikor fiánál, Zolinál Ewing–szarkómát diagnosztizáltak, édesapja elhagyta őket. A ritka csontrák kezelésének reményében az édesanya feladta munkáját és beköltözött fiával a fővárosi kórházba. Kezdetben csak ő volt neki, majd a dolgok jobbra fordultak. 

„Fogalmam sem volt, hogy milyen esélyekkel indulunk. Az eleje nagyon nehéz volt, Zoli többször is fel akarta adni, de egy ideig tudtam benne tartani a lelket. Aztán szerencsére még időben ránk talált az Amigos” – emlékezett vissza erre a fontos mérföldkőre az édesanya. Zolika elsőként egy nagyon kedves Amigot, Forgács Ádámot fogadta bizalmába. Ádám nagyon sokat járt be hozzá, órák hosszat tanultak és játszottak. „Láttam Zolin, hogy egyre jobb lesz a kedve. Ott voltam neki én mindvégig, de hát kellett neki egy barát is. Jóformán az Amigosnak köszönhetjük, hogy Zolika nem bukott meg az iskolában. Még a nyári szünetben is jártak hozzá, persze akkor több volt a kártyacsata és kevesebb a tanulás” – mosolyodik el Csontos Csilla.

            Bemutatkozó videó: Amigos és a gyerekek egy percben

Az édesanyától megtudjuk, hogy habár nehezére esik elengedni Zoli kezét, tudja jól: egy 24 órában aggódó anyuka nem mindig tesz jót a gyereknek. Az Amigok fiatal egyetemisták: még értenek a gyerekek nyelvén is, és ki tudják rángatni őket a szürke, fájó mindennapokból. „Be kell vallanom, erre én nem mindig vagyok képes. Ráadásul ők akkor sem ijednek meg ha épp krízishelyzet van. Pedig nem is szakemberek” – emlékezik vissza a nehéz pillanatokra. Őt nem zavarja, hogy az Amigok nem szakemberek. „Abból van elég” – mondja. „Nem vállalkoznak olyanra, amihez nem értenek. Játszanak, tanulnak Zolival. Ők Zoli egyetlen barátai, és hát elkél egy jó barát a nehéz időkben. Hogy mit jelent nekem, mint édesanyának az Amigos? Hatalmas segítséget” – fogja rövidre könnybe lábadt szemmel az édesanya. 

„A remény mindenkinek jár”

Zolival délelőtt egy kezelés miatt nem tudunk találkozni, így felkeresünk két Amigót, hogy jobban megértsük: kik is ők valójában. Silye Sándorral és Lakatos Rékával a Corvinus Egyetemen találkozunk. Két előadás között a Mandinernek elmondják, hogy a kezdeményezés hallatán rögtön beszálltak, mivel nem áll távol tőlük az önkéntesség. Silye Sándor egyszerre két felsőoktatási intézmény hallgatója. Joggal vetődik fel a kérdés az emberben: hogyan van minderre idejük? És ha még van is, miért nem bulizni járnak, ahogy egy átlag egyetemista tenné? „Hogy miért kórházba járok és nem kocsmába?” – ragadja magához a szót a harmadéves közgazdász. „Egyfelől örömmel tölt el, ha beteg kisgyerekeknek segíthetek, másfelől egyszerűen érzem magamon, hogy ez a segítő tevékenység engem mennyire jó irányba formál, építi a személyiségem. Még a legjobb buli után is ha felkelek, üresnek érzem magam, míg a kórházból kijőve: mindig egy kicsit többnek.”

Silye Sándor a Mandinernek elmondja: egy Amigo legfontosabb tulajdonsága az alázat. Szerinte a remény mindenkinek jár, ezért ő még akkor is azt közvetíti egy beteg gyerek felé, hogy minden rendben lesz, ha tudja, hogy erre nagyon kevés az esély. „Sokan azt hiszik, hogy mi önmagunknak tetszelegve bevonulunk a kórházba, mint egy sztár és mindenki odavan értünk. Ez nem így van. Sokszor elutasításban van részünk: van, hogy a gyerekek épp nem akarnak velünk játszani vagy tanulni. Ilyenkor felállunk és hazamegyünk. Holnap ugyanilyen alázattal újra visszajövünk, és arról beszélgetünk velük, hogy milyen lesz, ha újra teljes értékű életet élhetnek. Ez a gyerekekről szól, nem rólunk” – vallja meg Silye Sándor, mielőtt elviharzik a kezdődő órájára. 

Lakatos Rékának még van tíz perce, így elmondja, hogy ő csak pár hete nyert felvételt az Amigosba. „Nem tartanám magamat teljes értékű embernek, ha nem csinálnék valami hasonlót” – mutat rá jelentkezésének okára a Corvinus Egyetem hallgatója. Szerinte fontos az empátia, de ők épp attól különlegesek, hogy nem lesznek ennek rabjai: a legtöbbször ők is önfeledten tudnak kártyázni a beteg gyerekekkel. „Természetesen ez nem csak a boldog pillanatokról szól. Felkészültünk arra is, hogy valakihez többet már nem fogunk tudni menni. De ha a közösen eltöltött idő alatt pár plusz mosolyt tudtam az arcukra csalni, én azt mondom: ezért már megérte.” 

„Már felnőttek vagyunk, de még gyerekek”

Hogy megtudjuk, honnan indult ez az egész kezdeményezés, felkeressük a szervezet alapítóját, Fábián Sárát. Személyes érintettség is vezérelte az Amigos megalkotásakor. „Kilencévesen egy teljes évre kórházba kerültem egy súlyos betegséggel. A szüleim végig velem voltak, boldogan teltek a mindennapjaim. Ugyanakkor láttam, hogy nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben: sokak szenvedtek mellettem. Akkor elhatároztam, hogy ha kikerülök innen, segíteni fogok az olyan gyerekeknek, akikkel akkor csak keveset foglalkoztak. Most, hogy felnőttem, a barátaimmal megalapítottuk az Amigost”. 

A szervezet alapítója lapunknak elmondja: eddig körülbelül hatvan gyerekkel kerültek kapcsolatba, akiknek a játék mellett többnyire nyelveket tanítanak a kórházban. Egy Amigo közvetlen, rugalmas és lelkes, de ami a legfontosabb, hogy megbízható. „Sosem hagyunk cserben gyereket.” A szervezetbe való felvételnél alap kritérium az áldozatkészség és a megbízhatóság, mégsem emiatt tartja az Amigost különlegesnek. „Már felnőttek vagyunk, de még gyerekek. A srácoknak értéket közvetítünk, de olyan nyelven, hogy azt ők is megértsék: két kártyaparti közé rejtve. Kevés támogatásból működünk, mivel nem tárgyi segítséget nyújtunk, hanem játszva tanulunk velük. Örömet szerzünk nekik a nehéz időkben. Olyan szempontból is különlegesek vagyunk, hogy mi sosem erőltetünk semmit. Vannak szakemberek, akik nehezen tudják elviselni, ha bemennek és nem kíváncsiak rájuk. Mi nem ezt csináljuk” – fejtegeti Fábián Sára.

Az Amigos vezetője hangsúlyozza: fontos alapelvük az átláthatóság. Minden egyes forint elköltéséről pontosan beszámolnak honlapjukon. Nem volt viszont minden alapelv ilyen egyértelmű. Rengeteget gondolkodtak azon, hogy megmaradjanak egy szűk önkéntes baráti társaságnak, vagy új tagokat felvéve tovább bővüljenek. „Végül a bővülés mellett döntöttünk, mert ez nem a mi boldogságunkról szól. Célunk, hogy minél több beteg gyerekhez eljussunk, ráadásul nem leszünk mindig jó fej egyetemisták. Eljön az idő, amikor kiöregszünk és át kell adnunk a stafétát a jövő Amigóinak.” A hosszú távú célok kapcsán az alapító elmondja: országhatárokon átívelő hálózatot szeretnének kiépíteni. A következő kérdésünkre viszont – akármennyire szeretné – nem találja a választ. „Hogy milyen ponton fogom úgy érezni, elértük amit akartunk? Őszintén mondom, hogy nem tudom. Amíg van rákos kisgyerek, úgy érzem, hogy kötelességünk ezt csinálni. Ez tényleg az önzetlenségről szól.”

„Mi leszel, ha nagy leszel?”

A nap végén visszamegyünk a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekgyógyászati Klinikára, hátha beszélhetünk az Amigossal kapcsolatba került, csontrákkal küzdő Zolival. Szerencsénk van, bejutunk hozzá. Zoli kezdetben távolságtartó, majd amikor az Amigosról kezdjük kérdezni, egyre inkább megnyílik.

Elmeséli, hogy több Amigo is jár hozzá kártyázni és tanulni, de a legjobb barátja Ádám, akivel elsőként találkozott. Rendszeresen beszélgetnek Facebookon is, és biztos benne, hogy akkor is barátok maradnak, ha kikerül a kórházból. „Ádám még egy tevét is hozott nekem Dubaiból, amikor ott járt” – meséli Zoli, majd csillogó szemmel kapja elő a betegágya párnája alól a féltve őrzött ajándékát. Végül feltesszük neki a nagy kérdést: „aztán mi leszel, ha nagy leszel”? A hetedikes Zoli azt feleli: „Amigo”.