Nem annak kellene egy vitában számítania, hogy aki mondja, az éppen fehér, vagy európai, vagy nő, vagy „transz”, hanem az, hogy amit mond az érvényes-e.
„Manapság az, hogy az ember valamin megsértődik, az, hogy valami bántja vagy kellemetlen helyzetbe hozza, érvként (is) használható intellektuális vitákban. Az embereknek érzelmeik »lettek«, és ezt nem szégyellik megosztani. Azok a mondatok, minthogy »de ez engem bánt«, »de ez elnyomó«, »de ez félelmet kelt bennem«, vagy »de ez történelmi traumákat idéz elő bennem” néha erősebb érveknek számítanak, mint az, hogy lényegi-e az érv, vagy valamit nem veszel figyelembe, vagy akit idézel nem is ezt mondta, stb. Ráadásul ezeknek az érzelmeknek egy irányba kell mutatniuk, mindig a sértődöttség, az elnyomottság érzése, az áldozati szerep megélése kell, hogy a fókuszban legyen. Ilyen hangulatban, ott ahol a közügyekről szóló vitákban mindenki a lelki életét éli ki, ott kompromisszumnak, vagy a másik érveinek figyelembevételére nincs lehetőség, az ilyen vitákban nem lehet előbbre jutni. Aki a másik érveinek akár egy részét is belátja, az árulóvá válik.
Nyugaton, főleg az USA liberális magánegyetemein, továbbá a baloldali újságokban is kezdik felismerni, hogy ami az érzékenység és érzékenyítés nevében történik, az sérti a szólásszabadságot és ellehetetleníti mindenféle vita lehetőségét. Nem fogom itt felsorolni, hogyan kell triggerwarning-ot alkalmazni, ami annyit tesz, hogy jelezni kell, hogy egy szöveg akár még sértő megjegyzést is tartalmazhat, még irodalmi alkotások esetében is, sem azt nem ragozom, mennyire tartanak a professzorok, hiszen minden mondatukkal olyan veszélyes terepre tévedhetnek, mintha bombával az övükben próbálnának tojáshéjakon lépkedni. Ezekről már írt a Vox, az Atlantic és aSpectator is. Természetesen ezek a viták nem képezik le a nyugat-európai és pláne nem a hazai közélet légkörét, lehet rájuk legyinteni azzal, hogy ezek csak marginális radikális csoportok minden alapot nélkülöző butaságai. Azt azonban nagyon is jól illusztrálják, hová fajulhat, ha egyetlen legitim beszédmódnak tekintjük a napról napra bővülő identitásokkal és érzelmekkel terhelt politikai diskurzust. Amikor ugyanis a politikát nem abból a szempontból vizsgáljuk, hogyan segíti elő a közösség életét, hanem helyette az a szempont uralkodik el, hogy a különböző identitás és/vagy szociális helyzetekben lévő egyének egy részének milyen érzelmi változásokat jelent, akkor feladjuk a politika lényegi célját, vagyis csak és kizárólag a saját életünkön akarunk változtatni.”
Az első sokk, a tömeges gyász és a gyülekezetekbe és templomokba való visszatérés után váratlan fordulat állt be: konspirációkkal támadták be Kirk családját, és dúl a harc az örökségéért.
Bütyök közönsége attól lett a leglelkesebb, hogy újra megyének fogják nevezni a vármegyéket.
Róma új migrációs programja óriási felháborodást váltott ki: a befogadó családoknak nem jár egyetlen cent sem, miközben egy NGO 400 ezer eurót kap a „koordinációért”.
Az emberiségen uralkodni akaró elitnek pontosan ez a célja.
Egy jól működő állam nem tárgyakban erős, hanem képességekben. Nem abban, hogy mi áll a sarokban, hanem abban, hogy az ország válságban is működik.
„Vasárnap sincs pihenés. Irány Isztambul” – adta hírül a miniszterelnök.
Az ezredes szerint a társadalom jelentős része láthatóan nem akar részt venni a háborúban.
