A nemzet színésze

„Rettenetesen fáj” – Törőcsik Mari a Mandinernek

2015. november 2. 09:10

„Tudják, az ember fiatalon sok mindent könnyedén átlép. Akkor még meg kell teremtenie önmagát. Viszont így, hogy kifele megyek az életből, már rettenetesen fáj az emberi szenvedés.” Törőcsik Mari, aki egykor örökbe fogadott és felnevelt egy vietnami fiút, átérzi a migrációs válság súlyát; de azt is látja, hogy Európa nem tud mindenkit befogadni. A nemzet színésze, aki Alföldivel és Vidnyánszkyval is jó viszonyt ápol, 80 éves lesz november 23-án. Meg is ünneplik a Nemzetiben. „Én a Nemzetiből megyek a sírba” – mondja, hozzátéve: „A színész addig él, amíg van ember, aki látta színpadon”. Interjúnk.

Nem vagyunk színházi szakújságírók, inkább aktuális kérdésekre használnánk ki ezt a fél órát...

Ide figyeljenek! Nyolcvanéves vagyok. Nem szeretem, ha hülyének néznek. Nehezen nyilatkozom és már nem adom ki magam. Engem állítólag még az interneten sem hurcolnak meg. Ez jó így. Egyik oldal belém rúg, a másik magasba emel... Nem hiányzik.

Eszünk ágában sincs belehúzni valami belpolitikai adok-kapokba, csakhogy van az életében olyan ritka elem, amely nagyon aktuális kérdést vet fel.

Mi?

A vietnami háború után örökbe fogadott egy ottani kisfiút és fel is nevelte. Ha most nem a nyolcvanadik, hanem a negyvenedik születésnapjára készülődnénk, szír kisfiút fogadna örökbe?

Nem. Nem akartam én örökbe fogadni senkit, de a vietnami háború idején láttam egyszer a Stern magazin címlapján egy fiatalembert. Az amerikai katonák lelőtték a két szülőt, hátba lőtték őt is. A hasa alatt picike fiúcska bújt meg. Egy vagy két éves. Annyi esze volt, hogy megvárja, amíg elmennek az amerikaiak, aztán mászott el. A nyugatnémet televízió később megkereste és készített vele egy interjút. A kisgyerek akkor már kilenc-tíz éves lehetett. Mint egy herceg, olyan volt. Rezzenéstelen arccal beszélt, közben kétoldalt patakokban folytak a könnyei. Épp indultam otthonról, mentem játszani a Nemzeti Színházba, amikor Maár Gyula visszahívott a televízió elé és azt mondta, Mari, ezt látnod kell. Visszamentem. Ahogy néztem ott, azt mondtam, ezt a gyereket fogadjuk örökbe. 

Csakhogy végül mégsem ez a gyerek lett a fia. 

Pedig felhívtam a pártközpontot is. Berecz Jánossal beszéltem. „Törőcsik Mari vagyok, mondja, szabad-e nekem külföldit örökbe fogadni?” Azt mondta, bárhonnan. Amikor megtudta, hogy Vietnamból lenne a gyerek, azt javasolta, meg se próbáljam. A vietnamiak nem adnak gyereket. Még Zoja Kozmogyemszkaja anyjának sem adtak. Tudják egyébként, ki volt Zoja Kozmogyemszkaja?

Hirtelen nem ugrik be.

Partizán lány a második világháborúban. Elfogták a németek, agyonkínozták és megölték. Az anyja egy szintén megkínzott lányt talált a vietnami háborúban, aki túlélte. Brezsnyev ajánlólevelével ki is utazott, hogy örökbe fogadja, de nem adták oda neki a vietnamiak. Senkinek nem adtak gyereket. 

Önnek mégis. Hogy csinálta?

A külügyminisztert, Puja Frigyest is felhívtam. Közbenjárt. Megkeresték a fiút, aki viszont ekkorra már tizenhat éves volt. Katonaköteles. Nem lehetett örökbe adni, de tizenhat éves gyereket amúgy sem akartam volna. Letettem a dologról. Egyszer csak a külügyminisztertől kapok egy levelet, hogy velem kivételt akarnak tenni. Utazzak ki Vietnamba és válasszak gyereket. 

Bejött a rendszerváltás és bejött az országba az a rengeteg ázsiai is – sokan tényleg hamis papírokkal. Jöttek aztán a bőrfejűek.” 

Minek köszönhette a kivételezést?

Kiderült, hogy a vietnami külügyminiszter korábban nálunk volt nagykövet és minden előadásomat vagy ötször látta. Én mindenesetre nem akartam örökbe fogadni senkit azon a tévében látott fiún kívül, de Maár Gyulával azt mondtuk, ha már felajánlották, nem ugorhatunk el. Azt viszont megmondtam, hogy nem megyek ki válogatni több ezer gyerekből. Adjanak valakit. Kiválasztották hát a fiamat, Sont. Őt a háború végén egy amerikai börtöncellában találták meg. A kora, a neve sem volt ismert, én csináltattam később csontrendszeri vizsgálatot, akkor derült ki, hogy egyidős a lányommal, Terézzel. Amikor kimentünk érte, az elnöki palotában adták át nekünk. Vittem neki képet Terézről, Teréz is várta már régóta. Amikor Ferihegyen találkoztak és átölelték egymást, sírva fakadtam. 

A tágabb környezet hogyan fogadta az ázsiai gyereket? Érzett idegenellenességet?

Ide figyeljenek, imádták a fiamat a faluban! Velembe vittük, ott laktunk akkor. Addig Son sosem látott havat és amikor a szőlőtőkék között először szánkózott, tapsoltak neki. Tanították, játszottak vele. Nem csak az általános iskolában, a Petőfi Gimnáziumban is imádták. 

Ma a fia mégis Vietnamban él. Hogyhogy?

Bejött a rendszerváltás és bejött az országba az a rengeteg ázsiai is – sokan tényleg hamis papírokkal. Jöttek aztán a bőrfejűek. A fiam akkor jött haza Amerikából – egy évig kint volt angolt tanulni. Sétált egyszer a Váci utcában, mögötte meg a kopaszok. Most már ilyenek nincsenek nagyon, de akkoriban divat volt ez. „Piszok ferde szemű, ázsiai dög, majd ki lesztek ti innen rugdosva.” Rájuk nézett azzal a fekete szemével, megkérdezte, akarnak-e tőle valamit. Semmit nem akartak. 

Nem tudhatták, hogy Törőcsik Mari fia.

Azt sokáig senki sem tudhatta. Még a lányomról sem, hogy a lányom. Az osztálytársak is csak akkor tudták meg, amikor valamilyen iskolai lapra rá kellett írni az apa és az anya foglalkozását. Teréz beírta, hogy filmrendező és színésznő. „Maár Teréz, ki a te anyád?” - tette fel hangosan a kérdést a tanárnő. „Törőcsik Mari.” Röhögni kezdett az egész osztály. „A mienk meg a Gobbi Hilda.” 

A fia végül a kopaszok miatt ment Vietnamba?

Nem csak az volt. Hívott egyszer, hogy mama, itt áll két rendőr, el akarnak vinni, azt mondják, hamis a személyim. Látták, hogy anyja neve Törőcsik Mari, erre azt mondták neki, kitalálhatott volna magának valami kevésbé ismert anyát is, amikor hamisított. Beszélni akartam a rendőrrel, de csak azt hallottam, hogy üvöltenek vele. „Majd elhisszük neked, te piszok, ferde szemű ázsiai barom!” Son tehát ilyeneken ment át. Sosem ajánlottam be sehova, a legjobb pontszámmal vették fel az egyik első magánegyetemre is. Az egyik tanárnő mondjuk nagyon utálta. 

Mert vietnami?

Nem biztos. Mondtam is Sonnak: lehet, hogy a tanárnő engem utál. Básti Julinak is ott kellett hagynia az egyik iskolát, annyira utálta az egyik tanár Básti Lajost. De Son úgy érezte, nem miattam utálja az a nő. Udvarolt aztán egy joghallgató kislánynak, az pedig meghívta ebédre Budakeszire. Mielőtt Son beléphetett volna, az anya és az apa közölték, hogy piszok ferde szemű ázsiai állat nem teheti be a lábát hozzájuk. A kislány zokogott, mondta, hogy ez itt a Törőcsik Mari gyereke, testvére van, akit szeret, most jött haza Amerikából. Akkor sem. A kislány zokogva kísérte ki. Ilyen élményei voltak, meg az egyetemen is bántotta az a nő, úgyhogy azt mondta: „Mama, szeretnék Vietnamban egyetemre járni”. 

Angela Merkelnek azt kellene most mondania, hogy »sajnos tévedtem«.

Mit gondol tehát, fogadjunk be menekülteket?

Ez olyan komplikált kérdés, hogy nem is lehet rá igennel vagy nemmel felelni. Nagyon öreg vagyok már...

Annyira azért nem. Épp csak nyolcvan.

A velem egyidősek közül nőként csak én dolgozom már ezen a pályán. Szóval öreg vagyok és most is, ahogy hallottam, hogy vízbe fulladtak gyerekek... Sírógörcsöket kapok már ilyenkor. Közben meg szembe kell nézni azzal is, hogy százezreket, milliókat nem tudunk befogadni. Ennyi embert Európa egyszerűen képtelen eltartani. Annyira szeretem Tamás Gáspár Miklóst, hogy elmondani nem tudom. Ha nem értek vele egyet, a tévé előtt ülve hangosan vitatkozom vele. Most is így volt, amikor azt mondta, hogy mindenkit be kell fogadni. Hát nem lehet! Ezt már a németek sem tudják megoldani. Angela Merkel azt hitte, jön majd húszezer ember, aztán elhelyezik őket valahogy. Nem gondolta, hogy milliókról van szó. Azt kellene most mondania, hogy „sajnos tévedtem”. Ma ugyanis utcán alszanak emberek, gyerekek. Ez az eredmény! Nem értek én a politikához, de szerintem ezt a problémát ott kellene megoldani, ahol kialakult. Rendet kell teremteni a Közel-Keleten, de erre csak a négy nagyhatalom együtt lenne képes. Az USA, az EU, Oroszország és Kína. Nekik van erejük, de ha egy csinál valamit, a másik ellene megy. Meg kellene egyezni. Persze én hülye vagyok ehhez. De fáj. Iszonyúan fáj. Tudják, az ember fiatalon sok mindent könnyedén átlép. Akkor még meg kell teremtenie önmagát. Így, hogy kifele megyek az életből, így viszont már rettenetesen fáj az emberi szenvedés. És nem játszom meg magam. 

Amikor színpadon játszik, mi hajtja, hogy teljesítsen? Legenda, aki akkor is tapsot kap, ha csak belép egy darabba és meghajol, ahogy a Körhintában teszi, amely most fut a Nemzetiben.

Minden színészben van hiúság. Örülök, ha megtapsolnak, ha sikerem van. A Körhintában viszont nem csak nekem tapsolnak, amikor kilépek a színpadra. Akkor a múltnak tapsolnak. Annak, ami egykor a magyar film volt. Vagy a cseh. Akkoriban, az ötvenes-hatvanas években még azt hitte a világ, hogy olyan lesz a film is, mint a többi művészeti ág. Hogy egyaránt meglesznek a Beatles-ei és a komolyzenészei. Nem így lett. A pénz uralt el mindent. De én éppen akkor léptem be a film világába, amikor a magyar film legjobb korszakát élte. Amikor a Körhintában kilépek a Nemzeti színpadára, annak a múltnak tapsolnak, nem csak nekem. 

Ha az Ibsen-darabban, a Brandban esetleg rosszul játszana, akkor is tapsolnának. Mégiscsak látták Törőcsik Marit. Tényleg, mi hajtja, hogy beleadjon mindent?

Nem tapsolnának. A néző nem bocsátja meg, ha az ember rossz. 

Még önnek sem?

Nem. De remélem, nem vagyok rossz a Brandban. Most mondta egyébként Zsámbéki Gábor is, hogy tudok valamit, amin csodálkozik. Megfogadtam, hogy nem beszélek erről, de mindegy, beszélek... Amióta Maár Gyula elment, egy centivel sem lettem jobb színésznő, de azóta másképp látom a világot. Sokkal bátrabban nézem. Megengedek magamnak olyan dolgokat a színpadon is, amelyeket korábban nem. 

Így különösen nagy fájdalom, hogy a Vasziljev-rendezte Az öreg halász-bemutató végül elmarad?

Féltem attól a darabtól. Vasziljev mondta, hogy nyugaton divat ez most. Az ötletgazdag színházak korában, amikor a néző már képtelen befogadni, amit lát, egy-egy nagy színésznő kiül a színpadra egyedül és felolvas. Időnként kinéz a szövegből és kívülről mondja. Ilyen lett volna Az öreg halász. Csakhogy két filmet is forgattam most, aztán kórházba kerültem. Hörghurut. Az nálam már baj, mert ugye hét éve már klinikai halott voltam, tüdőm alig van. Nem kaphatok tüdőgyulladást. Úgyhogy az orvos megtiltotta Az öreg halászt. 

Helyette gálaműsor lesz a születésnapján, 23-án a Nemzetiben. Annak örül?

Megkérdezte tőlem Vidnyánszky Attila, hogy megünnepelhetik-e a születésnapomat. Hát még szép!

Vidnyánszkyval egyébként jó a viszonya? Három éve zsűritagként Alföldit támogatta...

Vidnyányszkynak mondtam meg elsőként, hogy Alföldire fogok szavazni. Négyszemközt. Alföldi első két évében észre sem vettem, hogy ő az igazgató, az utolsó három éve viszont frenetikus volt. Az utolsó két rendezése... Fantasztikus. Megérdemelt volna még öt évet. Vidnyánszkyt is nagyon szeretem, azért mentem el hozzá játszani korábban Gyulára. A szavazás után viszont úgy jött le az újságokban, hogy mind a kilencen Vidnyánszkyra szavaztunk, Alföldire senki. Muszáj volt megszólalnom, hiszen ez nem volt igaz. Kerényi Imre vert át mindenkit. Nem csak engem. Balog Zoltán minisztert is.

 

Már rettenetesen fáj az emberi szenvedés.

Azért jó a színház Vidnyánszky alatt is?

Szeretem Attilát, de nem olyan régi jó barátom, mint Alföldi Robi, úgyhogy bizonyos dolgokat, úgy érzem, nincs jogom megmondani neki. De ha már kérdi... Én biztosan kevesebbet utaznék. A nemzeti színház európai hagyomány, azért van, hogy ne tudjon mindenen uralkodni a pénz. Az állam ezért fenntart egy prózai színházat, egy operaházat és egy hangversenyzenekart. A Nemzeti szerintem nem azért van, hogy a világba menjünk vele mindig. Nem azt mondom, hogy néha nem lehet vendégszerepelni Párizsban vagy Debrecenben, de én nem erre helyezném a hangsúlyt. Nem rosszból mondom ezt, tényleg szeretem Attilát.

Annyira nem lehet rossz a helyzet, különben nyilván nem lenne már itt.

Én a Nemzeti Színházba léptem be pályám kezdetén. Gellért Endre átadott Major Tamásnak, hogy engem ott kell fölnevelni. Én már a Nemzetiből megyek a sírba. 

Mondta, hogy minden színészben van hiúság. Ön mit szeretne majd? Törőcsik Mari utcát? Törőcsik Mari Színházat? Szobrot itt a Nemzeti kertjében?

Verrasztó Lajos barátomnak van egy palotája a Király utcában, ott meg egy szoba, amiről egyszer azt mondta nekem: Mari, ez lesz az emlékszobája. Mondtam neki, hogy nem lesz. Ő erre, hogy nem tudok beleszólni. De, bele tudok. Végrendelkeztem. Azt, hogy nem lesz semmi. A színész addig él, amíg van ember, aki látta színpadon. 

Ön már egy olyan nemzedék tagja, amelyre ez immár nem igaz. A filmmel megváltozott a helyzet. A Körhintát ma is megnézhetjük, holnap is és száz év múlva is nézhetik. 

Lehet. Nem tudom. Mindenesetre nem engedtem meg az emlékszobát. Azt nem. Pélyen viszont, a szülőfalumban a Dávid hentes lánya megkért, hogy a születésnapomra fényképkiállítást rendezhessenek. Ezt megengedtem. Meg is változtatom a végrendeletemet. Az majd maradhat emlékszoba. Meg is írom oda, mit köszönök a falunak. 

Mit?

Két dolgot. Majd oda lesz írva. A halálom után. 

***

Fotók: Vermes Tibor.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/93361

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés