„Ne gondoljuk azt, hogy ez fájdalommentes lesz számunkra és számukra. Nem fogunk tudni elrejtőzni előle. Osztozni fogunk. A katasztrófa időzítve van.” (Szerencsés D. Márton:Európáról és hosszú, sötét árnyékáról)
Az elmúlt évek egyik legjobb tévés sorozata a Game of Thrones, a Trónok harca, pontosabban játszmája. A G. R. R. Martin könyveiből készülő sorozat műfaja ugyan a fantasy, de ha lehántjuk a sárkányokat és a mágiát a sztoriról, lebilincselően izgalmas, bonyolult politikai thrillert kapunk. A Westeros elképzelt kontinensén elterülő királyságokért és az azokat összefogó Vastrónért megy a harc: intrika, reálpolitika, machiavellizmus a csúcsra járatva. Westeros egymással játszmázó országait közös határ, egy égig érő fal választja el a vad, barbár külvilágtól, a falat pedig az Éjjeli Őrség vigyázza − ami sokáig jól is működik. De aztán valami megváltozik: ezen a kontinensen ugyan hosszú évekig tart a nyár, de aztán ugyanilyen sokáig a tél is, és most már a tél közeleg. A falon túlról pedig végzetes veszély leselkedik az emberek világára... A mindenkit elpusztító élőhalottak elől a falon kívül élő, eddig a westerosiakkal harcoló vademberek is menekülnek.
A naivitás, jószívűség és a távlatos, reálpolitikai gondolkodás között őrlődő Jon Snow, az Éjjeli Őrség parancsnoka pedig nehéz döntést hoz meg: emberei akarata ellenére megnyitja a fal kapuját az eddig odakint élő, eltérő kultúrájú vademberek előtt, hogy bevándorolhassanak a civilizált országok területére, és ha lehet, egyesítsék erőiket a még nagyobb veszély ellenében. A vademberek és a fal őreinek kölcsönös és mély bizalmatlansága ellenére Snow a békés egymás mellett élésben és együttműködésben bízik. Előbb az ő akarata, a migráns vademberek beengedése teljesül − de aztán, a könyv- és filmsorozat eddigi utolsó részében a fal fellázadó őrei rituálisan feláldozzák, leszúrják őt.
Nos, a tél most, 2015 Európájában is közeleg.
Európa határait ki szavakkal, ki falakkal, ki ajtócskákkal és oldalelemekkel kívánja védeni. A határokon innen, sok évtizedes nyarunk jólétében a kisebb-nagyobb országok és vezetőik játszmáznak egymással, ki a kontinens vezetéséért, ki az összefogásért, ki a kimaradásért, és persze mindenki a saját érdekeiért. Eközben a lyukacsos határainkon túl, a távolban, az anarchiába és ínségbe süllyedt Közel-Keleten végzetes konfliktusok, barbár erők pusztítják egymást és az ártatlan civileket. Az életveszély elől vagy a jobb élet reményében elvándorló idegenek tömegével érkeznek falaink alá. Határainkon áll a bál: van, aki szerint be kell engedni az idegeneket, hogy telepedjenek le, hiszen csak gyarapítani és erősíteni fognak minket abban, hogy legyőzhessük a jövő kihívásait és felülemelkedjünk a kontinensüket érő veszélyeken. Más viszont azt mondja: a történelemből okulva le kell zárni a határokat, védve azt, amink van; mert az idegenek idegenek maradnak, és helyzetünk nem javulni, csak rosszabbodni fog velük és miattuk.