„Luk van” – Berta Zsolt '56 örökségéről, a Kalefről és az életről a Mandinernek

A kalefosok az elmúlt évtizedekben a Moszkva téren gyülekező, összeverődő, bandázó fiatalok voltak, akiket nyugati irányultságuk, politizálásuk és rendszerellenes „kilengéseik” miatt 1956 után szigorúan megfigyelt, és néhányukat elő is vett a rendőrség. Egyikük volt Berta Zsolt író édesapja. Az író most Kalef című regényében állít emléket a kornak és annak szereplőinek.

*

Kalef című regényével az volt a célja, hogy igazságot szolgáltasson az apjának, a Kalef-­per egyik elítéltjének? 

Dehogy. Soha regénnyel nem törekednék ilyesmire. Egyszerűen csak kibuknak belőlem a sztorik. Nem is tudatosan lettem író. Voltak történetek a fejemben és egyszer csak írtam belőlük egy regényt. A Jancsiszög címűt. A többit is csak hagytam, hogy kibukjon.

Csak azért gondoltuk, mert itt elég erős a személyes érintettség. A forradalom és a Kalef-galeri szétverése az ön életét is alapvetően befolyásolta, nem?

Maga a forradalom nem. A családom se volt közvetlenül érintett. Az arra való emlékezés más kérdés. Apám életét mindenképp meghatározta. Arról pedig nem szeretek beszélni, hogy az én sorsomat mennyire befolyásolta az ő elcseszett sorsa, de nyilván van összefüggés. Arra büszke vagyok, hogy a személyes érintettségem nem látszik a regényen. Még ha szépíró is az ember, nem újságíró, akkor is pártatlannak kell maradnia. Pontosabban: empatikusnak minden irányba. Nem politikai korrektségből vagy bármiféle elvárások miatt. Egyszerűen azért, mert ellenkező esetben a sztori sérülne.

Valódi ellenállási mozgalom volt a kalefosoké, vagy inkább diákcsínyeket elkövető srácok halmaza voltak?

Az én ötven évvel későbbi értékelésem szerint inkább gyerekes, pontosabban fiatalos ügy volt, mint forradalmi.

Az volt a bűnük, hogy megkoszorúzták a Petőfi-­szobrot '62-­ben?

Az fikció. Csak a regényben koszorúzzák meg. A történet '62­-ben indul, a per '64­-ben volt, de a valóságban először 1973­-ban sikerült megkoszorúzni a Petőfi-­szobrot. Akkorra már régen felszámolták a galerit. Ők a valóságban csak a tervezési fázisig jutottak. Minden évben megbeszélték a koszorúzást március 15-e és október 23-a előtt, ám ez mindig a titkosszolgálat tudomására jutott; úgyhogy vagy ők maguk halasztották el, vagy különféle cselekkel otthon tartották őket.

Ha még ez sem, akkor mi volt a bűnük, amitől pert kaptak a nyakukba és az apját el is ítélték?

A kalefosok legnagyobb bűne, amiért a társaság igazán szúrta a titkosszolgálat és a hatalom szemét: ők voltak az első budai galeri. Létezett velük párhuzamosan néhány, de mind Pesten: a Belvárosban, Zuglóban, Kőbányán... Valójában csak a téren összegyűlt, hosszú hajú, ácsorgó fiatalok voltak. Beatzenét hallgattak. Ugyanazt csinálták, amit a mai tizenévesek: egymás társaságát keresték. A beatzene, a hosszú haj, a tornacipő, a farmer – ezek viszont mind tűrhetetlennek számítottak akkoriban. A jegyzőkönyveket böngészve találtam olyan titkosszolgálati tiszteket, akik nyilatkoztak is róla, hogy azért szúrta jobban a szemüket a Kalef, mert kulturális szempontból magasabb szinten állt a többinél. Budaiak lévén nagyobb részt polgárcsaládok sarjaiból verbuválódott. Ezek a srácok olvastak és sokkal többet politizáltak, mint a zuglóiak. A Moszkva téren gyülekeztek, amelyet Kalefnak hívtak, ezzel is utalva rá, hogy nem fogadják el sem a rendszert, sem Moszkvát.

„A lényeg a hatalom számára az volt, hogy szétrobbantsa a galerit.”

Ma megint Széll Kálmán tér a tér, azaz Kalef. Örül?

Inkább vicces, hogy most meg fordítva működik a dolog. Sokan csak azért is Moszkva teret mondanak. Nekik azt jelenti a Moszkva, amit apáméknak a Kalef jelentett. Egyébként a Kalef név nem a Kálmánból ered, bár sokan erre voksolnak. Sokkal inkább a kalefaktor­ból, ami a háború előtt a fűtő szakmát jelölte. Ők pedig sokan ott ácsorogtak a Széll Kálmán téren, ami már akkor is az alkalmi munkások reggeli gyülekezőhelye volt.

Karlendítés, Heil Hitler is volt azért a kalefosok között a beatzene-hallgatáson kívül. Vagy ez is csak regénybeli fikció?

Nem. Ez tényleg megtörtént. Nem akartam szépíteni a történetet, hát bekerült a regénybe is. A valóságos per egyik fő vádpontja éppen ez volt. A fasisztavád. A jegyzőkönyvből aztán kiderül, miben merült ki a nácizmus. Buta megjegyzésekben, náci karlendítésekben és egy-­két horogkeresztes kitűző jelvénygyűjtemények darabjaként. Ők is tudták, hogy gyerekes hülyeség érettségi előtt álló kamaszoktól, de az volt a lényeg, hogy a hangadókat perbe tudják fogni.

Gyerekes hülyeség volt a „Heil Hitler!”?

Az. Gyerekkoruk óta azt hallották, hogy az ötvenhatos forradalmárok fasiszták. „Hát, ha ők fasiszták, akkor mi is fasiszták vagyunk” – valahogy így állt ez össze a fejükben. A kommunizmussal szembeni ellenállást fejezte ki anélkül, hogy tudtak volna bármi mélyebbet a fasizmusról, Hitlerről. A lényeg a hatalom számára az volt, hogy szétrobbantsa a galerit. Ne ácsorogjanak ott, ne cserélgessenek lemezeket. Apám egyik legjobb barátja komoly vezéregyéniség volt, és ő maga is hangadónak számított. Tehát ideális célpontok voltak.

Mennyit töltött rács mögött, a per után hogyan élt?

A valóságban csak felfüggesztett börtönbüntetést kapott, mert bizonyos eljárási hibák miatt a titkosszolgálatnak nem sikerült keresztülvinnie a szándékát. Tényleges börtönbüntetést csak a következő perben sikerült kiszabatni, amit a Belvár-­galeri ellen folytattak. Addigra kitanulták a szakmát rendesen. Apám csak huszonnyolc napot ült, előzetesben. És a per után egy évig rendőri felügyelet alatt állt. Minden vasárnap jelentkeznie kellett a rendőrségen. Máig megvan a jelentkezési lapja. Bement, aztán vagy megverték, vagy nem. Pokrócozás. Jó tanuló volt, tovább is akart tanulni, de a per után egyértelmű volt, hogy nem mehet egyetemre. Szakácsként, pincérként dolgozott élete végéig. A nácivád is megviselte. Nem volt bűntelen, a felsorolt vádak részben igazak voltak, csak éppen nem úgy, ahogy akkor beállították. Tönkre is ment ebben.

„Apám ilyen volt, szálfaegyenes gerinccel. És persze kiirtott ambíciókkal.”

Miért nem disszidált?

Disszidált. Útlevelet nem kapott, csak a hetvenes években, de akkor megpróbálta. Egy évet töltött kint, de nem sikerült kicsempésznie engem. Kamionnal próbálkoztak, kisgyerekként eljutottam a határig, de nem sikerült. Úgyhogy apám hazajött. Akkor aztán még a bérletét is bevonták.

Mesélt a galeriről, a forradalomról, vagy onnantól már inkább csöndben maradt?

Nem hallgatott el. Nyilvános helyen sem, ami leginkább a kocsmát jelentette. Minden október 23­-án kitette a gyertyát az ablakba, aztán menetrendszerűen becsöngettek hozzánk a rendőrök, hogy oltsuk el. Nem lehetett megfélemlíteni. Viszont rettenetesen sokat ivott. Korán elvált anyámtól, én vele nőttem fel. Egy ennyit vedelő apával felnőni pedig... Nem volt egyszerű a gyerekkorom, hogy finoman fogalmazzak.

Volt így értelme a hangoskodásnak, a galerizésnek meg a gyertyagyújtásnak?

Az „igaz” szót sem a hasznáért, hanem önmagáért szeretjük. Hogy mennyire van értelme az ellenállásnak? Ha sikeres, akkor van értelme, ha nem, akkor nincs. De apámban nem így vetődött fel a kérdés. Illetve ez nem volt kérdés. Ez nem kívánságműsor, hanem kötelesség. Nem azért, mert értelmes, vagy mert kényelmes, vagy mert hősies. Hanem mert erkölcsileg nincs más választásunk. Ő ilyen volt, szálfaegyenes gerinccel. És persze kiirtott ambíciókkal.

Ön egyébként viszi tovább az örökséget és ünnepli október 23-­át?

Remélem, ez nem csupán az én családi örökségem. Szabadelvűségem dacára... illetve ma már mondhatjuk, hogy annak okán is: nemzeti érzelmű vagyok. Kisgyerekkorom óta az összetartozás érzésével tölt el minden ilyen nemzeti megemlékezés. Nem a patetikus részére gondolok, nem arra, hogy elénekeljük a megfelelő dalokat meg nézzük a zászlófelvonást. Pusztán a tény, hogy volt egy '48­-as szabadságharcunk, '56­-os forradalmunk, Mohácsunk, Doberdónk, Don-­kanyarunk, honfoglalásunk... Az európai összetartozás előtt van egy lépcsőfok, a nemzeti. Semmivel sem kevésbé fontos vagy túlhaladottabb, mint a családi vagy az európai – egyszerűen a kettő között helyezkedik el. Csak az tud befogadni, akinek van hazája, a közös hazát pedig a közös kultúra jelenti, a kajától kezdve a történelmen át az anyanyelvig.

Ötvenhat mára össznemzeti összetartozás-­élményt jelent?

Nem. Még mindig az a helyzet, hogy mindenki a saját vélt igazát akarja visszaigazolni benne. A jobb­- és a baloldal is csak bizonyos részeit tartja magáénak, a számára nem tetszőket pedig eltagadja. Bármilyen közhelyes, de ez a fajta megosztottság a legnagyobb betegségünk, ez mérgezi a mindennapjainkat. Vita helyett hátat fordítunk egymásnak, a közélet minden területén. Például normális, hogy egy országnak két írószövetsége van? Ugyan hol folyjanak viták, ha nem az ország írószövetségében? És ha ebben a kettőben is felmerül majd valami ellentét? Akkor négy írószövetség lesz? És előbb-­utóbb négy Magyarország? Aztán nyolc? Nem kell segítség Trianonból – megoldjuk magunk is.

Többször említette, hogy fikciós elemeket bőségesen használ a regényben. Mennyire hiteles képe a kornak a Kalef?

Alapvetően regényíró vagyok. Akkor találok örömet a munkámban, ha elengedhetem a fantáziámat és olyasmiről is írhatok, amely nem konkrétan az adott témához tartozik, hanem az emberhez, világhoz általában. A szerelmet pedig aligha lehet kihagyni ezek közül. Ráadásul az is célom, hogy szórakoztassak. A legtöbb sztorit nem én találom ki. Hallom más környezetben, más emberektől, más családokban. Ami engem szórakoztatott, valószínűleg mást is szórakoztatni fog. Beleszövöm hát a regénybe. Ami meg a történeti hitelességet illeti: csak olyan körben kérdőjelezték meg, amiről a többi kalefos váltig állítja, hogy érintett a besúgásokban, vagyis akad köztük vamzer. Neki vagy a barátjának nyilván nem esett jól a regény megközelítési módja. Pedig nem tüntetem fel negatív színben a besúgó figuráját, de bizonyára a szöveg így is kellemetlen érzéseket kelt benne, s az önbecsülés végett könnyebb hiteltelennek tekinteni a regényt. Persze ettől még lehet az, nem az én dolgom ezt eldönteni.

A rendőrségi jelentkezési lap

Találkozott ezzel a besúgóval?

Találkoztam, igen, de maradjunk abban, hogy én nem tudom, valóban vamzer volt-­e, ő pedig tagadja. Ezt sem az én dolgom eldönteni. A többieknek viszont nyilván elég pontos képük van a besúgók kilétéről. Ők ma már nem foglalkoznak ezzel különösebben, de azért számon tartják.

Ma is létezik még a galeri?

Minden évben rendeznek Kalef-­találkozót a Balatonnál, mára hagyomány lett belőle. Sosem volt egyébként homogén a társaság. Mintegy 100­-150 fő körül mozgott a létszám, de 1963-­ban sem volt egységes szerveződés. Kisebb baráti társaságok voltak, s ezeket a tér kötötte össze. A perben is egy kisebb társaságot ragadtak ki, közülük is csak ötöt vádoltak meg.

A vélelmezett vamzerral beszélt a múltról?

Nem. Édesapám régen halott, dokumentumom pedig nincs, amelyre alapozva állítása ellenkezőjét tudnám bizonyítani. De bevallom, nem is érdekel. Nem bocsáthatok meg apám helyett és nem is ítélhetek.

Ő sem akart? Nem nyúlt pisztoly után, mint a regényben?

Amikor kijutottak Bécsbe, fiatalos lendülettel keresni kezdték az illetőt. Hogy elverjék. Az évek múltán azonban elengedte ezt. Nem volt már benne bosszúvágy.

Mintha társadalmilag is elengedtük volna a besúgótémát.

Ez a történelem természetes menete. Ez történt '48 után, a háború után, '56 után... Az ember azt látja, amit látni akar. Akiket szeretünk, azoknak elfelejtjük a hibáit. Páger Antal részt vett szélsőjobbos megmozdulásokon, toborzógyűléseken szónokolt, propagandafilmben játszott; József Attila egy darabig kommunista volt; Göncz Árpád meg az SZDSZ alapító tagja. Ezekről inkább nem beszélünk, mert szeretjük őket. Vagy épp ellenkezőleg, beszélünk róla, mert szeretjük őket. Attól függ, hol állunk. Akiket nem szeretünk, azokat pedig a nevükkel együtt igyekszünk elfelejteni. A besúgók, a vamzerek ilyenek. A társadalmi indulat elmúlik alólunk. A politika persze majd előrángatja ezeket az ügyeket megint, amikor érdekében áll.

Nem lesz könnyű. Hány évesek most a még életben lévő volt kalefosok?

Hetven körül. De a történelem ismétli önmagát. Lesznek még vamzerek, titkosrendőrség, hatalmi játszmák, elnyomás... A díszletek változnak, a történetek nem nagyon.

„Én a lukas zászlót emeltem volna állami szintre.”

Most min dolgozik épp?

Egy Recept című regényen. Szófosás lesz. Az élet nagy igazságait fejtem meg benne.

Oravecz Nóra babérjaira tör?

Az ő munkáit nem ismerem, mindenesetre trendivé vált, hogy angyalszívű fiatal lányok útmutatót írnak az élethez. Párkapcsolati és mindenféle téren, teszem azt, két szerelmi csalódással a hátuk mögött. Ezeken nagyon jókat szoktam derülni. Úgy gondoltam, ötven felé járó férfiként, akinek talán kicsit sűrűbb volt az élete az átlagnál, én is írok valami óriási okosságot az életről – nem angyali, inkább ördögi szemszögből. Vagyis locsogok egy kiadósat. Persze történetbe lesz ágyazva. Azért Recept a címe, mert ízekről és egy szakácsról szól. A fontosabb regényem viszont Benedek bácsi története lesz.

Ő ugyanaz a Benedek bácsi, aki a Kalefban is szerepel?

Igen. Ugyanaz a család, csak visszafelé ugrálok az időben. A Jancsiszögben a nyolcvanas években jártunk, a Kalefban a hatvanasokban, míg most még korábbra ugrom.

Ez tehát Don-­kanyaros regény lesz?

Igen. És '56-­os. Benedek bácsi a tízes években született, katonatiszt volt, harcolt a Don-­kanyarban és ötvenhatban is. Valóban a nagybátyám volt egyébként, de én csak fényképről ismertem. Apám mesélt róla.

A Kalefben olvasható szlenget és a zenéket, helyeket is tőle vette?

A dátumoknak utánanéztem, de a többi fejben volt, igen. Kiskorom óta jártam koncertekre apámmal, a zenékben, az akkori szlengben eléggé otthon vagyok.

Zenében amúgy is. Lemezt készít éppen, ha minden igaz.

Már kész is van. Azért remek történet ez, mert a Hunnia Recordstól, pontosabban annak tulajdonosától, Hunka Róberttől kaptam rá felkérést; és az ország talán legjobb, de mindenesetre legendás stúdiójában, az egykori törökbálinti Omega-stúdióban készíthettük el a lemezt, nem pedig magánkiadásban, valami összekapart kis pénzből. Ráadásul kiváló muzsikusokkal dolgozhattam együtt.

Még Halper Lászlót, a jegyzett jazzistát is meg tudta fizetni.

Halper Laci a barátom, nem pénzért jött. Amikor megjelent az első regényem, elolvasta, tetszett neki, aztán behívott egy interjúra a Rádió C-­be. Összebarátkoztunk és pár évvel később valahogy kézenfekvőnek tűnt, hogy őt hívjam. Hajas Lacit, a kiváló jazzdobost is ő hozta. Bornemissza Ádám nem kevésbé nagyszerű muzsikus, és a lemezfelvételek előtt véletlenül megismerkedtem Varga Gáborral, aki újabb remek ízt hozott a zongorájával az anyagba. Egyiküknek sem fizettem, egyrészt a lemez maga, másrészt a barátság tartotta össze a munkát.

Viszont nagyon nem jazz, amit játszik.

Nagyon nem. Mondjuk úgy, hogy zászlót bontott a nemzeti blues műfaja. Még ha valódi blues csak három van is rajta. Az első és az utolsó dal is magyar témájú mindenesetre. Az utolsó, a Luk van című – ami a lemez címadó dala – épp az '56-­os lukas zászlóra utal. Arra, mit jelenthetne ma.

Mit?

Természetesen az összetartozást. Nekem ez a dilim, úgy látszik. Én a lukas zászlót emeltem volna állami szintre. Bármit teszünk a zászló közepébe: megoszt. A luk nem, hisz épp azt jelképezi, hogy volt ott valami, ami megosztott; s azt a valamit kivágták, mint egy daganatot. Egy-­két hithű kommunista talán él még, akinek csípi a szemét az a luk, de másokét talán már nem.

Lukat nehéz címerként felrakni a falra.

Semmi bajom a címerrel, jó az a falon, de legalább a zászlónk legyen az összetartozás nyugodt oázisa. Erre pedig remek megoldás lenne a luk.