„Az állam nem szeretheti jobban a felebarátodat, mint te magad!” – szólt Tim Montgomerie következő „parancsolata”. Feltette a kérdést: „Kire gondolunk, amikor Isten jut az eszünkbe? Egy Mikulásra, aki feltétel nélkül ajándékot hoz mindenkinek? Vagy egy szerető apára, aki meg meri ítélni gyermekeit, hogy azok egyszer felnőtté válhassanak?” Montgomerie szerint az állam kapcsán is hasonló kérdéseket kell feltenni. Ha az államot Mikulásnak nézzük, akkor olyan jóléti államot építünk, amely nem kér semmit az emberektől.
Montgomerie inkább egy szigorú, szerető apának képzeli el az államot, ami elvárásokat is képes támasztani. „A veszély az, ha mamaállamot, és nem apaállamot építünk.” A brit publicista arról is beszélt, van egy jelenség, a „fösvény együttérzés”, amikor is nem mi segítünk a felebarátunknak vagy gyerekünknek, hanem másnak fizetünk, hogy segítsen helyettünk. Ez lesz aztán a szocialista modell: segélyezéssel és nagyobb állammal igyekezni leküzdeni a gondokat.
„Ne vessük meg az államot!”
Montgomerie szerint ilyenkor lehetne elővenni a libertárius modellt, a lehető legkisebb vagy nem is létező állam ideája mellett kiállni. Emlékszik a nyolcvanas évek angolszász világára, amikor minden a szabadságról szólt, mindent, ami állami volt, igyekeztek lebontani – ez persze érthető volt, hiszen a világkommunizmus és a szakszervezetek bukása közelgett. Szerinte azonban a konzervatívok nem mind libertáriusok, a többségük szerint igenis kell egy biztonsági háló a társadalomban, igenis vannak állami feladatok. Arra persze oda kell figyelni, hogy a segítség csak a valóban rászorulóknak járjon, ne pedig a saját lábán is megállni képes középosztálynak.
Feltette a költői kérdést: „Mi volt az eddigi legsikeresebb libertárius kormányzat?” Válasz persze nem volt, hiszen nem volt soha, sehol ilyen kormány; és ha a választóknak egy szocialista és egy libertárius erő között kell dönteniük, Montgomerie szerint a többség bizonyára a szocialistákat választaná. A konzervatívoknak a kis kormányzat modelljét kell támogatniuk.